A malac és a család

Hogyan lelt otthonra és oldotta meg a gondokat a nem kívánt házi kedvenc

Kapcsolódó cikkek

Helen, Helen! – sikította Anabel a fürdőszobából. – Gyere gyorsan! Itt egy malac! Malacot kaptál!

– Nem malacot! – kiáltott vissza Helen, akik még mindig az ajándékok kicsomagolásával foglalatoskodott. Csak picit tűnt csalódottnak a hangja. – Tigrist.

A nyolcéves Helen, kilencéves ikernővérei, Anabel és Eliza, valamint kétéves öccse, Angus majdnem életnagyságú kitömött állatokat kaptak karácsonyra. – De Helen! Ez igazi!

Erre aztán valamennyien betódultunk a fürdőszobába. És a zuhanyfülke legtávolabbi sarkában valóban ott kuporgott reszketve egy nyolchetes kismalac, nyakán tűzpiros masni virított.

– Karácsonyapó mégis hozott nekem malacot! Tudtam, hogy így lesz! – rikkantotta Helen kicsit hátrább húzódva (ugyanis amióta kétéves korában feldöntötte egy német juhász, Helen félt az állatoktól). A malacka pont ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy felé tárt karjaink mellett elvágtatva kimeneküljön a zsúfolt fürdőszobából egyenesen a nappaliban álló karácsonyfához.

Ott aztán körbe-körbe nyargalt, mintha a földet keresné, ahonnan a fának ki kellene nőnie. Ahogy csöndesen a padlóra telepedtünk, a pihés kis jószág horkantgatva körülszimatolt mindegyikünket, szorosan megkerült minket, akár egy kutya, aztán hangosan felsóhajtott, és vézna lábait kinyújtva elterült a padlón.

– Mi lesz a neve? – kérdezte Eliza.

Helen a malacra nézett, óvatosan felé nyújtotta a kezét, és most először gyöngéden megsimogatta a hátát. Majd így válaszolt:  – Röfröf.

Feleségemmel, Lisával egymásra mosolyogtunk, amire közel egy éve nem került sor.
 

Nem tudjuk biztosan, mi váltotta ki Helen rajongását a malacok iránti: talán túl fiatalon került a kezébe E. B. White Malac a pácban című könyve, vagy esténként túl sokat bámulta a Babe-et a videón, esetleg valamely szívbe markoló élmény hatására, amely a megyei vásáron érte, mindenesetre életének negyedik karácsonyán reszkető ajakkal ült a Mikulás ölébe a rockporti csónakkikötőben (ehhez a partszakaszhoz Maine-ben mindig csónakon érkezik a Mikulás), és bejelentette, mi volna a legáhítottabb kívánsága.

– Hohohó! – felelte a Mikulás. – És milyet szeretnél? Kitömöttet plüssből, vagy amolyan elektromosat?

Helen úgy bámult rá, mintha a szakállas öregúr teljességgel az eszét vesztette volna. – Igazi malacot akarok – közölte. – Egy élő, igazi malacot.

Helen négy éve ezért könyörgött. A húsvéti nyuszit is megkörnyékezte, aki becsületére legyen mondva, még egyszer sem hagyta cserben.

Mindezek eredményeképpen Helen kapott már játék malacot, cukormalacot, malacperselyt, sőt még malacjelmezt is, de igazit soha.

Eközben anélkül, hogy sejtette volna, egyre csökkentek az esélyei. Miután valóra váltottam régi álmomat, és beépített könyvespolcokkal, valamint elsőrangú nyílászárókkal sikerült felszerelnem 1845-ben épült maine-i tanyaházunkat, erősen túlköltekeztünk. Az eladósodás és egyéb feszültségek következtében házasságunk annyira megromlott, hogy végül feleségem és köztem kenyértörésre került a sor.

