A mi felejthetetlen meseautónk

Igaz barátunk és hűséges társunk volt

Kapcsolódó cikkek

A mai utakon száguldó autócsodák nyomába sem érnek gyermekkorom négy keréken guruló álmának: a meseautónak. Amikor édesapám roncsokból összetákolt autójára, a régi Opel Olimpiára gondolok, felidéződik bennem az idő, amely a sok nélkülözés ellenére is az egyik legszebb szakasza volt életemnek.

Akkor még csak négyen voltunk testvérek. Állatorvos édesapámat a háború utáni új rendszer „reakciósként” tartotta számon, ezért 1949 nyarán kihelyezték a Zselicségbe, a legszegényebb és területileg legszétszórtabb állatorvosi körzetbe, amelyhez öt apró falu tartozott.

Alig kezdte el édesapám a munkát új körzetében, máris leküzdhetetlennek tűnő akadály tornyosult elé. Jármű nélkül képtelen volt tisztességgel ellátni munkáját. Az autóbusz-közlekedés lakóhelyünk, Kaposvár és a falvak között még nagyon rossz volt, így egyetlen megoldásnak egy saját autó beszerzése látszott.

Nagybátyám – akinek a háború előtt jó nevű autószervize volt Kaposvárott – felajánlotta, hogy megoldja apám problémáját. Hónapok kemény munkájával egy kiszuperált, roncs autóból használható járművet alkotott. Nem tudom, hány autóból szedte össze az alkatrészeket, de 1950 tavaszán elkészült és működőképes lett városunk járműkülönlegessége: a meseautó.

Nem emlékszem, ki nevezte el, de soha nem emlegettük másként. Bár nagybátyám tulajdonát képezte, hivatalosan apám nevére jegyezték be. Ez a megoldás mindkettőjüknek megfelelt, s pontos időbeosztással, testvériesen osztoztak az autó használatán.

Belsejében valódi Opel-motor dolgozott, s karosszériája is eredeti Opel Olympia Cabriolet volt. Ma is mosolyognom kell, ha rágondolok: ütött-kopott vázát drótok tömkelege tartotta egybe. Lehúzható teteje télen a megfagyás veszélyével fenyegette a bennülőket, nyáron pedig a portól fulladozhattunk a rossz, kátyús utakon. A sárhányókat spárgával kötözték fel, ezért menet közben kísérteties hangokat hallattak. Az ajtók önálló életet éltek: hol beszorultak, hol pedig a leglehetetlenebb pillanatban pattantak fel, veszélyeztetve az utasok épségét. Na és a kurbli, az volt ám a csoda! Szegény édesapámnak minden indításhoz használnia kellett az ilyenkor összesereglett nézőközönség legnagyobb örömére.
 

Első útján nagybátyámnak volt rá szüksége: egyik alkalmazottját kellett a szomszédos Kaposfüredre hazavinni, s Balázs bátyámat bízta meg a feladattal.

Odafele egy jól megrakott parasztszekér akadályozta őket a közlekedésben. Nyugodt tempóban baktatott az úttest közepén. Rádudáltak, sőt az ilyenkor szokásos „autósnyelven” le is teremtették a gazdát. Amint sikerült megelőzni a lovaskocsit, már el is felejtkeztek a zavaró momentumról. Valamivel később bátyám már egyedül igyekezett hazafelé, óvatosan vezetve, nehogy valami baj történjen már első útján. Messziről észrevette a parasztszekeret, amelyet nemrég előztek meg. Amikor egymás mellé értek, a gazda – mint „szódás a lovára” – nagyot csapott ostorával az autó tetejére, s elégedetten továbbporoszkált. Az ostorcsapás nyomán a vászontetőn hatalmas repedés keletkezett.

Szegény fivérem szégyenkezve állította be a garázsba a „lerongyolódott” autót. Nem ez volt meseautónk egyetlen szépséghibája, de gyakran megemlegettük, mert csapadékos időben ezután mindig nyakunkba csurgott az eső. Ezt a hibát soha nem lehetett tisztességesen kijavítani.

Egy meleg, áprilisi napon végre teljesült a vágyam: beülhettem én is a meseautóba. Mivel alig voltam nyolcéves, csak a hátsó ülésre, ott is Zsuzsa nővéremmel és fiatalabbik fivéremmel, Palival összeszorulva, de mit számított akkor nekem az effajta kényelmetlenség? Szívdobogva figyeltem az indítás csodás műveletét, s kimondhatatlan büszkeséggel töltött el a tudat, hogy milyen nagyszerű édesapám van, hisz a kurbli első rántására életre kelt a motor. Büszkeségem még fokozódott, amikor megláttam, hogy idősebbik bátyám ül a volán mögé. Már nemcsak apámat, hanem testvéremet is tökéletesnek láttam.

