A legszebb ajándék

Bár nagyon szegények voltunk, kaptam valamit, amitől olyan szép lett az én karácsonyom, hogy ma is könnyeket csal a szemembe

Megjelent: 2008. december

Kapcsolódó cikkek

A legtöbb embernek a legkedvesebb karácsonyi emléke a gyermekkorához fűződik. Így vagyok ezzel én is.

Gyerekkoromban csak azt tudtam, hogy a mi karácsonyfánk mindig kicsi. Szerettem volna hatalmas, égig érő fát – amilyen a meséskönyvekben volt –, telis-tele cukorral és csillogó üveggömbökkel. Ilyenre szegény szüleimnek nem tellett, mégis volt valami, ami az én karácsonyomat olyan széppé varázsolta, hogy ma is könnyeket csal a szemembe.

Hatéves voltam, amikor kint szánkóztunk pajtásaimmal Örkényben, a Kirakodó nevű tó jegén. Arcunkat pirosra csípte a hideg szél, de mi ezt akkor nem vettük észre. Édesanyám jött lélekszakadva, fázósan összehúzva magát télikabátja alatt.

– Éva! Gyere ide! – kiáltotta vékony hangjával versenyre kelve a zsivajgó gyerekhaddal.

Semmi kedvem nem volt otthagyni a többieket, ezért úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Amikor azonban édesanyám mellett megjelent a pap bácsi hatalmas alakja, szaladni kezdtem feléjük azon gondolkodva hamarjában, hogy vajon mi rosszat is tehettem, amiért eljött hozzánk.

Első osztályos voltam, hittanos, és leendő kisdobos. Ez akkor, a hatvanas évek közepén egyáltalán nem volt furcsa. Én mindkettőt szerettem. Kisdobos azért szerettem volna lenni, mert tetszett a síp, a nyakkendő, hittanra pedig azért jártam szívesen, mert a pap bácsi gyönyörű szentképeket adott, ha jól feleltünk. Tudtam is minden létező imádságot, amiben persze nem kevés szerepe volt nagyon vallásos édesanyámnak. Most tehát kigyúlt arccal futottam ki a jég szélére.

– A pap bácsi fontos dolgot szeretne veled megbeszélni – mondta édesanyám.

Felnéztem a hatalmas alakra. – Szeretném, ha te lennél a karácsonyi Kisjézus az éjféli szentmisén – mondta mély, zengő hangján a pap bácsi mosolyogva.

Elképzelhető, hogy milyen arcot vághattam, mert mindketten elkezdtek nevetni. – Hát nem mondasz semmit? – kérdezte édesanyám.

– De hát én nem férek bele a Jézuska bölcsőjébe – nyögtem ki kétségbeesetten. (A kis bölcső a jászolban volt, amelyet karácsonykor felállítottak a templom egyik mellékoltára elé. Parányi kisded feküdt benne, felmosolyogva az égi angyalkákra és szépséges anyjára. Minden karácsonyi mise után órákig álldogáltunk előtte, és mégis mindig volt valami új, amit felfedeztünk rajta.)

– Nem kell belefeküdnöd a jászolba – mondta végül komolyan a pap bácsi. – Neked énekelned kellene a Jézuska szerepét.

Nagyon örültem. Nem tudtam igazán, mit vállalok el, hiszen nyilvánosan még nem szerepeltem. Énekelni szerettem, szüleimtől rengeteg éneket tanultam. A hosszú téli estéken édesapám szájharmonikán játszott, mi, a testvéremmel pedig teli tüdőből fújtuk hozzá az énekeket. De ez más volt, itt egyedül kell énekelnem, sok-sok ember előtt…

– Akkor elvállalom – mondtam kissé bátortalanul, és apró kezemmel belecsaptam a pap bácsi hatalmas tenyerébe.

A következő hetekben szinte mindennapos vendégek voltunk társaimmal a parókián, hiszen rajtam kívül – ahogy az már lenni szokott – több gyerek is szerepelt a betlehemi darabban. Nap mint nap ott zsibongtunk a hatalmas szobában, hol zsíros kenyeret majszoltunk, hol diafilmeket vetítettünk a mintás falra.

Először itt próbáltuk a szerepet, majd a templomban. Gondolom, milyen megnyugvás lehetett ez már szegény Rozika néninek, aki állandóan seprűvel rohangált fel-alá a parókián. Zsémbes zsörtölődését a pap bácsi óriási nevetései sem tudták megállítani.

