A legveszélyesebb nyolc másodperc

A vágyott világbajnoki címért küzdve a bikalovasok a bőrüket viszik vásárra. Ismerje meg egyiküket

Kapcsolódó cikkek

J. W. Harris, az egyesült államokbeli bikalovaglás egyik legendás alakja éppen a trénerek szobájában melegít. Tanítanivalón összpontosít, testsúlyát behajlított jobb lábára helyezi, a balt pedig kinyújtja. Minden bikalovaglás előtt így lazítja el az izmait. Pár perc múlva felmászik az egyik legkomiszabb (a cowboyoknál ez annyit tesz, „iszonyú kegyetlen”), 680 kilós bikára, és nyolc másodpercig az életéért fog küzdeni. A bika, egy nagyokat horkantó, bakoló fekete angus szinte az összes hivatásos lovast levetette már magáról.

Az amerikai nemzeti rodeódöntő az utolsó estéjéhez érkezett a Las Vegas-i Thomas & Mack Centerben. Harris és tizennégy másik kiváló bikalovas kilenc napon át küzdött a 2013-as világbajnoki címért. Volt, akit megtapostak, másoknak a csontja tört, és olyan is akadt, aki elveszítette az eszméletét az ország „legjobban bakoló” bikáin lovagolva.

J. W., azaz James William sem kivétel, testét horzsolások, zúzódások borítják az estéről estére elszenvedett ütések nyomán. Miután gondosan „összedrótozták” a mai fellépésre, sántikálva távozik a trénerek szobájából. De a bikalovasok úgy tartják, „ha az ember kikezd egy bikával, ne csodálkozzon, ha a szarvát kapja”.

2008-ban egy igen komisz, Cowboy nevű bika levetette magáról Harrist. – Rátaposott az arcomra, és csúnyán összetörte – idézi fel a férfi, s az arcát mutatja. – Az orvosok lemezeket, csavarokat és más csodadolgokat használtak, hogy újra a régi lehessek.

Négy éve eltört a jobb lába, amikor a Las Vegas-i döntőben rosszul szállt le egy bikáról. Akkor az orvosok speciális védőcsizmát készítettek neki, hogy másnap is versenyezhessen.

– Csak a lábamról van szó – legyintett. – A lovaglásnál úgysem ezt használom. – Ha valaki ennyire elszánt, arra a bikalovasok egymás között azt mondják, „cowboykötésű”.

Vajon mi hajtja a bikalovasokat, hogy újra és újra felálljanak a földről és visszaüljenek ezekre a pusztító fenevadakra? Harris szerint szenvedély nélkül senki nem érhet el eredményt bikalovaglásban. – Ha az ember nem szereti ezt a sportágat, akkor nem lesz képes kitartani mellette elég ideig ahhoz, hogy sikereket érjen el. – A bikalovasok állandó fizikai megpróbáltatásnak vannak kitéve, így többségük már a harmincas évei elején visszavonul a versenyzéstől.

Harris (27) a világ egyik legsikeresebb bikalovasa. Több mint ezer bikát lovagolt meg, eddig háromszor hódította el a bikalovasok világbajnoki címét, és reméli, hogy a negyediket itt, a nemzeti rodeódöntőben szerzi meg. Számára különösen fontos lenne, ha ma este győzne. Miután 2008 és 2010 között háromszor lett világbajnok, 2011 után 2012-ben is elbukta a próbálkozást. Az újságírók egyre többször kérdezték tőle, gondolt-e már a visszavonulásra. – Nem – adott mindig kurta választ. – Jó néhány rodeó maradt még bennem.

Nem akar csalódást okozni a családjának. Jackie, a felesége, kétéves lányuk, Aubrey Lee, és egyéves fiuk, Dillon, egész héten a Las Vegas-i nézőtérről szurkolt neki. J. W. édesapja ugyancsak hivatásos bikalovas volt, és bizonyára Dillon is folytatni fogja a családi hagyományt.

Az elmúlt tíz év alatt gyakran hangoztatta, hogy nyolc világbajnoki címet szeretne nyerni, akárcsak példaképe, Donnie Gay. Ha ma este sikerülne győznie, újabb lépést tenne az áhított cél felé.

A levegőt lovak, bikák és egyéb haszonállatok nyirkos, átható pézsmaszaga tölti meg. Ez ismerős lehet Harrisnek. Ha lehunyná a szemét, azt is hihetné, hogy otthon van a texasi farmján, a harmincvalahány szarvasmarhája között – az állatgondozás a második legkedvesebb munkája a bikalovaglás után.

Alagútszerű folyosón indul az arénába, ahol általában kosárlabdapálya van, de most egy hétre 1200 tonnányi földdel töltötték fel. Hallja, ahogy éljenez a telt házat jelentő 17 600 ember, dübörög a rockzene, a műsorvezető pedig azzal buzdítja a nézőközönséget, hogy „nagy-nagy tapsot kérek a cowboyoknak”. Ahogy Harris közeledik a küzdőtérhez, az éljenzés egyre hangosabb lesz.