Óvatosan haladtunk a zselici dombokat átszelő girbe-gurba utakon. Egy-egy meredekebb emelkedőnél autónk hörgő hangon jelezte, hogy nincs tovább. Ahányan voltunk, mind kiszálltunk hát, csak bátyám maradt a volánnál. Mi pedig toltuk a meseautót felfelé. Alaposan elfáradtunk, mire ismét beülhettünk az autóba, de az élmény akkor is felejthetetlen maradt.

Közben június lett, s a nyári szünidőben amikor csak tehettem, elkísértem édesapámat egy-egy útjára. Ritka élmény volt nemcsak az autózás, de a sok állat is, melyek vizsgálata, gyógyítása édesapám feladata volt.

Aztán eljött a nap, amikor Pali bátyám is a volán mögé ülhetett. Természetesen csak elhagyatott utakon próbálkozhatott. A meseautó remek tanítómesternek bizonyult. Aki rajta tanult meg vezetni, jól képzett sofőr lett, hisz egy ilyen autót muszáj volt megismerni kívül-belül egyaránt. A motortól a kerekekig, a szélvédőtől a kipufogóig, a karburátortól a legkisebb csavarig, mert minden úton történt valami. Hol a hűtővíz forrt fel, hol a gumibelső szakadt ki. Most is előttem van az édesapám által megragasztott gumibelsők képe. Festeni sem lehetne tarkább felületet, mint amit a folt hátán folt gumi mutatott.

Elmúlt a nyár, s az iskolában rövidesen híre ment, hogy édesapám autótulajdonos lett. Mindez akkor derült ki, amikor egy rendezvényre pénzt kellett volna befizetnem. Bár akkor még csak négy gyerekről kellett szüleimnek gondoskodniuk, pénznek mindig híján voltunk. Többen nem tudtunk fizetni, mégis egyedül nekem volt belőle kellemetlenségem. Valamelyik jobb módú lány – aki egyébként sem szimpatizált velem – rám förmedt: – Hallgass! Nektek autótok van!
 

Amikor leesett az első hó, a meseautó pihenni tért. Nem lehetett biztonságosan közlekedni a kopott gumiköpenyekkel. Pénzünk nem volt új gumikra, s kapni sem lehetett jobbat. Így a téli hónapok sokba kerültek édesapámnak. Autóbusszal járt a körzetébe, de sokszor éjjel is ki kellett mennie. Ilyenkor mindig taxit hívott. Csak néha fordult elő, hogy mégis a meseautót kellett kihoznia a garázsból, mert nem kapott taxit, s egy állat élete forgott kockán. Csupa rettegés volt az ilyen út a havas, síkos zselici dombokon.

Mire ismét kitavaszodott, s meseautónk egyéves születésnapját ünnepeltük, családunk újabb taggal gyarapodott. Bátyáim 19 és 16 évesek voltak akkor, nővérem 11, s én még nem töltöttem be a kilencet. A meseautóval vittük haza az új kistestvért, Erzsike húgomat a kórházból.

A következő nyáron szüleim bejelentették, hogy ezentúl a nyarakat a Balatonnál fogjuk tölteni. Bár legidősebb bátyám már katonaidejét szolgálta, még mindig maradtunk négyen, akiknek rendkívüli örömet szerzett ez a hír. Édesapám július-augusztus hónapokra kis nyaralót bérelt Fonyódligeten, közel a vízparthoz – egész évben gyűjtötte a rá valót.

Az indulás reggelén már hajnalban fenn voltam; majd szétvetett az izgalom. A meseautó tisztára mosva, készen állt az indulásra. Órákba telt azonban, mire mindent bepakoltunk. Az ágyneműktől az edényekig, a ruhaféléktől az élelmiszerekig mindent elnyelt. Persze alaposan túlzsúfoltuk, s nekünk gyerekeknek már csak az ágyneműk tetején maradt hely. Kishúgom édesanyám ölében ült az egyik első ülésen. Egyedül édesapámnak volt viszonylag kényelmes helye, mert a sofőrnek biztosítani kellett a vezetéshez szükséges feltételeket.

Kilenc óra körül végre elindultunk. Lassan poroszkáltunk a gödrökkel tarkított, poros, boglári úton. Testvéreimmel szorosan öleltük egymást, nehogy valamelyikünk kipottyanjon egy kanyarban. Már az első faluban kényszerpihenőt kellett tartanunk, ugyanis felforrt a hűtővíz. A falu határában álltunk meg, s míg meseautónk kipihente fáradalmait, nővéremmel mi vidáman kergetőztünk, majd vadvirágot szedtünk.

