A mozgás gyönyörűsége

Ma már tudom, miért szeretne sok kislány balerina lenni. Csupán szépséget szeretnének vinni az életükbe

Kapcsolódó cikkek

 

Every Saturday morning in my hometown, a rusted pickup truck would park on Main Street and out would step the most glamorous woman I knew—my ballet teacher, Mrs. Cordova.

Mrs. Cordova had the face of the Russian ballerinas in the books I pored over—soulful eyes, aristocratic nose, black hair pulled into a bun. Her clothes had a cast-off look but she wore them with panache, from the chipped brooch at her neck to the man’s coat that swept the ground when she walked. Although she didn’t have a dancer’s body, (her hips were too wide, her frame on the dumpy side) she could cross a parking lot as if it were the stage at the Bolshoi.

I was not a pretty child, but in Mrs. Cordova’s class I felt beautiful. She had a ritual I loved in which she’d call us, one by one, to dance across the room to her, while she offered the gentlest of corrections. When it was my turn, and I had her full attention, my arms seemed to float and my feet to skim across the floor with glittering precision. (Thank goodness, there was no mirror to show me how I really looked.) Then I curtsied, my imagination transforming Mrs. Cordova’s radiant smile into the faces of my wildly applauding fans. I knew I had to be her favourite student. (Looking back, I suspect every girl in the class knew she was the favourite—but that’s usually the way with gifted teachers.)

My mother found her a pathetic figure: The white fur cuffs on Mrs. Cordova’s best dress were torn, held in place with safety pins. And just where had she studied ballet? A small-town dance studio, most likely. Should parents entrust their daughters’ vulnerable bodies to such a person?

I’d no sooner acquired my first and only pair of pink satin pointe shoes than Mother put them away in the attic for fear that dancing on toe with Mrs. Cordova would do permanent damage to my feet. I had dreamed of gliding and twirling on those pink satin toes. My ballet recital was just days away, and rather than attend in homely, black little-kid slippers, I stayed home, pleading illness. I never took another class from Mrs. Cordova. But for a long time, I missed her.

What I missed was not her knowledge of ballet fundamentals (I’m sure she didn’t know that much). It was her unshakable belief in the power of movement to imbue the everyday with beauty. She taught me that a woman who moves with assurance and grace is by nature beautiful, never mind a few extra pounds or a rummage-sale budget. She created her own reality and invited all her students—the gawky, the geeky, the pigeon-toed—to share in its enchantments.

I think I know what girls mean when they say they want to be ballerinas (or figure skaters, for that matter). They simply want some beauty in their lives. Well, why not? And to experience the beauty of movement, all you have to do is turn on the music—and dance.

Szombat reggelenként rozzant kisteherautó állt meg szülővárosom főutcáján, és kilépett belőle a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem: Mrs. Cordova, a balett-tanárom.

Arca olyan volt, mint az orosz balerináké az általam bújt könyvekben: kifejező szemek, arisztokratikus ívű orr, kontyba csavart haj. Bár ruhái viseltesnek tűntek, mégis egyfajta magabiztossággal hordta őket; a csorba melltűt éppúgy, mint férfikabátját, amely a földet söpörte. Jóllehet nem volt kifejezetten táncos alkat, úgy tudott keresztülvonulni egy parkolón, mintha a Bolsoj színpadán lenne.

Nem voltam szép gyerek, Mrs. Cordova óráin mégis gyönyörűnek láttam magam. Egyik szokását különösen szerettem: egyenként, szertartásosan szólított minket, és miközben keresztültáncoltunk a termen, ő a lehető legkedvesebben javítgatta mozdulatainkat. Amikor én kerültem sorra, és teljes figyelmét élvezhettem, úgy éreztem, a karom úszik a levegőben, és káprázatos pontossággal lebegek a padló felett. (Hála az égnek, nem volt tükör a teremben, így nem láthattam, hogyan nézek ki valójában.) Aztán pukedliztem, Mrs. Cordova pedig sugárzó mosollyal figyelt. Tudtam, hogy én vagyok a kedvenc tanítványa. (Visszagondolva azt gyanítom: alighanem minden lány úgy gondolta, ő a kedvenc – épp erről ismerszik meg a kiváló tanár.)

Anyám szánalmas figurának tartotta Mrs. Cordovát. Legjobb ruháján a szakadt fehér prémkézelőt biztosítótűk tartották a helyén. És bizonyára egy kisvárosi tánciskolában tanult balettezni. Vajon egy szülő rábízhatja gyermeke törékeny testét egy ilyen személyre?

Alighogy megkaptam életem első és egyetlen rózsaszín szaténból készült balettcipőjét, anya eldugta, mert attól félt, ha Mrs. Cordova óráján spiccen táncolok, maradandó kárt szenved a lábfejem. Mennyit álmodoztam arról, hogy a rózsaszín cipellőben pörgök! Pár nappal később volt a fellépésünk, és én inkább betegséget színlelve otthon maradtam, mint hogy dedós fekete gyerekpapucsban kelljen szerepelnem. Soha többé nem mentem el Mrs. Cordova óráira. De nagyon sokáig hiányzott.

Nem az, amit a balett alapjairól tudott (kötve hiszem, hogy különösebben jól képzett lett volna), hanem az a megingathatatlan hite, hogy a mozgás szépséget visz a mindennapokba. Arra tanított, hogy ha egy nő mozdulatai magabiztosak, méltóságteljesek, akkor már eleve gyönyörű, és nem számít egy-két kiló felesleg vagy hogy csak használtruha-üzletből tud öltözködni. Mrs. Cordova külön világot alkotott magának, és minden tanítványát – még az esetlen, csámpás gyerekeket is – szívesen fogadta ebben a varázslatos birodalomban.

Ma már tudom, miért szeretne sok kislány balerina lenni. Egyszerűen szépséget szeretnének vinni az életükbe. Ugyan miért is ne? Ahhoz, hogy bárki megtapasztalhassa a mozgás gyönyörűségét, elég, ha bekapcsolja a rádiót – és táncra perdül.

Vote it up
157
Tetszett?Szavazzon rá!