A medve maradjon medve

Egy tévés tudósítás hatására az ausztrál nagyi állatbarátból aktivista lesz, és elképesztően eredményes

Megjelent: 2011. november

Kapcsolódó cikkek

Mary Hutton tétovázás nélkül felemeli a földről Lolát. A csillogó bundájú barnamedve-bocs – alig nagyobb egy kölyökkutyánál – nyomban hozzábújik, noha most látják egymást először.

Lola hihetetlenül nagy szemével csodálkozva pillant Maryre. Nehéz elhinni, hogy ez a Lola ugyanaz, akit alig két hónappal korábban hoztak ide, a kambodzsai Phnom Tamao Vadállatmentő Központba. Amikor a hathetes malájmedve-bocsra rátaláltak, a kis állat egy Phnom Penh környéki pálmaolaj-ültetvényen bolyongott, vészesen alultáplált volt, bundájából tenyérnyi foltokban hiányzott a szőr.

S amikor a Free the Bears Fund (Szabadítsd Ki a Medvéket Alapítvány) alkalmazottjai eljöttek a nem sokkal korábban elárvult medvebocsért, akinek az anyját feltehetően az ültetvényen dolgozók vagy orvvadászok ölték meg, szegény jószág rémülten kucorgott a ketrece végében.

Hetekbe telt, mire megerősödött és elhagyhatta a ketrecét, de rég a múlté már az az idő, amikor bátortalan volt. Lola kisvártatva kiszabadítja magát Mary öleléséből, hogy játszhasson a tikkasztó kambodzsai napsütésben.

Mary, a 72 éves ausztrál nagymama, a Szabadítsd Ki a Medvéket Alapítvány és a kambodzsai állatmentő központ létrehozója nevetve figyeli, ahogy Lola rózsaszín talpacskáival a poros talajon csattogva egy fához szalad és megpróbál felmászni csúszós törzsén.

– Ezért érdemes csinálni ezt az egészet – mondja olyan mosollyal, amely másokra is könnyen átragad. – Hogy az ember figyelheti, amint a medvék megtanulják, hogyan lehetnek újra medvék.

Matt Hunt, az alapítvány elnök-vezérigazgatója és Mary Hutton a Phnom Tamao Vadállatmentő Központban egy maláj medvével

Mary tizennyolc évvel korábban, 1993-ban szerzett először tudomást a medvék sanyarú helyzetéről Ázsiában. Vacsorát főzött éppen, amikor 27 éves fia, Simon, aki beugrott, hogy együtt egyen velük, kiszólt a szomszéd szobából: – Anya, ezt tényleg látnod kell!

Tudósítást nézett a tévében kínai nagyüzemi gazdaságokról, ahol a medvékből epét fejtenek le, amely állítólagos gyógyhatása miatt nagy érték. Mary rendszerint ódzkodott attól, hogy bármit is megnézzen, ami állatkínzással kapcsolatos. Tudta, hogy egy fogságban tartott, szerencsétlen medve látványa épp elég ahhoz, hogy elmenjen a kedve a főzéstől, márpedig a férje hamarosan hazaérkezik.

De Simon makacskodott, a ruhaujjánál fogva ráncigálta a tévé elé. A képernyőn egy ázsiai fekete medve volt látható, amint egy szűk ketrecben fel-alá mászkál. A fején lévő sebeket nyilván az okozta, hogy újra meg újra beleverte a fejét a ketrec vasrúdjaiba. A tudósításban elmondták, hogy katétert vezetnek be egyenesen a medvék epehólyagjába, így nyerik ki az epét.

Aznap késő éjjel Mary hirtelen felriadt. Gondolatban újra meg újra megjelent előtte a ketrecbe zárt medve képe, és képtelen volt elaludni. Gyermekkora óta nagyon szerette az állatokat. Hirtelen rádöbbent, hogy többé nem hagyhatja figyelmen kívül, mi minden fenyegeti a valóságban a vadvilágot. De mit tehet egy perthi kertvárosban élő nő az állatkínzások ellen a világnak egy olyan részén, amely oly távoli, akár a hold?

