A lopott gyermek

Pilar egyike volt a több ezer spanyol babának, akit az egyház és a kormány ellopott az édesanyjától. A botrányra csak nemrég derült fény

Kapcsolódó cikkek

Amikor María Luisa Torres magához tért az altatásból, fogalma sem volt róla, hogy egy horrorfilm cselekményének szereplője lesz. 1982. március 31-e volt, és az imént adott életet egy kislánynak a madridi Santa Cristina klinikán. A többi anyához hasonlóan alig várta már, hogy mielőbb láthassa a csecsemőjét.

– De amikor indulni akartam, hogy megnézzem a kislányomat az inkubátorban, a nővérek nem engedték – emlékezik. Valahogy mégis sikerült kicseleznie az ápolónővéreket és eljutnia a koraszülöttosztály intenzív részlegébe, ahol látott is egy csecsemőt, úgy gondolta, a sajátját, mielőtt a nővérek utolérték.

– Rám parancsoltak, hogy menjek vissza a kórterembe, mert ez a kislány nem az enyém. Majd megőrültem.

María Luisa, aki elvált a férjétől, amikor egy másik férfitól teherbe esett, az után kereste fel a klinikát, hogy egy magazinban olvasott egy apácáról, aki segít a nehéz helyzetbe került várandós nőkön.

María Gómez Valbuena nővér elmondta neki, hogy kifizetik a kórházi tartózkodásának a költségeit, és a gyermekét bölcsődében helyezik el, így ő tovább dolgozhat mint pincérnő, és amikor csak akarja, meglátogathatja a gyermekét.

Nagyszerű megoldásnak hangzott. De apránként rémálom lett belőle. Amikor María Luisa vajúdni kezdett, az apáca a kezébe nyomott egy papírt, és megkérte, hogy írja alá.  – Megkérdeztem, mi ez, és ő azt felelte, azért van rá szükség, hogy ne kelljen fizetnem semmit.

María Luisa aláírta a papírt. És aztán, legnagyobb meglepetésére, elaltatták. A szülés után az intenzív részlegnél támadt felbolydulást hallva végül előkerült María nővér. Odament María Luisához, és rövid úton közölte vele, neki nincs kislánya.

 – Mire én azt feleltem, hogy de igen, van. És Sheilának fogom nevezni – mondja María Luisa. De az apáca nem tágított, és közölte, hogy María Luisa hozzájárult, hogy a kisbabáját örökbe adják.

– Mondtam neki, hogy ez nem igaz, de ő azt felelte, hogy ez állt abban a dokumentumban, amit aláírtam.

Az apáca elmondta, hogy a kislányát örökbe adták, és már messze van, egy Franciaországban élő házaspárnál; és ha továbbra is csinálja itt a balhét, akkor a másik lányát, Inést is el fogja veszíteni.

Másnap María Luisa anyja fölkereste a nővért, akitől ezúttal egy másik történetet hallott – hogy a kisbaba meghalt.

Egy héttel később María Luisa elhagyta a klinikát, a kislánya nélkül. Magával vitte a játék babát, amelyet a gyermekének szánt, és egy kisbaba képét, akit csak futólag látott az intenzív részleg üvegén át, és aki „aranyos volt, és telt ajkú”.

Pilart megcsókolja vér szerinti édesanyja. Balra újonnan megismert nővére, Inés, jobbra nevelőapja, Alejandro

Ez a rémálomba illő történet nem elszigetelt eset. Az elmúlt években napvilágra került, hogy az 1940-es és 1980-as évek között spanyol anyák ezreit – valószínűleg tízezreit, sőt egyesek szerint százezreit – sújtotta hasonló megrendítő csapás. Sokuknak azt mondták, hogy a csecsemőjük meghalt. Másokat – mint María Luisát is – megfélemlítette az egyház hatalma és az ultrakonzervatív politikai időszak még mindig jelen lévő utóhatása.

Hogyan történhetett mindez?

Könnyű megfeledkezni arról, hogy az 1980-as évek elejének Spanyolországa nagyon különbözött a maitól. Akkoriban épp hogy csak kezdett magához térni Franco tábornok több évtizedes diktatúrája után; a diktátor 1939-től 1975-ig vaskézzel irányította az országot.

Egy évvel az előtt, hogy María Luisa világra hozta a gyermekét, a Franco emlékéhez hű katonatisztek sikertelenül próbálták megdönteni a demokratikusan megválasztott kormányt.

