A legrémesebb karácsonyi ajándékok

Bárkitől lehet szörnyű dolgokat kapni. Humoros tanácsok, hogy ne legyen így

Anyámnak, Isten nyugosztalja, különleges érzéke volt a rossz ajándékokhoz. Egy hektárnyi méretű tekercs földszínű padlószőnyeg. Rikító virágmintás tányérra szerelt digitális óra repedtfazék hangú harangjátékkal. Traktorként dübörgő szerkentyű, amely jakuzzivá alakítja át a közönséges fürdőkádat, körbeaggatva vészjelző táblákkal: MAGASFESZÜLTSÉG! CSAK ÓVATOSAN!

Minden karácsony valami hasonló, képtelen és teljességgel fölösleges vicik-vacak eljövetelét jelentette. És anyám nem volt egyedül. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg csetresz, amiken az évek során túladtam, bukkant fel a tavaszi kirakodóvásárokon.

Mégis évről évre újult erővel tör fel bennünk a vágy, hogy valami igazán szívhez szóló, meglepő és különleges ajándékot adjunk vagy kapjunk. Hogy aztán a csomagbontogatás közepette nagy valószínűséggel ismét kiüljön az arcunkra a csalódásunkat leplező műmosoly.

A keserű pillanatokból azonban nem sokkal később remek történetek kerekednek. Elhatároztuk, hogy megkérdezzük barátainkat szerte a világon, akad-e valami mondandójuk a karácsonyi adok-kapok témaköréből.

Feltételezhető, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül a legtöbb rettenetes ajándék anyósoktól származik, és jó néhány, általunk hallott történet is ezt látszik alátámasztani. A lengyel Agnieszka mesélte, hogy az esküvője utáni első karácsonyon gyönyörűen becsomagolt ajándékot kapott az anyósától. – Lassan és némileg reménykedve bontottam ki – mondja, hogy aztán egy ormótlan hupilila flanelpizsamát – tipikus ellen-neglizsét – találjon benne.

Marie Csehországból pedig azt meséli, hogy egyszer szakácskönyvet kapott az anyósától. Ebben nem lett volna semmi furcsa, csakhogy a szakácskönyvből egy háztartási tanfolyamra szóló utalvány is előkerült – nem a legtapintatosabb célzásként a menyecske háziasszonyi kvalitásaira.

Mit mondjunk az adott pillanatban?
Ha nem tetszik is az ajándék, muszáj jó képet vágni hozzá. Ezt diktálja az illem. Íme, néhány semleges megjegyzés, amelyet nem árt készenlétben tartani.

• „Hű, igazán nem hittem volna, hogy rózsaszínben is gyártják.”
• „Nagyon kedves tőled. És elnyűhetetlennek látszik.”
• „Köszönöm. Valamikor volt már nekünk ilyen, és mindig terveztük, hogy majd veszünk egy újat.”
• „Nahát! Nem is tudtam, hogy még lehet kapni.”
• „Fantasztikus! Még nem is láttam ilyet.”
• „Pazar! Ráadásul a kertben is lehet használni, nemcsak a fürdőszobában.”
• „Tök jó! Már azt is tudom, hol lesz a helye.”
• „Bámulatos! És igazán szuper, hogy elem nélkül is működik!”
• „Te jó ég! Egy vagyonba kerülhetett!”

Aztán ott vannak az „önérdekű” ajándékok – azok a tárgyak, amelyeket másoknak adunk ugyan, de valójában mi szeretnénk megkapni. Ez is igen gyakori téma. Louise Ausztráliából arról számol be, Kevin, a fivére mindmáig nem tudta megbocsátani, hogy krikettrajongó 12 éves kamaszként a hőn áhított krikettütő helyett teleszkópot talált a fa alatt. – Teljesen összezuhantam – emlékszik vissza –, apu viszont repesve várta, hogy végre este legyen. – Évekkel később kiderült, hogy édesapjuk lejárta a lábát a távcsőért, amelyre mindig is vágyott.