Marynek szóvivőként vagy aktivistaként semmiféle tapasztalata nem volt. Korábban titkárnőként dolgozott Angliában, mielőtt építőmunkás férjével és két gyermekükkel Ausztráliába költöztek volna. De a tapasztalat hiányát pótolta szívós elszántsága.

Újdelhi közelében egy kamionparkolóban „táncol” egy ajakos medveOlvasni kezdett a medvéket fenyegető veszélyekről. Megtudta, hogy a világon létező nyolc medvefaj közül hat a kihalás szélére került, s közülük négy – az óriáspanda, a maláj medve, az ázsiai fekete medve és az ajakos medve – Ázsiában él. Az emberi települések terjedésének és a növekvő fakitermelés következtében rohamosan csökkent a medvék élőhelye, ráadásul az ázsiai medvéket testrészeikért is vadásszák, vagy elfogják és eladják őket az „epefarmoknak” meg az éttermeknek, ahol a medvetalpleves igazi ínyencségnek számít. Az ázsiai fekete medvék populációja az elmúlt harminc évben becslések szerint csaknem 50 százalékkal csökkent.

Két héttel a tudósítás sugárzása után Mary letáborozott a környékbeli fűszeresbolt előtt, frissen felfedezett célja biztos tudatában és egy petícióval felszerelkezve, amely tiltakozik a kínai kormánynál, amiért szemet huny a „medveepe-ipar” felett.

Néhány hét alatt több mint 5000 aláírást gyűjtött, a helyi újság pedig beszámolt a kezdeményezéséről. Az aláírási ívekkel a kezében Mary meggyőzte a helyi parlamenti képviselőt, hogy terjessze tiltakozásukat az ausztrál szövetségi parlament elé. Nem telt el sok idő, és Maryéknél szinte szünet nélkül csengett a telefon, támogatók jelentkeztek önkéntes munkára és adományokkal. Ő eleinte elutasította az adományokat, az önkéntesekből azonban csoportot szervezett, amely folytatta a kampányt, és információs asztalokat állított fel rendezvényeken. Aztán 1995. március 23-án Mary bejegyeztette a Free The Bears alapítványt, hogy a petícióknál jóval többet tehessen az ázsiai medvékért.

– Fellelkesített, ha arra gondoltam, hogy másoknak is fáj a szívük a medvékért – idézi fel.

Nem sokkal ez után megszólalt Mary telefonja. Egy ausztrál üzletember, John Stephens jelentkezett, aki szállodát üzemeltetett Kambodzsában. Az egyik barátjától hallott Maryről, az illető ugyanis a Perth Royal Show mezőgazdasági kiállítás és vásár egyik információs pultjánál találkozott az asszonnyal. John elmondta Marynek, hogy Phnom Penh sikátoraiban őserdőben elfogott medvéket tartanak szűk ketrecekben, arra várva, hogy a dúsgazdag éttermi vendégek medvetalplevest rendeljenek. A körülmények olyan siralmasak, hogy a medvék sokszor elpusztulnak. John nem bírta nézni a szenvedésüket, ezért az éj leple alatt három maláj medvét kiszabadított. A Mekong folyó partján kis menhelyet is épített számukra, minthogy a fogságban töltött hosszú idő miatt az állatok képtelenné váltak az önálló életre.

– A baj az, hogy másfél év múlva vissza kell térnem Ausztráliába – közölte John Maryvel, és elmagyarázta, hogy noha Kambodzsában is törvény tiltja, hogy medvéket elfogjanak vagy kereskedjenek velük, a szegény országnak nincsenek meg a forrásai és a szükséges infrastruktúrája ahhoz, hogy a gyakorlatban is érvényt szerezhessen a természetvédelmi törvényeknek. – Aggódom, mi fog történni a medvéimmel. Tudna nekem segíteni?

