A mátka mamája

Az esküvő közeledtével az örömanya a lányának készül tanácsot adni, s közben rájön, hogy a házasság örökké tartó kaland

Kapcsolódó cikkek

A férjem meg én egy asztalnál ülünk, szemben a lányunkkal, Teallel és a vőlegényével, Bennett-tel. Körülöttünk egy étterem nyüzsög, de számunkra mégis ez lesz a legnyugodtabb együttlét egy ideig. Holnap este érkeznek Austinba Bennett szülei, s nyomukban 180 barát, a szombati esküvő vendégei.

Bennett előrehajol. – Milyen tanácsot tudnátok adni nekünk a házassággal kapcsolatban? – kérdi.

A fiatalok várakozón néznek ránk. Teal az elsőszülött gyermekünk, erős akaratú, elbűvölő. Bennett-tel négy évvel ezelőtt találkoztak és szerettek egymásba. Mindketten 32 évesek, ambiciózusak, és olyan szépen összeillenek – szünet nélkül ugratják egymást, mint egy harmincas évekbeli komédia szereplői –, hogy jó érzés a társaságukban lenni.

De házassági tanácsot adni? Teljesen leblokkolok.

Mi tíz évvel fiatalabbak voltunk, mint most ők, friss diplomások, amikor a texasi Midland poros sarkában a szüleim kis téglaházában egy metodista lelkész előtt álltunk. Annyira fiatalok voltunk, hogy fel sem fogtuk, mennyire azok vagyunk. A gimnáziumban ismerkedtünk meg, és nem törődtünk egymással egészen egy megrázóan sikeres randevúig, amely eltartott hajnalig.

Imádtam kielégíthetetlen tudásvágyát és agyafúrt észjárását. Félig-meddig hippik voltunk, nagyra törő, homályos álmokat szőttünk, amelyeket meg sem tudtunk rendesen fogalmazni, de a végtelen jövő ígérete lebegett előttünk. A fotókon a férjem riadtnak tűnik, én lelkesnek.

A lelkész, aki a szertartás előtt házassági tanácsadásban részesített minket, azt javasolta, hogy minden évben írjuk le, mit szeretünk a másikban és mit nem. Akkor úgy gondoltuk, ilyen nevetséges ötletet még nem hallottunk.

Most pedig itt ülök egy étteremben, a lányomat meg a jövendőbelijét nézem, és közben azon töröm a fejem, miféle tanácsot adhatnék nekik. Az az igazság, hogy ennyi év után még mindig őrült intézménynek tartom a házasságot, amely recseg-ropog a kulturális és egyéni kívánalmak rettentő súlya alatt. Megünnepeljük, csodáljuk, ha működik, és kívánjuk a gyermekeinknek.

A férjem, aki alighanem felidézte magában, milyen éretlenek voltunk, megtöri a csendet. – Ti mind a ketten felkészültebben vágtok a házasságba, mint mi – mondja, és igaza van.

Onnantól felváltva beszélünk. Nevessetek, amennyit csak tudtok, tanácsoljuk. Viselkedjetek olyan tisztelettudón egymással, mint az idegenekkel. Azt persze nem mondhatnám, hogy felkészült kiselőadást tartunk.

Később, miután hazaértünk, családi fotókat nézegetek, amelyeket azért vettünk elő, hogy képösszeállítást csináljunk Tealről az esküvőre. A fényképeken házak, utcák láthatók, ahol valaha laktunk, meg barátok, akikkel évek óta nem találkoztunk. Teal csecsemő, aztán örökmozgó kisgyerek, eltűnődő bakfis, majd fiatal nő, aki arra készül, hogy megváltsa a világot. Néhány évvel lemaradva követi öccse, Nick.