Körülbelül ugyanekkor, de egy másik féltekén, Finnországban a 14 éves Reino a DX-ezésről és a DX rádiókról kapott egy könyvet. Reinót egyáltalán nem érdekelte a rádióamatőrködés, a bátyját annál inkább. A báty által adományozott kézikönyv hamarosan át is vándorolt az idősebb testvér polcára. Reino könnyű szívvel lemondott róla. – Ráadásul angolul volt – meséli. – Akkor még el se tudtam volna olvasni.

Csehországban Lenka teljesítette a férje kívánságát, és szerszámkészletet vásárolt neki karácsonyra. A férfi pedig összeszerelte vele azt a hajómodellt, amellyel ő lepte meg az asszonyt. Találják ki, melyikük örült jobban: Lenka vagy a párja?

Meglehet, a fenti ajándékok a nagyvonalúság hiányát példázzák, de legalább könnyű megérteni a mögöttük rejlő szándékot. Zavarba ejtőbbek azok a karácsonyi meglepetések, amelyek meglehetősen átgondoltnak, sőt kifejezetten drágának tűnnek, de a megajándékozott személyiségének tökéletes hiányára utalnak, és felvetik a kérdést: van neked egyáltalán fogalmad arról, hogy ki vagyok én?

Minden bizonnyal ez a kérdés villant át a holland Cilia agyán is, amikor a férjétől egy varrógépet kapott. – Úgy képzelte, kreatív vagyok, és majd ripsz-ropsz egész ruhatárat rittyentek a gyerekeinknek, pedig tű és cérna még soha nem volt a kezemben mindaddig. A gép azonnal ment vissza a boltba – meséli.

Argentínában a 65 éves Alicia elárulta családjának, hogy egy mobiltelefont szeretne karácsonyra. Ezzel szemben vérnyomásmérőt kapott. – Hangosan felnevettem – mondja –, mert rájöttem, hogy míg én modern nőnek érzem magam, ők csak egy vénasszonyt látnak bennem.

A norvég Stig úgy véli, a karácsony a pozitív gondolatok időszaka, és miközben csöppet sem zavarja a feje búbján terjeszkedő kopasz folt, eléggé elcsüggedt, amikor a neje hajnövesztő pirulákkal ajándékozta meg. – És még garanciát sem adtak hozzá – panaszolja, majd gyorsan megjegyzi, hogy azóta már mindketten jókat nevetnek a dolgon. Magyarországon egy másik hajjal kapcsolatos ajándéknak azonban nem volt ilyen vidám kimenetele. Anita nagynénje és nagybátyja elvált nem sokkal az után, hogy az asszony borotvát adott a férjének karácsonyra, figyelmen kívül hagyva, hogy az milyen büszke a bozontos szakállára. Anita történetében némi kegyetlenséget vélünk felfedezni a nagynéni részéről.

Hasonló a képlet Caroline bácsikája esetében is. A francia Caroline készséggel elismeri, hogy kissé molett. Talán erre célzott – nem a legtapintatosabb módon – a nagybácsi, amikor tavaly karácsonykor fürdőszobai mérleggel lepte meg? Következetlenséggel viszont nem vádolhatjuk a „kedves” rokont, ugyanis 2009-ben egy csiricsáré, kisgyerekeknek való zenélődobozt, egy évvel korábban pedig egy sportkormányt szánt az unokahúgának. Nem csoda, hogy Caroline némileg szorongva várja, mit tartogat számára a szeretet ünnepe 2011-ben.

Ha minden jól megy, néhány éven belül Caroline megnyithatja a pocsék ajándékok kicsiny boltját – exkluzív kínálattal. Chez Mon Oncle (Bácsikámhoz) lehetne az üzlet neve. Vagy ha nem szeretné elkótyavetyélni nem kívánt ajándékait, átcsomagolhatja és továbbadhatja őket a következő rokonnak a listán.

A továbbajándékozás szabályai
Rendben, ha
• már megvan nekünk a kapott tárgy
• olyan embernek adjuk tovább, akit nem ismerünk jól
• az ajándékkal egy szívességet akarunk megköszönni
• jótékony célra adjuk
• pazarlás volna megtartani.

Nincs rendben, ha
• azt próbáljuk elhitetni, hogy a tárgyat, amit továbbpasszolunk, mi magunk vásároltuk vagy készítettük.