Felmászik a dobogóra, s a 180 centi magas vaskarámban elkerítve megpillantja azt a bikát, amelyet ő húzott magának ma estére. Leon közel 750 kilós, testének nagy része izom, a hossza mint egy pick-up kisteherautóé. És ez a bika dühös. Miután beterelték a koporsó méretű, kapuval ellátott karámba, a bakolásra tenyésztett, vad tekintetű bestia busa fejét a vasrácsnak veti, és kitágult orrlyukából patakokban folyik a váladék.

A 178 centi magas, 65 kilós Harris csuromvizesen és szótlanul átmászik a karámra. Más lovasokkal ellentétben, akik a korábbi versenyek alapján felkészülnek a bikából, ő inkább az ösztöneire, a tapasztalatára és a képességeire hagyatkozik, amikor fenn kell maradnia egy állaton. – Egyébként sem lehet kiszámítani, mit fog csinálni a bika – véli. – Csak felülök, egyik lábam itt, másik ott, kezemben a kötél, aztán jöhet a menet.

Leont figyeli, közben halkan elmormol egy rövid imát. Mielőtt a fekete angus hátára ereszkedne, „lemegy alfába”, vagyis az összpontosításnak arra a szintjére, ahol kizárja az éljenző nézősereget, a viccelődő műsorvezetőt, a dübörgő zenét. Egyedül a szíve szapora lüktetését hallja.
 

Jóllehet az Egyesült Államokban manapság megrendezett rodeók többsége látványos esemény – példa erre a nemzeti rodeódöntő Las Vegasban –, a sportág gyökerei egy jóval csendesebb korszakba nyúlnak vissza. A bikalovaglásból, borjúlasszózásból, vadlovak lovaglásából és egyéb számokból álló versenyek a 19. századi cowboyok hétköznapjaiból nőttek ki. Ezek az alkalmi szórakozást nyújtó események alakultak át szervezett versenyekké, amelyek között ugyanúgy megtalálhatók az amatőrök hétvégi rodeói, mint az efféle profi bajnokságok.

Bár az olyan versenyszámoknak is megvannak a maguk szurkolói, mint a borjúlasszózás és a hordókerülés, az elszánt rodeórajongókat a bikalovaglás hozza tűzbe, amikor az ember megküzd az állattal.

A régebben alig ismert, extrém sportnak számító bikalovaglás az elmúlt húsz évben lett egyre népszerűbb, és a pénzdíjak ennek arányában növekedtek. A Hivatásos Lovasrodeó-szövetség évente több mint 10 millió dollár pénzdíjat oszt szét a versenyzők között. A szervezet legjobbjai, köztük J. W. Harris és közel egy tucat másik versenyző, rendszeresen több mint 100 ezer dollárt keresnek évente, a két legjobb akár 200 ezer dollárnál is többet. De biztosra senki nem mehet.

– A bikalovaglás szerencsejáték – magyarázza Harris. – Ha az ember egy versenyen nem kerül be a legjobb öt vagy hat közé, akkor egy centet nem visz haza – mondja Harris. – Nagyon kemény élet ez.

Harris számára jól sikerült ez az év, a versenyek többségén pénzdíjas helyen végzett. Ha az előírt nyolc másodpercig fennmarad Leon hátán, akkor a két bíró pontozni fogja a teljesítményét. Figyelik, mennyire uralja a bikát, milyen az egyensúlya és milyen összbenyomást tesz a lovaglás közben. Értékelik a bikát is, pontozzák az erejét, a gyorsaságát és a bakolását.

Minél nehezebb megülni egy bikát, annál több pontot adnak a bírók. Hibátlan teljesítmény esetén 100 pont a jutalom. A hivatásos lovasok többségének pontszáma a 75 és a 90 közé esik – már ha fennmaradnak a bikán az előírt nyolc másodpercig. Harris karrierjének csúcsa 96 pont volt, ezt még egy 2006-os rodeón érte el.

Mindeközben a bikák egyre szívósabbak lettek. A tenyésztők lombikkezelést és klónozást vetnek be, és vérvonal-nyilvántartást vezetnek, hogy egyre több úgynevezett „fenevad” bikát neveljenek. – Olyan bikákat igyekszünk tenyészteni, amelyek szívósak, imádnak bakolni, forogni, és kiszámíthatatlan a mozgásuk – meséli Julio Moreno bikatenyésztő.

A Wall Street Journalben megjelent újságcikk szerint tíz éve a legjobb hivatásos lovasok százból nyolcvanötször kihúzták a nyolc másodpercet bikaháton. A mai átlag ennek kevesebb, mint a fele. Moreno legendás 750 kilós, Bushwacker névre hallgató „szuperbikája” zsinórban több mint negyven lovast dobott le magáról, mielőtt valaki egyszer végre fennmaradt rajta nyolc másodpercig. Donnie Gay ezt a következővel magyarázza: – Húsz évvel ezelőtt a legkomiszabb bikákat ugyanolyan nehéz volt meglovagolni, mint ma. A különbség az, hogy ma sokkal több van belőlük.