– Mit tehetnék én? – felelte Mary zavartan.

– Találjon nekik helyet valahol Ausztráliában, ahol élni tudnak.

Marynek fogalma sem volt róla, hogyan lehet veszélyeztetett medvéket átjuttatni a nemzetközi határokon, mégis gondolkodás nélkül igent mondott. Állatkerti vezetőknél lobbizott, s végül sikerült meggyőznie a világszínvonalú sydney-i Taronga állatkertet, hogy fogadja be a medvéket. Egy évbe telt, mire összegyűjtötte az állatok szállításához és egészségügyi ellátásához szükséges több ezer dollárt.

De az igazán nehéz feladat az volt, hogy meggyőzze a kambodzsai hatóságokat: engedjék ki az országból a medvéket. Írásban fordult a hivatalos szervekhez, de válasz sehonnan sem érkezett. Erre – próba szerencse alapon – levelet küldött egyenesen a miniszterelnöknek.

Amikor még hetek múlva sem kapott választ, a lányának, Claire-nek támadt egy gondolata. – Fontos emberek nem küldözgetnek postán levelet – mondta. – Faxkészülékre van szükséged.

– Mi az a fax? – kérdezett vissza értetlenkedve Mary.

És láss csodát, egy héttel a második levél elküldése után Mary konyhájában berregni kezdett az új faxkészülék. „Kambodzsa örömmel venné, ha három maláj medvét Ausztráliába exportálhatna”, szólt az üzenet.

1997. februárban Maryt felhívta telefonon a Taronga állatkert vadvédelmi igazgatója. A medvék épségben megérkeztek. Amikor néhány hét múlva az asszony meglátogatta az állatokat Sydney-ben, első ízben látta azt a fajt, amelynek egyedeiért több mint egy évig elszántan kampányolt. – Alig hittem a szememnek, hogy ennyire szépek – emlékszik vissza.

A medvementési akció a világ minden tájáról Maryre irányította a média figyelmét, s a Szabadítsd Ki a Medvéket Alapítvány alig egy hónap alatt több mint 30 ezer dollárnyi adományt kapott.

A maláj medvék esetéből Mary megtanult néhány dolgot a kambodzsai környezetvédelemről. Tisztában volt vele, hogy az országban megvan a politikai akarat arra, hogy véget vessenek az orvvadászatnak és vadbefogásnak, de a világ egyik legszegényebb országaként Kambodzsában hiányzik a vadvédelmi törvények érvényre juttatásához szükséges infrastruktúra. Ha tehát egy vadvédelmi tisztviselő elkobzott egy medvét egy orvvadásztól vagy étteremtől, nem tudta hol elhelyezni az állatot, ahol gondos ápolással meggyógyíthatnák.

Mary úgy érezte, az ügy a fordulópontjához érkezett. Folytathatja az adományszerzést és a kampányt Ausztráliában, de vajon változtat-e ez bármit is a fogságban élő medvék életminőségén? Az igazi változás elérésének nem az a leghatékonyabb módja, ha évenként több ezer dollárért maláj medvéket hozat be Ausztráliába. Sokkal eredményesebb lesz, ismerte fel, ha gyarapodó forrásait a medvék szülőhazájában fekteti be.

A befolyó adományokból medvemenhelyet építtetett Kambodzsában, és programokat indított útjukra, hogy segítse a kambodzsai vadvédelmi szolgálat munkáját. Ez a menhely – a Phnom Tamao Vadállatmentő Központ – ma 113 medvének nyújt otthont, s a világ egyik legnagyobb medvemenhelye. Az elmúlt évek során a Szabadítsd Ki a Medvéket Alapítvány segítségével Laoszban egy, Vietnamban kettő, Indiában pedig négy hasonló menhely létesült.
 