A főpróbán jelmezbe öltöztünk. Csodálatos, hatalmas szárnyaink voltak, amelyeket aprólékos munkával készítettek az asszonyok. Fejünkre aranyos papírból glória került, és valóban olyanok lettünk, mint az angyalok. Persze azért azt nem mondanám, hogy olyan jók is voltunk. Felnőtt eszemmel csodálom a tisztelendő úr türelmét, aki soha nem volt mérges, soha nem kiabált. Az is igaz, hogy olyan hangja volt, mint a hajókürt. Csak egyszer kellett szólnia, és mindenki angyalként kezdett viselkedni.

Karácsony estéje hamar eljött. Egész nap esett a hó. Hatalmas, fehér dunna takarta be az utakat. Édesanyám aggódott: – Hogy viszem el a gyereket az éjféli misére? Nyakig merül a hóba.

Református édesapám – aki talán a legbüszkébb volt, hogy szerepelhettem a templomban – rögtön mondta: – Ha derékig fog is érni, elmegyünk!

Majdnem igaza lett. Mire az óra mutatója a 11-esre ért, olyan hókupacok emelkedtek kis házunk körül, hogy Cirmi macskánk elkeseredetten nyávogott bebocsátásért a hótorlasz túlsó oldaláról, amikor kinyitottam a konyhaajtót.

Bátyám régen messze járt már, az álom piros rózsákat rajzolt arcára. Én dehogy tudtam volna aludni! Százszor is elénekeltem a szerepemet, attól rettegve, hogy el találom felejteni.

Egészen a közelmúltig megvolt az a fénykép:
a mosolygó gyereksereg közepén alszom

A süppedő, ragyogó, fehér szőnyegben édesapám ment elöl, maga után húzva a szánkót, amelyen én ültem bebugyolálva.

Hosszú volt az út, bizony elálmosodtam, mire a templomhoz értünk. Édesanyám folyamatosan beszélt hozzám, amikor látta, hogy meg-megbillen bebugyolált alakom.

A templom udvara csodálatosan fel volt díszítve, és minden fenyőfa ünnepi díszben tündökölt. Nem jutott akkor eszembe a mi parányi fánk a szoba sarkában. Csak azt éreztem, hogy ez a legszebb ünnep lehet, amelyet így szeretnek az emberek és az angyalok, akik minden fát csodálatos karácsonyfává változtattak.
 

A parókián már ott volt minden gyerek, izgatottan zsibongva. A pap bácsi sorba állított minket, és lefényképezett. Egészen a közelmúltig megvolt ez a fénykép: gyereksereg néz mosolyogva a lencsébe, középen pedig egy szőke kislány – csukott szemmel – alszik. Bizony, amikor eljött a mise ideje, és be kellett vonulni a sekrestyéből a zsúfolásig megtelt templomba, majdnem állva aludtam. A pap bácsi kedvesen azt suttogta nekem: – Kérlek, ne aludj el!

Szerettem volna szót fogadni, ami nagy nehezen sikerült is. Álmos szemekkel ballagtam a többiek után. Szerencsére elröppent szememről az álomtündér, amikor megláttam a nagy tömeget. Illetve nem is láttam, hiszen a reflektorok, amelyek megvilágították a főoltár előtti részt – a szereplés helyszínét –, elvakítottak bennünket, így csak éreztük, hogy rengetegen vannak a templomban.

Csodálatos volt ott állni, várni és eljátszani a Kisjézus születését. A dal, amelyet énekeltem, szárnyalt az ódon falak között, belopódzva minden emberi fülbe, eljutva minden emberi szívhez: „A kis Jézus megszületett örvendjünk / elküldötte ő szent fiát Istenünk.”

Igen. Elküldte számunkra a legszebb karácsonyi ajándékot, ezzel vigaszt nyújtva az elesetteknek, reményt a szenvedőknek.

És nekem – az apró gyermeknek – is hatalmas ajándékot adva át, amelyet nem cseréltem volna el semmilyen nagy babára, de óriási cukorhegyre sem.

A sors ajándéka, hogy ezt az élményt még három karácsonykor élhettem át. De az első volt a legemlékezetesebb.

Vote it up
314
Tetszett?Szavazzon rá!