A második az igazi

Shania Twain, a countryzene sztárja elmondja, miként tanult meg újra szeretni első házasságának felbomlása után

Kapcsolódó cikkek

Csaknem 27 éves koromig földhözragadt voltam. Ki se tettem a lábam Kanadából. De 1992-ben eljutottam Nashville-be, ahol megismerkedtem dalszerző kollégámmal, Mutt Lange-gel, aki akkor már több kontinensen élt és dolgozott. Spanyolországba utaztam Mutthoz, ahol együtt írtuk első átütő sikerű albumom, a The Woman in Me számait. Összeházasodtunk, majd miután több évig turnéztunk Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában, Svájcban telepedtünk le.

Az egyetlen baj az volt, hogy senkit sem ismertem Svájcban. Csak egy barátom lett, a nálam öt évvel fiatalabb Marie-Anne, a férjem titkárnője.

Marie-Anne eleinte kissé hűvösen viselkedett, de aztán nagyon összehozott minket, hogy mindketten szinte egyszerre, kis eltéréssel lettünk várandósak. Együtt jártunk felkészítő tanfolyamra, ugyanaz volt a szülészünk, és egyre bensőségesebb barátság szövődött közöttünk. Amikor Eja fiam megszületett 2001 augusztusában, Marie-Anne meglátogatott a kórházban.

Még szoptattam Eját, miközben a következő CD-m, az Up! anyagát vettük fel. Amikor etetni kellett, abbahagytam a munkát, aztán azonnal folytattam tovább. Novemberben jelent meg az Up!, amellyel először lettem első mind a country, mind pedig az országos slágerlistákon, 20 millió példányt adtunk el belőle világszerte.

2003-ban turnéra indultunk, hogy népszerűsítsük a CD-t. Eja és Mutt is elkísért az Egyesült Államokba, Kanadába és 25 európai nagyvárosba. Igyekeztem mindent tökéletesen csinálni, de túl sok labdával kellett zsonglőrködnöm egyszerre, ami eléggé megviselt. Állandóan megfázással és influenzával küszködtem. Olykor reggel arra ébredtem, hogy énekhang helyett csak nyöszörgés jön ki a torkomon. Utolsó fellépésünk után behúztam a függönyt a zeneiparban folytatott 12 évi küzdelem mögött. Kimerült voltam, és úgy döntöttem, hogy az anyaságnak és a háziasszonyi teendőknek szentelem magam.

Vettünk egy új házat a Genfi-tónál. Új-Zélandon is volt egy farmunk, ahová minden évben több hónapra elutaztunk Mutt-tal és Ejával.

Svájcban Marie-Anne és én Ejával és az ő kislányával, Johannával együtt beiratkoztunk egy tenisztanfolyamra. Beszélgetéseink egyre bizalmasabbá váltak, elárultam neki, hogy Mutt kezd elhidegülni tőlem. Marie-Anne mindig figyelmesen meghallgatott és okos tanácsokkal látott el – hiszen, bár barátnők voltunk, ő mégis régebben ismerte a férjemet, mint engem. Jobban éreztem magam attól, hogy megoszthattam vele a gondjaimat. Elmondta, hogy nekik is vannak nehézségeik Freddel, a férjével. Némi vigaszt jelentett, hogy nem voltam egyedül.

2007 őszén Marie-Anne kezdte lemondani a teniszórákat, ezért egy másik anyukával játszottam Johanna és Eja csoportjából. Élveztem az új barátságot, és nem értettem, Marie-Anne miért távolodott el hirtelen tőlem. De hamarosan Új-Zélandra utaztunk, és úgy képzeltem, mire visszatérünk, megint minden a régi lesz.

Mutt, Shania és Eja a kaliforniai Santa Monicában 2005 márciusábanAz új-zélandi vakáció idején Mutt kétszer visszarepült Svájcba munkaügyben, míg mi Ejával ott maradtunk. A feszültség már-már tapintható volt közöttünk. Alig beszéltünk, a végén már úgy éreztem, a férjem szándékosan kerüli a társaságomat. Szorongani kezdtem, az volt a gyanúm, hogy Mutt valamit eltitkol előlem.

Egy éjszaka, amikor a férjem Svájcban tartózkodott, annyira kétségbeestem, hogy muszáj volt beszélnem valakivel, hát felhívtam Marie-Anne-t. Mutt hallgatása miatt mindenféle szörnyűségről képzelődtem, mondtam neki. – Lehet, hogy beteg, és nem akar nyugtalanítani – adtam hangot aggodalmamnak. – Ha találkozol Mutt-tal, amíg Svájcban van, nézd meg jól, hogy nem veszel-e észre rajta valami… furcsát.

Aztán kiböktem a másik félelmemet. – Szerinted van valakije?

Marie-Anne azt felelte, ez teljes képtelenség. De megígérte, hogy odafigyel, és tudatja velem, ha észrevesz bármi szokatlant.

Halálos csapás
Amikor visszatértem Svájcba 2008 márciusában, életem legfájdalmasabb megrázkódtatásával kellett szembesülnöm – a férjemnek viszonya volt. Marie-Anne-nal.