Franco meghalt, de a katolikus egyház hatalma és konzervatív társadalomszemlélete semmit sem veszített az erejéből. María Luisa szerint María nővér megfenyegette őt, hogy házasságtörésért feljelenti, és a bíróság majd elveszi tőle az első gyermekét.

Valójában a házasságtörés akkoriban Spanyolországban már nem számított bűncselekménynek. De María Luisa azt mondja, ő nem tudta, hogy a törvény időközben megváltozott.

A csecsemők ellopása állítólag Franco diktatúrájának első éveiben kezdődött: a rezsim baloldali ellenzékének tagjait megfosztották a gyermekeiktől, hogy „rendes, katolikus családoknak” adhassák őket.

A spanyol kórházak jó részében apácák teljesítettek szolgálatot, és némelyek, mint María nővér, úgy tűnik, arra a belátásra jutottak, joguk van ahhoz, hogy eldöntsék, bizonyos anyák nem érdemlik meg újszülöttjeiket.

A gyakorlatot, hogy az anyákat elválasztják a gyermekeiktől, jó ideig még akkor is folytatták, amikor ezt hivatalosan már régen nem támogatták. Más esetekben, úgy tűnik, a csecsemőket puszta nyereségvágyból lopták el.
 

Miközben María Luisa távozott a kórházból, fogalma sem volt róla, hogy egy másik nő gyengéden pillant a kislányára az üvegen át. Juana és a férje, Alejandro Alcalde, akik akkoriban a harmincas éveik elején jártak, hivatalos úton próbáltak meg örökbe fogadni egy gyermeket, és a kormánytisztviselők María nővérhez irányították őket.

Alejandro, egy multinacionális műszaki cég igazgatója, úgy találta, hogy María nővér „nagyon magabiztos, rendkívül intelligens, és igen erélyes”. María azt mondta, hogy egy még meg nem született gyermeket szán a párnak.

– Megkérdezték tőlünk, vállaljuk-e a kórházi költségeket, és erre mi természetesen igent mondtunk – mondja Alejandro.

Pilar, ahogy örökbe fogadó szülei nevezték, bájos kislánnyá cseperedett: csinos volt, szeretni való, noha kissé félénk. Amikor úgy érezték, hogy már meg tud birkózni a ténnyel, Alejandro és Juana elmondták neki, hogy ő nem az édes gyermekük.

Tizennégy éves volt Pilar, amikor nevelőszülei elváltak, és ő úgy döntött, az apjával akar élni. – Időnként láttam rajta, hogy szomorú – mondja Alejandro. – Egy nap így szólt hozzám: „Szeretném megkeresni az igazi anyámat”, én pedig azt feleltem: „Minden létező módon próbálok neked segíteni”.

Alejandro állta a szavát. Felkereste María nővért, de ő mindenféle információt megtagadott tőle. A férfi erre ügyvédet és magánnyomozót fogadott. Hasztalan kérvényezte, hogy betekinthessen a kórházi nyilvántartásokba. Segítséget kért a polgárőrségben, Spanyolország félkatonai rendőrségében szolgáló barátaitól is.

És aztán újra felkereste María nővért, ezúttal Pilart is magával vitte abban a reményben, hogy ez jobb belátásra bírja az apácát, aki annak idején elrendezte az örökbefogadást.

A lány soha nem fogja elfelejteni, ami ez után történt. – Közölte velem, hogy hagyjak fel a kereséssel, mert a mamám prostituált volt – mondja Pilar. Ebből egyébként egy szó sem volt igaz: María Luisa pincérnőként dolgozott, amikor teherbe esett.

Évekig tartó hiábavaló keresgélés után, mivel már más lehetőség nem maradt, Pilar megjelent egy tévéműsorban is, amelyet elveszett hozzátartozók felkutatásának szenteltek. De ez sem vezetett eredményre.

Aztán 2008-ban Alejandro megtudta, hogy rákbeteg. Abban a hitben, hogy meg fog halni, még egyszer utoljára elment María nővérhez.

Addigra az apáca már visszavonultan élt a madridi Irgalmas Nővérek zárdájában. – Azt mondtam: „Azért jöttem, hogy valami fogódzóért könyörögjek önhöz.” De az idős apáca ismét megtagadta tőle a segítséget.

