A lovakkal suttogó

Az út nedves volt, apánk ittasan vezetett, balesetet szenvedtünk – a lószállító utánfutó felborult. Aztán a semmiből előkerült egy titokzatos férfi

Szombat reggel volt, június elején – egy olyan nap, amelyről a húgom, Karma meg én úgy hittük, győzelemmel végződik majd. Már hetek óta készültünk a megye vásárterén megrendezendő ügyességi lovasversenyre, amelyet a helyi lovasklub támogatott. A lovam, Tonka, fényes, fehér-barna foltos szőrű tarka volt, fehér csüddel és a homlokán csillaggal. Tonka meg én bármelyik megyebeli gyereknél gyorsabban tudtuk volna megkerülni a barrel racingben a három hordót, vagy legalábbis én így gondoltam, és azt reméltem, hogy hazaviszem a kék szalagot. Karma lova, Komancs a pole bendingben, abban a gyorsasági versenyben jeleskedett, amelyben magas rudakat kell kerülgetni. A húgom is a kék szalag elnyerésében reménykedett.

Felhők gyülekeztek az égen. Nem jó jel. Már egy kis esőtől is sáros lesz a poros lovaglópálya. – Nem fog sokáig tartani – mondta Karma. Azt kívántam, bárcsak igaza lenne.

Általában a mamánk vitt minket a lovas eseményekre, de aznap apánk lépett ki a házból, kezében az autós táskájával. A papánk rengeteg időt töltött az ügyvédi munkájával, még hétvégén is; aznap is azt tervezte, hogy otthagy minket a pályánál a lószállító utánfutóval. Apánk mindenféle kisebb-nagyobb jogi problémában adott tanácsot az embereknek, és akik nem tudták kifizetni a számlát, azoknak csereüzletet ajánlott. Az ügyfelei imádták, de az apa, akit mi ismertünk, távoli és gondterhelt volt.

Bár soha nem beszéltünk róla, apánk küzdelme az alkoholizmussal rányomta a bélyegét a családunk életére. A három testvérem meg én hozzászoktunk a leheletéből áradó bourbon szagához. Anyánkat viszont megbénította a félelem és a bizonytalanság. Részmunkaidős ápolónőként dolgozott, s az ott kapott fizetéséből nem tudott volna eltartani négy gyereket, az alkoholizmus pedig akkoriban tabutéma volt, úgyhogy ez a mi családi titkunknak számított.

Az érzéseinkről sem tudtunk nyíltan beszélni, de mindannyian szerettük az állatokat, és élveztük a kutyákból, macskákból és lovakból álló, folyton változó állatseregletünkkel való törődést. Karmának és nekem Tonka és Komancs állandó társunk volt.

Hozzákapcsoltuk az utánfutót a Blazerünkhöz, és felvezettük a lovakat a rámpán. Becsuktam az utánfutó ajtaját, és beültem az első ülésre. Karma hátul ült. Egyformán öltöztünk, ugyanolyan farmer, póló és szürkésbarna lovaglócsizma volt rajtunk. Én két varkocsba fogtam össze a hajam. Az eső akkor már folyamatosan esett.

Apánk kihajtott az útra, és elindult a vásártér felé, majd miután elértük a főutat, gyorsított. Az úttest sötét volt és nedves.

Karma meg én csak akkor vettük észre, hogy apánk már nem ura az autónak, amikor hatalmas lökést, ütközést éreztünk.

Egy pillanatig azt hittem, repülünk. Az út felfelé vitt egy vasúti pálya felé, aztán lejteni kezdett, mi pedig úgy emelkedtünk a lejtő fölé, mint egy kilőtt rakéta. A visszapillantó tükörbe nézve láttam, hogy az utánfutó előre-hátra hintázik.

A jármű az anyósülés felőli oldalára dőlt az útpadkán, az utánfutó menet közben leszakadt róla. Az autó és az utánfutó egymástól távolodva forgott-bucskázott, mint valami lassított felvételen. Mindenütt fémdarabok és üvegszilánkok repkedtek, por és föld kavargott, aztán csönd lett.

Éreztem, ahogy az eső végigfolyik az arcomon. Rájöttem, hogy

a kocsi hátuljában fekszem, Karma mellett, mindketten a hátsó szélvédővel szemben, amely különös módon nyitva volt. – Ki kell jutnunk – mondta Karma.