A továbbajándékozás közkedvelt módja a nemkívánatos ajándékoktól való megszabadulásnak, csakhogy ez a taktika mindenképpen bizonyos elővigyázatosságot igényel.

Florica Romániából annak az elegáns felsőnek a történetével örvendeztetett meg minket, amelyet unokatestvérétől kapott és amelyet előző évben ő maga ajándékozott ugyanennek az unokatestvérnek. Gondosan félrerakta, és egy év múlva újracsomagolta, de ezúttal a nővére nevét írta rá. A nővér kinyitotta az ajándékot, rápillantott a ruhadarabra, majd a húgára: – Hát nem emlékszel, hogy ezt együtt vettük három éve?

Akadnak ajándékok, amelyek bumerángnak is elmennének, annyiszor térnek vissza. Mexikóban Bertháék minden évben családi ajándékcserét tartanak: mindenki hoz ajándékokat, aztán mindenki tetszése szerint választ a csomagok közül. Bertha nagyon gondosan becsomagolt egy oroszlánt ábrázoló fémszobrot, amelyet nagyon nem kedvelt. A férje kapta az apósától, és Bertha alig várta, hogy megszabadulhasson tőle. A dobozt a sógornője választotta ki, de a tartalma annyira nem tetszett neki, hogy az este végén megpróbálta „ottfelejteni”. Csakhogy Bertha férje utánuk rohant és hazavitette velük. Az oroszlán Valentin-napon tért vissza: gyönyörű díszcsomagolásban kézbesítették Bertha férjének az irodájában. A rákövetkező karácsonyon ismét a férj nővérénél kötött ki.

– Azóta az oroszlán családi hagyománnyá vált – meséli Bertha –, és a legtalálékonyabb módszerekkel igyekszünk túladni rajta, hogy továbbra is ólálkodjon a család tagjai körül.

Hasonló köröket futott be Moszkvában egy ritka randa zöld malachit ékszerdoboz, aminek a csúfságát semmiféle díszítés vagy bevésés sem enyhítette. Marina mesélte el, hogyan vándorolt a doboz a család egyik ágától a másikig éveken át, míg végül az édesapja rávésette, hogy „Ludmillának sok szeretettel”. Azóta is ott van Marina unokatestvérénél.

Néha az ajándék egyszerűen túl sok lesz a jóból. Ha azt hisszük, hogy egy barát vagy rokon szereti a kis üvegangyalkákat vagy kerámiaelefántokat, szívesen veszünk neki ilyeneket, hogy gyarapíthassa a gyűjteményét. Angliában Lucy egyszer csak úgy mellesleg megemlítette az unokaöccsének, hogy tetszenek neki a skót terrierek. Azon a karácsonyon a fiú egy skót terrieres kulcstartóval lepte meg. Ez volt a kezdet. Azután kapott tőle terrieres tányért, csészét, ajtóütközőt, táblát, konyharuhát. – Egy egész szekrény tele van velük, és erősen megcsappant a skót terrierek iránti lelkesedésem.

E történetek megmosolyogtatnak és megint anyámra, s az ő fura ajándékaira terelik a gondolataimat. Hogy juthatott ilyesmi az eszébe, kérdeztem magamtól karácsonyonként, és gyorsan túladtam az általa küldött dolgok többségén. Bár néhányat mégis megtartottam: egy rózsaszín üvegtálcát kolibrimintás díszítéssel, egy Habsburg-monarchikus képzeteket keltő, aranyozott szélű, csónakszerű mártásos tálat, amely olyan masszív, hogy szükség esetén akár igazi mentőcsónakként is bevethető volna.

Az évek múltával megszerettem, sőt időnként használom is ezeket a tárgyakat. Nagy becsben tartom valamennyit, mert az anyám végtelen kedvességére emlékeztetnek, hiszen puszta szívjóságból, őszinte szeretetből vásárolta és küldte el őket. Kedvesség és szeretet, legtöbbnyire ez készteti az embereket ajándékozásra. S akár megnyerik a tetszésünket, akár nem, ez jusson eszünkbe karácsonykor a világ bármely táján éljünk is.