Amint Leon kissé megnyugszik a karámban, Harris átmászik a rács felett, s lassan az állat hátára térdel. – Én így szoktam bemutatkozni a bikának – magyarázta egyszer Harris. – Ha ő erre bakol vagy dobálja magát, akkor inkább óvatosan lemászom róla.

Leon hangosan horkant, de nyugton marad. Eddig minden rendben.

Harris ezután elhelyezkedik Leon hátán. Másfél méterre van a földtől. Nem közvetlenül az állaton ül, hanem a combjával tartja magát rajta. Leon hirtelen kapálózni kezd a karámban, mire Harris elővigyázatosan lemászik róla. Túl sok olyan lovast látott már, akinek eltört a lába vagy a bokája, amikor a bika nekicsapta őket a karám oldalsó rácsának.

Vár egy kicsit, majd visszamászik, és meghúzza a kötelet, amelyet korábban ő és az egyik karámsegéd erősített a bika testére. Leon felhorkan, megrántja a fejét, de nem bakol. Eddig minden rendben – hajtogatja Harris. Aztán bőrkesztyűs jobb kezét becsúsztatja a bikakötélbe font szárba, míg a vastagon gyantázott kötél többi részét még egyszer a keze köré tekeri, és keményen megmarkolja.

Van egy másik kötél is, a horpaszszíj, amelyet Leon trénere erősített az állat hasára a hátsó lábaknál – de nem a heréjére, ahogy sokan tévesen hiszik. Ez a kötél ingerli az állatot, ennek hatására kezd bőszülten kapálózni, amikor kinyílik a karámkapu.

Harris feljebb csúszik Leon hátán, és majdnem a saját öklére ül. Arra számít, hogy Leon pillanatokon belül bakolni kezd, ezért megfogja a karám rácsát, hogy megtartsa az egyensúlyát. A bika azonban együttműködik. Harris mély lélegzetet vesz, az állat horpaszához szorítja a lábát, majd bólintással jelez a karámfőnöknek, hogy készen áll.
 

A közönség hangos üdvrivalgással fogadja, amikor Leon tehervonatként kirobog a karámból. Rögtön kapálózni kezd, a felvert föld pedig visszahullik Harrisre. A hatalmas bika mindent megpróbál, hogy ledobja magáról lovasát: ide-oda fordul, a lábával felfelé és oldalra rúg. Egy másodperc.

A nézők tombolva szurkolnak, és figyelik Harrist, aki gyakorlott, ösztönös mozdulatokkal ellensúlyozza Leon bakolását. Hol előrehajol, hol hátradől, miközben a nagyokat horkantó bika szinte a földbe fúrja busa fejét. Két másodperc.

Leon vadul jobbra fordul, magasan felrúg a levegőbe, és olyan erővel ér talajt, hogy abba beleremeg Harris veséje. De Harris fennmarad a hátán, a térdét belemélyeszti a bika oldalába, és a levegőben tartott bal kezével egyensúlyoz. Három másodperc.

Leon hiába forog és kapálózik, Harris megtartja magát, egészen addig, amíg a bika vadul körözni nem kezd balra. Harris ezt azzal próbálja kivédeni, hogy eltolja a súlypontját, hogy továbbra is Leon háta közepén maradhasson. A hirtelen mozdulattal azonban nem tud mit kezdeni. Elveszíti az egyensúlyát, és leesik a bikáról. Három métert repül a levegőben, és tompa puffanással ér földet a kemény talajon. Négy másodperc.

Harris feltápászkodik, és a lábát húzva, biztonságos távolságra kerül a bikától, attól való félelmében, hogy Leon esetleg felökleli vagy eltapossa.

Ezt a csatát elveszítette a bikával szemben, a háborút viszont megnyerte. Noha a ma esti lovaglását nem értékelték, a Las Vegas-i döntőben és az év korábbi versenyein több pontot gyűjtött, mint a szövetség másik tizenöt legjobb bikalovasa, és megszerezte azt, amiért keményen megdolgozott, vagyis hat éven belül a negyedik világbajnoki címét.

Mégsem elégedett magával, miközben lesántikál a küzdőtérről. Ha csak négy másodperccel tovább marad Leon hátán, 18 ezer dollárral lett volna gazdagabb. – Előtte jobban kellett volna összpontosítanom – ismeri el. – És nem lett volna szabad hagynom, hogy kimozdítson középről.

Harris utál veszíteni. Aztán eszébe jut a régi rodeós mondás, miszerint: „Egyszer te győzöd le a bikát, másszor ő győz le téged.”
 

2014 decemberében Harris nem szerezte meg az ötödik világbajnoki címét, s a szezont végül a kilencedik helyen zárta a Hivatásos Lovasrodeó-szövetség rangsorában.

Vote it up
176
Tetszett?Szavazzon rá!