Az elmúlt évtizedben a Mary által életre hívott szervezet 794 medvét mentett meg és helyezett el. Mary közismert természetvédő lett, aki arról híres, hogy még a problémás ázsiai országokban is el tud intézni dolgokat. 2001-ben felhívta őt Maneka Gandhi, India akkori vadvédelmi minisztere, és a segítségét kérte. A kalandár nevű, szegény, kisebbségi népcsoport évszázadok óta úgy biztosítja szűkös megélhetését, hogy a veszélyeztetett fajnak számító ajakos medvéket – borravaló reményében – utcai mutatványokra kényszeríti. A medve orrába és felső szájpadlásába lyukat fúrnak, azon kötelet vagy karikát fűznek át, s így bírja rá gazdája az állatot, hogy hátsó lábaira állva „táncoljon”.

Maneka Gandhi el akarta törölni ezt a szokást, ellenvetést nem fogadott el. – Azt mondtam, „Rendben, Maneka, a következő géppel érkezem” – idézi fel Mary.

Indiába érkezése után Mary találkozott Geetával és Kartickkal, a Wildlife SOS alapítóival. (Ennek a nonprofit környezetvédő szervezetnek Indiában, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban működnek irodái.) Ők autón vitték Maryt Agrába, és az út mentén több mint 80 medve ácsorgott, s egyik autótól a másikig rángatták őket, hogy a turisták előtt produkálják magukat. Amikor Mary kiszállt a kocsiból, kalandár férfiak rohanták meg. – Fotózzon! Fotózzon! – követelték, miközben a medvét az orrába fűzött kötéllel rángatva vagy bottal verve arra kényszerítették, hogy táncoljon neki. Mary elborzadt a látottaktól.

Munkatársaival együtt tervet készített: ha egy medvetulajdonos önként átadja a medvéjét, a Szabadítsátok Ki a Medvéket Alapítvány pályaválasztási tanácsadást nyújt neki, és induló tőkét is az új vállalkozása beindításához. Így nemcsak a medvék tűnnének el az utcákról, de a tulajdonosaik szegénységére is lenne megoldás. A projekt méretei azonban ijesztőek voltak: egy medve megmentése hozzávetőleg 2000 dollárba kerül, és több mint 1200 medvéről volt szó.

Mary szorgosan gyűjtötte az adományokat Ausztráliában, kezdte rávenni az embereket arra, hogy a szükséges 2000 dollár adományozásával „fogadjanak örökbe” egy-egy medvét. De aztán bekövetkezett a tragédia.

Raju, az utolsó, mutatványokra kényszerített medve új otthonában, a menhelyen2005-ben Mary fia, Simon Kambodzsában egy állatorvosi klinika építkezését felügyelte. Június 22-én elütötte egy autó, és súlyosan megsérült. Mary haladéktalanul Phnom Penhbe repült, és épp idejében érkezett Simon kórházi ágyához, hogy elmondhassa neki, mennyire szereti. Simon június 24-én elhunyt.

Mary teljesen összeomlott. Elképzelni sem tudta, hogy folytassa a munkáját. Ugyanakkor hallani vélte, mit mondana erre Simon: – Anya, mit mondtál mindig nekem? Állj fel, folytasd és fejezd be, amit elkezdtél.

Így hát belevetette magát a munkába. Nyilvános rendezvényeken beszélve – amit nem szeret – és bevásárlóközpontokban kampányolva – amit nagyon szeret – győzte meg ausztrálok sokaságát, hogy szponzoráljanak egy-egy táncoló medvét.

2009. december 18-án, Bangalore-ban egy poros földúton egy Raju nevű medvét vezetett a tulajdonosa. Mary Indiába utazott, hogy szemtanúja legyen, amint Raju, az indiai utcák utolsó táncoló medvéje visszanyeri a szabadságát. Levágta a kötelet a medve pofájáról, és lassan kihúzta az orrába fúrt sajgó lyukon keresztül. Raju szabad lett, és új életet kezdhetett a Bannerghatta medvemenhelyen a közeli nemzeti parkban, ahol napról napra újra megtanulja majd, mit jelent medvének lenni.

Vote it up
267
Tetszett?Szavazzon rá!