Fred, a férje mondta el nekem. Bocsánatot kért, hogy ő az, aki összetöri a szívemet. Pedig semmi oka nem volt rá, nem az ő hibája volt.

Az első héten, miután kiderült a viszony, kész lettem volna meghalni – vagy valami kétségbeejtő dolgot cselekedni, de valójában nem tehettem mást, csak szenvedtem. Tovább végeztem az Eja körüli teendőket, felkészítettem az iskolába, és közben igyekeztem derűsnek látszani. De ahogy a gyerek elment az iskolába, én visszafeküdtem az ágyba. Egy falatot sem ettem. Egyfolytában rázott a hideg, képtelen voltam úrrá lenni a reszketésemen, a fogam hangosan vacogott.

Haragudtam Marie-Anne-ra. Most mindketten egyedülálló anyák lettünk, csakhogy míg énbelőlem minden erő elszállt, addig ő egy izgalmas új románcot élt át azzal a férfival, aki odadobta érte a feleségét és a családját. Amennyire megrendültem a viszony miatt, ugyanannyira csodálkoztam azon, hogy még csak nem is gyanakodtam korábban, hogy ilyen vak és ostoba voltam. De hát Marie-Anne folyton nyugtatgatott, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Hosszú ideig tartott, amíg sikerült megszabadulnom a kettős árulás fölött érzett düh és zavar nyomasztó terhétől. Fred a benne is dúló érzelmi viharok ellenére mindig támogatott. Végig őszintén és együtt érzőn viselkedett, e-maileket küldött, és emlékeztetett, hogy nem vagyok egyedül.

Megérkezett Mary barátnőm Kanadából. Elmagyarázta, hogy senki sem értheti mélyebben a helyzetemet, mint Fred, a másik áldozat, és arra biztatott, hogy beszélgessek vele. Felhívtam az irodájában, és levegő után kapkodva elmondtam, hogy nem bírom tovább. – Találkozzunk nálam – mondta. – Azonnal indulok.

Shania és a barátnője, Marie-Anne (jobbra) 2006-banGyalog mentem a lakása felé, ahol az elmúlt évben ő, Marie-Anne és a kislányuk, Johanna élt. Félúton jártam, amikor egyszer csak… megdermedtem. A retikül kicsúszott a kezemből, és a földre esett. Csak álltam ott leszegett fejjel, tudatában voltam mindennek, ami körülvett, de nem bírtam felnézni. Mintha az egész világ létezett volna körülöttem, csak én nem léteztem már benne. Műveljen az élet, amit akar – gondoltam. – Nekem semmim sem maradt, én feladom. Letaglózott a szégyen és a megaláztatás, ennél mélyebbre nem süllyedhettem.

Közeledő lépések és kulcscsörgés zajára riadtam fel. Fred átkarolt, szótlanul felsóhajtott, arcomon éreztem a leheletét. Továbbmentünk a lakása felé, Fred támogatott. Emlékszem, ahogy teljes súlyommal nekidőltem, szinte érzékeltem a szívdobogását a bordái mögött. Éreztem áradó energiáját, amely vigaszt nyújtott, s mintha új életet töltött volna belém. A szívverésén keresztül fizikailag tapasztaltam meg az emberi melegség, őszinteség és részvét valóságos élményét.

Fred egy takarót terített rám, és a kanapéra ültetett. Teljesen kábult voltam, csak ültünk és hallgattunk órákon át.

Új irány
Ilyen hosszú házasság után az ember többé már nem tudja, hogyan kell egyedül élni. Ez rémisztő lehet. Rendkívül fontos a külső támogatás, ha valaki ilyesmin megy keresztül.

Áprilisban magammal vittem Eját Kanadába, elbúcsúztam Fredtől, és szerencsét kívántam neki a válásához. A családom és a barátaim együtt éreztek velem, mialatt rémült és levert voltam. Segítettek megérteni, hogy Marie-Anne és Mutt többé már nem azok számomra, akik valaha voltak. Meggyászoltam e két kapcsolat elvesztését, de a változáshoz időre volt szükség.

Svájcba visszatérve elkezdtem újraértékelni az életemet. Megint dolgozzam? Megint énekeljek? Merüljek bele az anyaságba és zárjam ki a külvilágot? De nem akartam megkeményíteni a szívemet, és nyitott maradtam minden eshetőségre, hátha valami jó is származhat a rengeteg fájdalomból, amit átéltem.

Körülbelül kilenc éve ismertem Fredet, de alig tudtam róla valamit.

A barátnőm férje volt. Csodálatos embernek tartottam, figyelmes férjnek és családapának. De csak közvetve voltunk kapcsolatban. Most viszont egymás támaszai lettünk, rendszeres telefon- és e-mail összeköttetésben álltunk. Mivel korábban családi barátság volt közöttünk, nem igazán tudtuk, hogyan viselkedjünk egymással. Udvariasak, szinte formálisak voltunk.

Együtt boncolgattuk, hogy mi történt. Néha összevitatkoztunk azon, hogy ki volt a hibás. Biztos, hogy Mutt volt. Nem, biztos, hogy Marie-Anne. Egyszerűen nem tudtuk, ki volt a felelős. De folyamatosan összekötöttek minket a gyerekeink, a gondjaink, az álmaink és a gyógyulásunk.