2005 nyarának elején tizenhárom év együttélés után úgy döntöttünk, hogy szétválunk, és eladjuk a házat. Én a városban vettem ki lakást, Lisa pedig egy kis házat bérelt, amelyben nemhogy háziállatok, de még a kutyánk sem fért el.

A különválás kezdettől súlyosan érintett mindnyájunkat, és sohasem tűnt véglegesnek. Szinte mindennap ott voltam Lisa házában, és hetenként legalább egyszer közös családi programot szerveztünk. Bár az állandó anyagi viták és érzelmi súrlódások ellenére barátok maradtunk, reménytelennek látszott, hogy ismét összekerüljünk. Ez mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt.

„Kedves Karácsonyapó! Idén semmi mást nem szeretnék karácsonyra, csak egy malacot. Különben azt hozol, amit akarsz. Üdv, Helen”

Helen még így sem adta föl. Malacot kért nyáron a születésnapjára, bár nem tudtuk volna hol elhelyezni. És aztán tavaly ősszel, amikor elérkezett a Karácsonyapónak szóló levél megírásának az ideje, lányom a következő sorokat vetette papírra: „Kedves Karácsonyapó! Idén semmi mást nem szeretnék karácsonyra, csak egy malacot. Különben azt hozol, amit akarsz. Üdvözöl, Helen.”

Karácsonyapó kétségkívül jobban tudta a dolgát, mint Helen szülei. És Röfröf 2005 karácsonyán megérkezett. Helen magánkívül volt a boldogságtól, és Röfröf tökéletesen beilleszkedett, több szaloncukrot zsákmányolt, mint a gyerekek együttvéve. Sőt egy váratlan fordulatként elhatároztam, hogy ismét Lisával akarok élni.

– Szerintem legalább másfél holdas birtokra lesz szükségünk. Ez az előírás a farmállatok számára – jelentettem ki, amikor egy órán belül harmadszor takarítottam fel a Röfröf által rakott kupacot.

– Mármint nekünk? – csodálkozott Lisa némileg zordonan.

– Naná! Ki tisztítaná különben az ólat? Helen? Még arra se tudjuk rábírni, hogy beágyazzon.

Röfröföt magunkkal vittük vendégségbe a karácsonyi vacsorára, és amikor elaludt a barátaink fafűtéses kályhája mellett, nyilvánvalóvá vált, hogy Karácsonyapó a lehető legjobban cselekedett. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy lakáskörülményeink miatt – valamint azért, mert még szopott – Röfröfnek vissza kellett kerülnie a mamájához.

Miután ez megtörtént, igazság szerint abban reménykedtem, hogy Helen beéri ennyivel. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy hetenként látogassuk meg a malacát. És minden áldott nap azzal szállt le az iskolabuszról, hogy megkérdezte: – Mikor lesz már Röfröfnek otthona?

Egy hónapon belül Lisa és én közösen lefoglalóztuk az új házat. Sokkal olcsóbb volt, mint a régi, viszont két hold birtok tartozik hozzá, így bőven akad hely Röfröfnek, aki tavasszal hozzánk költözött.

Azt viszont el kell ismernem, hogy nem túl jó ötlet hazahozni egy malacot, mielőtt megépítettük volna az ólat neki, különösen, ha egy fedett teherautóról – ahol remekül érezte magát – akarjuk lecsalogatni és átterelni az egy méter magas pótkocsira, ahol a szabad ég és tér csábítóan hat rá. Az ember végül órákig kergetheti árkon-bokron át, és közben erőteljesen csapkodhatja a szúnyogokat.

És ilyenkor semmi szín alatt ne fogjuk meg a malacot a hasánál. Ugyanis azt nagyon nem szíveli. Ami viszont igazán boldoggá teszi, az a kisgyerek feltétel nélküli szeretete. És a szerető családtagok, akik sétáltatják, vakargatják a hasát és kiviszik a szemetesvödröt, mielőtt bejönne a házba. Ugyanis a malac fölöttébb ijedős.

Vote it up
34
Tetszett?Szavazzon rá!