Fél óra múlva továbbmentünk. Még el sem értük a következő falut, újból meg kellett állni. Most a bal hátsó kerék kapott defektet. A kerékcsere és a gumibelső ragasztása újabb órát rabolt el. Ezalatt édesanyám elővette az elemózsiás kosarat, s jóízűen megtízóraiztunk. Már forrón tűzött a nap, amikor újra elindultunk. Szerencsére le volt húzva a tető, így kellemesen üdített minket a becsapódó szellő. Igaz, a portól fekete lett az arcunk, de ki törődött ilyen aprósággal ebben a ragyogó időben?

Már a felén is túl voltunk az 55 kilométeres útnak, amikor a somogyvári kanyarban édesanyám egy kereket látott gurulni a meseautó előtt. Apám épp csak megjegyezte: – Vajon honnan került ide ez a kerék? –, s már az árokban is voltunk. Csodával határos módon senkinek nem esett baja, csupán a paradicsomos üvegek zúdultak édesapám nyakába. Szerencsére nem veszett kárba mind, de néhány összetört, s épp eléggé összemaszatolt minket. Némi tisztogatás, s az újabb kerékcsere után továbbmentünk.

A következő faluban meseautónk nemcsak friss vizet, de üzemanyagot is kapott. Míg az autó pihent, mi megebédeltünk. Most is a számban érzem a rántott csirke ízét, melyet édesanyám az útra készített nekünk. Mindenkinek jutott egy jó és egy rossz falat, egyedül édesanyám ragaszkodott a megszokott püspökfalathoz. Állítólag ő csak azt szerette.

Délután öt órára megérkeztünk. Alig vártuk, hogy kikerüljön minden az autóról, s már rohantunk is a vízpartra. Nem értettem, szüleink miért nem tartanak velünk? Édesanyám fivéremre bízott bennünket, s nővérem kezét fogva, boldogan merültem el a frissítő habokban. Este jó néhány szúnyogcsípéssel tarkítva, tisztára mosakodva bújtunk be a frissen felhúzott ágyba.

A meseautó néhány napig még egy árnyas fa alatt időzött az udvaron. Azután édesapámnak indulnia kellett vissza a városba. A visszaút ugyancsak kalandos lehetett, de az már nem érdekelt bennünket. Gyermeki önzéssel élveztük a nyári szünidőt, a Balatont. Legszívesebben örökre ott maradtam volna.

Augusztus végén, amikor két hónapi távollét után viszontláthattuk meseautónkat, mégis kitörő örömmel foglaltuk el helyünket benne. Az utazás, a tanévkezdés izgalma feledtette velünk a nyár múlását. Az autó, mintha csak a kedvünkbe akart volna járni, zörögve, szuszogva ugyan, de defekt nélkül tette meg az utat hazáig.
 

Egyik év szaladt a másik után. 1954-ben kisebbik bátyám is leérettségizett, egyetemre került. Nővérem beiratkozott a gimnáziumba, s én 12 évesen, már nagylánynak képzeltem magam. Egyre ritkábban ajánlkoztam édesapám mellé kocsikísérőnek. Fivéreim és gimnazista nővérem baráti társasága sokkal inkább vonzott, bár az ő szemükben én csak gyerek voltam.

Ezen a nyáron is lementünk a Balatonra a meseautóval. Gumidefektek, a gyertyacserék és még ki tudja hány kalamajka után végül megérkeztünk, de a meseautó már csak az utcánkig bírta. A sarkon hörögve megállt. Betoltuk az udvarra, s magára hagytuk. Pár nap múlva édesapám vonattal ment vissza Kaposvárra. Aztán hetekkel később nagybátyám elvontatta a meseautót. A felnőttek motorcserét fontolgattak, de a lepusztult, rozzant karosszéria nem bírta volna az új motorral. Így fájó szívvel búcsút vettünk családunk megbecsült, szeretett tagjától: a meseautónktól.

Keservesen megsirattam. Nagyon sokáig bántott a lelkiismeret, hogy utolsó évében annyira elhanyagoltam. Talán a szeretet hiánya idézte elő pusztulását? Tény az, hogy amíg pótolhatatlan szükség volt rá, addig a meseautó működött. Szinte minden útján elkísérte valamelyikünk: az autózörgést mindig elnyomta a gyerekzsivaj. Később ezer kellemesebb elfoglaltságunk miatt egyre ritkábban ültünk bele. Édesapám időközben motorkerékpárt vásárolt, hogy kímélje kiöregedett autóját, s a vén meseautó mintha megérezte volna, hogy az ő ideje lejárt.

Tudom, kicsit nevetségesen hangzik, ahogy meseautónkról élő személyként mesélek. Ő azonban megérdemli ezt. A közös utak, az együtt elkövetett gyerekcsínyek, a családi kirándulások szereplője volt ő is, s részese annak a szeretetnek, amely családunkat mindenkor, de különösen a nagy nélkülözések idején erős szállal egybefonta.

Vote it up
35
Tetszett?Szavazzon rá!