Ilyen a házasság: újra megszeretjük ugyanazt az embert, kiszeretünk belőle, és így tovább

A háttérben a férjem arca meg az enyém fokozatosan veszít üdeségéből, feszességéből. Kempingezünk, ütött-kopott Volkswagen mikrobusszal utazunk, megszerezzük a felsőfokú diplomát, majd letesszük a jogi szakvizsgát. Férjem egykor sűrű, vörös haja sötétedik, ritkul. Az én arcomat viharfelhőhöz hasonlatos, tartósan bodorított frizura övezi, míg a kemoterápia következtében ki nem hullik a hajam. Csórók vagyunk, eladjuk a családi ezüstöt, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, aztán lassan egyenesbe jövünk. Elutazunk Japánba, Albániába és Lourdes-ba. Fáradtabbnak látszunk, mint azelőtt.

Ahogy közeledik az esküvő időpontja, fokozódik a tempó, erősödik a zaj. A fiatalokat barátok, családtagok zsongják körül, mindenkit megszédít a jövő. Engem is elkap az ünnepi hangulat, miközben gyakran felidéződik bennem a múlt.

Úgy találom, hogy a hosszú házasság legalább annyira nem egysíkú, mint maga az élet. Inkább tekinthetjük kapcsolatok sorozatának, és ha elég szerencsés és makacs vagy, s persze a párod is úgy akarja, működik. Dolgoztunk, tanultunk, ittunk, hajnalig buliztunk. Azokban az években vívtuk a legvadabb csatáinkat és nevettünk a leghangosabban.

Aztán jöttek a gyerekek. Azokban a feszült években állandóan kapkodtunk, ételmaradékokat takarítottunk a padlóról, és nem tudtuk befejezni a mondatainkat, gondolatainkat. Nehéz volt, de örömteli.

Hogy miként vészeli át a gyereknevelést két ambiciózus ember? Hát, egyeztetések meg súrlódások közepette, és sokat segít, ha még mindig szórakoztatónak meg vonzónak tartják egymást.

És igen, a szerelem is évről évre más arcát mutatja. Amikor rákot állapítanak meg nálad, megoperálnak, és teletömnek mérgező anyagokkal, amikor a szüleid betegeskednek és meghalnak, amikor a tragédiák olyan váratlanul és brutálisan sújtanak le rád, hogy levegőt is alig kapsz – akkor nagy eséllyel benő a fejed lágya.

Most, hogy a gyerekek már nem nálunk laknak, a férjem meg én csendesebb, nyugodtabb életet élünk. West Austin-i otthonunkból kisebb belvárosi lakásba költöztünk. Többször nézünk tévét, mint korábban, de ma már a tévéműsorok intelligensebbek, nem? Olykor visszagondolok az elmúlt évekre, és úgy érzem, vad vihar söpört át fölöttünk, és most az elégedettség békés vizében lebegünk. Nagyszerű korszak, sokkal élvezetesebb, mint valaha gondoltam.

Szombat este 200 meghívott gyűlik össze a hóbortos, látványos rendezvényteremben. Négyesben vonulunk az asztalok közötti folyosón – Teal váll nélküli ruhában és cowboycsizmában, az apja, Nick meg én –, s közben Robert Earl Keen a Feelin Good Againt énekli. Elöl Bennett várakozik Ward, a sógorom társaságában.

A zsibongó tömeg elcsendesedik, amikor Teal és Bennett megfogadja, hogy mindig lesz idejük bátorítani, vigasztalni egymást, és ha már semmi nem segít, Willie Nelsonra fognak táncolni. Tekintetük nyílt, arcuk boldogságban fürdik.

Miközben a beszédüket hallgatom, mellettem ül a férfi, akivel együtt görnyedtünk lázas gyerekek és a gyertyák súlyától összerogyó születésnapi torták fölött. Ő az a férfi, aki 41 éve oszlatja el a félelmeimet, aki előbb hitt bennem, mint én magamban, és aki legalább olyan hangosan horkol, mint én. Ilyen a házasság: újra meg újra megszeretjük ugyanazt az embert, kiszeretünk belőle, és így tovább. Gyönyörű lányomat és élete párját nézve nem kívánhatok nekik sem jobbat.

Vote it up
160
Tetszett?Szavazzon rá!