María Gómez Valbuena nővér

Mégse volt minden elveszve. Az internet rohamos terjedése és az olyan műsorok népszerűsége Spanyolországban, mint amilyenben Pilar is szerepelt, az információk olyan gyors átadását tette lehetővé, amely alig néhány évvel korábban lehetetlen lett volna. Lassan kiépültek a kapcsolatok.

Alejandro épp otthon volt Madridban, amikor 2011 elején telefonon hívta fel a lánya. Egy televízióműsorban olyan csecsemőkről beszéltek, akiket elraboltak az édesanyjuktól, és közben María nővér neve is felmerült.

– Azt hiszem, én is egy lopott gyermek vagyok – mondta Pilar az apjának. Alejandro bekapcsolta a készüléket, és fokozódó döbbenettel figyelte, amint bemutatják a dokumentumokat, amelyek ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket ő kapott a Santa Cristina klinikától.

Egy riporter véletlenül rábukkant egy olyan anya bejegyzésére egy internetes fórumon, aki maga is a Santa Cristina klinikán szült, és leleményes internetes nyomozással, jókora adag szerencsével, továbbá az asszony két másik lánya közül az egyiknek a segítségével sikerült kapcsolatba lépnie María Luisával.

Őt és Pilart felkérték, csináltassanak DNS-vizsgálatot. Ez az a pont, ahol számos férfi és nő reményei, akik úgy hitték, rokonok, semmivé foszlanak.

Pilar, miközben az eredményre várt, elmondta a műsor riporterének: – Nagyon félek attól, hogy semmit sem találnak... De ha egyszer lehetőség adódik rá, meg kell próbálnom, mert ez az egyetlen módja annak, hogy valóra váltsak egy álmot: az én álmomat.

María Luisa is egy álomról beszélt, arról, hogy „a három lányomat végre együtt látom”.

A várakozás és kutatás hosszú évei alatt Pilar úgy képzelte, hogy az édesanyja nagyon fog hasonlítani rá: „magas, karcsú, nem túl sötét hajú – inkább szőkés – és kis mellű”. María Luisa közepes termetű volt, barna hajú és telt, kerek idomú.

Amikor először pillantotta meg Pilart, el se tudta képzelni, hogy rokonok lehetnek. – Az én lányom nem ilyen – kiáltott fel. De tévedett.

A DNS-vizsgálat igazolta, hogy María Luisa és Pilar valóban anya és lánya. És talán annak bizonyítékaként, hogy a génjeinknél jóval többet öröklünk, az is kiderült, hogy mindkét nő idősek otthonában dolgozik.
 

Érzelmes egymásra találásuk aznap este egy madridi tévéstúdióban csak egy volt a kevesebb mint 10 közül, amelyre addig sor került. Emberek ezrei, akik tudják vagy sejtik, hogy születéskor elragadták őket az édesanyjuktól, még mindig kutatnak. Közéjük tartozik a 40 éves Antonio Barroso is, akit arra ösztönzött, hogy megalapítsa az Anadir nevű egyesületet olyan gyermekek számára, akiket törvénytelenül fogadtak örökbe. Ő maga már felnőttként jött rá, hogy a férfi, akit az édesapjának hitt, csecsemőként vette meg őt 150 ezer pesetáért.

– Ott 2200 dokumentált eset van – mutat az iratszekrényekre Barcelona környéki irodájában. Nem hisz az olyan becslésekben, amelyek akár 300 ezerről szólnak, de úgy véli, a 30 ezres szám nagyon is elképzelhető. – Negyven éven át rabolták el a csecsemőket – mondja.

Antonio szerint egyértelmű a hatóságok felelőssége, mindazonáltal úgy véli, még ma is vonakodnak kideríteni az igazságot. Sok mindent homály fed, és Pilar és María Luisa esetében most már sok minden örökre homályban is marad.

– Azt akarom, hogy szolgáltassanak igazságot – jelentette ki María Luisa, miután végre találkozott Pilarral. – Minden este azért imádkoztam, hogy az az apáca ne haljon meg, és magyarázza el nekem, miért lopta el a lányomat.

María Luisa végül koronatanú lett a María nővér ellen indított perben. Amikor először jelent meg a bíróságon, az apáca megtagadta a vallomást. Aztán január 24-én a rend, amelyhez María nővér tartozott, közölte, hogy az apáca meghalt.

 Pilar is úgy nyilatkozott, hogy igazságtételt szeretne. – De egyelőre elég annyi, hogy van édesanyám, és minden este elmondhatom neki, mennyire szeretem.