Láttuk, hogy apánk a vezetőülésen az ajtóval küszködik.

Átmásztam azon, ami azelőtt a kocsi teteje volt, és kihúztam magam a húgom után. Karma csak állt, és nézte az árokban fejre állt, fémdarabokkal és üvegcserepekkel körülvett autót. A vezetőülés melletti ajtó kissé megmozdult, aztán apánk kikászálódott. – Leintek valakit – mondta reszelős hangon.

Karma meg én döbbenten álltunk. A versenyhez fűzött reményeink szertefoszlottak. Ekkor megpillantottuk a néhány méterrel arrébb egy mélyedésbe ékelődő lószállítót. Együtt mentünk oda, féltünk belenézni.

Meg​​szólalni nem tudtunk. A húgommal biztosra vettük, hogy a lovak elpusztultak

Tonka és Komancs az utánfutó alján feküdtek az oldalukra dőlve, fejük a padlódeszkákon, lábaik behajlítva. A kocsiéhoz képest az utánfutó belseje meglepően ép maradt. A lovak meg sem moccantak. Karmával egymásra néztünk, de megszólalni nem tudtunk. Biztosra vettük, hogy elpusztultak.

Egyszer csak felbukkant egy férfi – apánknál fiatalabb, talán valamelyik barátunk papája lehet, gondoltuk. Farmer és póló volt rajta. Én emlékszem egy szalma cowboykalapra, a húgom csak az arcát tudja felidézni.

– Jól vagytok? – kérdezte.

– Igen – feleltük mindketten, holott tudtuk, hogy semmi sincs jól.

– Üljetek le ide, a fűre – mondta, és én lerogytam a földre. Remegett a lábam. Karma leült mellém.

A férfi lehajolt, hogy benézzen az utánfutóba. A lovak mozdulatlanul feküdtek. Benyúlt, és először Tonka horpaszát érintette meg, aztán Komancsét. Egyszer csak Komancs megremegett.

A férfi felénk fordult. – Rendbe fognak jönni – mondta. – Csak elvesztették az eszméletüket. – Beszélt hozzájuk, dörgölte az állukat, és gyöngéden huzigálta a fülüket.

– Valószínűleg ez mentette meg őket – tette hozzá.

Amikor kinyitotta az utánfutó ajtaját, mindkét ló feltápászkodott. Egyenként kivezette őket. Akárcsak mi, ők is remegtek a sokktól és a hideg esőtől.

A férfi az út menti kerítéshez kötötte a lovakat, majt felsegített minket. – Messze laktok? – kérdezte.

– Nem – feleltük.

– Gyalog kellene hazavinnetek őket. Valószínűleg soha többé nem lesznek hajlandók beszállni az utánfutóba.

– Jó – mondta Karma.

– Biztos, hogy jól vagytok?

– Igen, jól vagyunk – mondtam.

– Akkor jó – mondta. – Mindannyian rendbe fogtok jönni.

Apánk már a balesethez kiérkezett rendőrrel beszélt. Zavart volt, megviselt, nemigen törődött velünk. Ha a rendőr rájött is, hogy az apánk ivott, nem csinált belőle ügyet. Eloldottuk a lovakat a kerítéstől, és elindultunk a hazafelé vezető másfél kilométeres úton.

Mire visszanéztem, a férfi eltűnt, mintha ott sem lett volna, mintha a föld nyelte volna el.

A húgom meg én sajnos sose tudtuk meg, ki volt a titokzatos idegen, de sose felejtettük el. Számunkra ő hozta vissza a lovainkat az életbe, és ebből a varázslatból valamennyi ránk is átragadt. Erőt adott nekünk ahhoz, hogy magunkhoz térjünk és a kantáruknál fogva hazavezessük a két lovat.

De ez az élmény segített nekünk átvészelni a következő napokat, heteket is. Még sok év telt el, mire apánk végre szembe tudott nézni a démonaival, és mi újra közel kerülhettünk egymáshoz, újra egy család lehettünk. Az a higgadt, gondoskodó ismeretlen reményt és bizakodást öntött belénk, és visszaadta nekünk az emberi kapcsolatokba vetett hitet abban a sötét, félelmetes pillanatban. Azt mondta, rendbe fogunk jönni, és igazat beszélt: idővel rendbe is jöttünk, mindannyian.        

Vote it up
222
Tetszett?Szavazzon rá!