2008 őszén tábortüzet gyújtottunk a Genfi-tónál a házam előtt. Pillecukrot sütögettünk, zenéltünk, énekeltünk – remekül mulattunk, sőt Fred és én még szvingelni is egész jól megtanultunk. Néha a két gyerek is csatlakozott hozzánk. Egyik este a srácok az emeleti erkélyről figyeltek minket, miközben Fred és én a tűz mellett táncoltunk. Valószínűleg eléggé egymásba gabalyodhattunk, mert a gyerekek egyszer csak megkérdezték: – Ti miért nem csókolóztok?

Fred és én döbbenten és kórusban reagáltunk: – Mi van?

– Miért nem csókoljátok már meg egymást? – ismételték, miközben fülig ért a szájuk. Csodálkozva néztünk egymásra, hogy a gyerekek így észrevették a köztünk szövődő kapcsolatot, amit persze mi is felismertünk, csak kényelmetlennek éreztük volna kimutatni. – Rendben – feleltük, és könnyedén arcon csókoltuk egymást.

De a gyerekek nem hagyták annyiban. – Ne így! Rendesen! – Fred és én el se akartuk hinni, a gyerekeink buzdítanak minket arra, hogy igazából csókolózzunk. Ettől a pillanattól mi négyen elkezdtük újraegyesíteni a családunkat, újjáépíteni a közös életünket ahelyett, amit elvesztettünk.

Magaslati szerelem
Fred és én óvatosan haladtunk előre, mert mind a ketten nagyon is tudatában voltunk, hogy elsősorban a közös bánat az, ami összeköt minket. De Fred mindig szakított időt arra, hogy átsegítsen az érzelmi hullámvölgyeken, és mindig ott volt Eja mellett, aki egész életében ismerte. Mindketten olyan emberek voltunk, akik kiszakadtak az életükből, mintha egy magas szikláról taszítottak volna le minket. Szerencsére egymásba kapaszkodva megakadályoztuk, hogy lezuhanjunk.

Minél több időt töltöttünk együtt, annál több közös vonást fedeztünk fel egymásban. Egy sor dologban – sport, zene, gyereknevelés, életfilozófia – egyezett az ízlésünk, véleményünk.

Egy téli üdülőhelyen, az otthonunkhoz közeli Verbierben töltöttük a karácsonyt népes családi és baráti körben. Rengeteget főztem, és rengeteget nevettünk. December 28-án lett volna a 15. házassági évfordulóm – és az első, amelyet Mutt-tól elválasztva töltöttem. Fred és én repülővel felmentünk egy svájci gleccserhez. Mínusz 15 fok volt, szélcsend és napsütés. A pilóta kettesben hagyott minket 45 percre, hogy megünnepelhessük az életünket és a szerelmünket. Egy pohár pezsgővel koccintottunk az új kezdetre, és Fred megajándékozott egy káprázatos órával, amelybe „szerelmes” dedikációt vésetett és amelyet fél térdre ereszkedve nyújtott át nekem. – Napsugár – mondta –, csak hagyd, hogy szeresselek. – Bár én még nem álltam készen arra, hogy újból elkötelezzem magam, ő azt akarta, hogy tudjam, hogyan érez, és nem várt semmit cserébe.

Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem meg magamnak, hogy beleszeressek valakibe, de Fredet lehetetlen volt nem szeretni. Apránként meghódította a szívemet. Szokatlan körülmények között kerültünk össze, aminek eredménye egy egészen rendkívüli szerelem lett. 2011. január 1-jén volt az esküvőnk.

Shania és Fred esküvője 2011. január 1-jén

Fred mellett jól érzem magam a bőrömben, segít, hogy az előnyös tulajdonságaimra összpontosítsak. Mellette olyan, mintha én lennék a legkáprázatosabb nő a földön. Ha azt mondom neki, meghíztam, azt feleli: – Úgy látszik, Napsugár, nem igyekszem eléggé. Addig fogom ismételgetni, milyen gyönyörű és szexi vagy, amíg el nem hiszed.

Az évek során megtanultam, hogy ha az élet úgy hajt át rajtad, mint egy tank, akkor is túl lehet élni, és bár a felépülésig hosszú és lassú út vezet, a végén majd újra boldog lehetsz.

Néha még most is érzem, hogy az élet visszahúz, és ilyenkor megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. De most már azt is tudom, hogy képesek vagyunk tanulni a hibáinkból. Ráadásul, ha minden zökkenőmentesen menne, hol lennének a kihívások, az alkalmak, amikor megmutathatod, hogy milyen fából faragtak?

Manapság, amikor reggel felkelek, elnézem a fantasztikus fiamat, akivel Isten megajándékozott, a kislányomat, akit szeretnem és babusgatnom kell, és a tökéletes társamat – szerelmemet és barátomat, aki a tenyerén hordoz. És ráébredek, hogy milyen elképesztő az az út, amit bejárok. És szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle.

Vote it up
171
Tetszett?Szavazzon rá!