A nagyon jó kutya

Képzett ebet szerettünk volna örökbe fogadni, Marconi, a „nyugdíjazott” vezetőkutya azonban kissé túlzásba vitte a példás viselkedést

Kapcsolódó cikkek

Ha a kutyák beszélni tudnának, Marconi „Igen, uram”-ot és „Nem, asszonyom”-ot mondott volna. A szabadból bejőve a fekete labrador alaposan a lábtörlőhöz dörzsölte négy lábát akkor is, ha odakint nem volt sár. Rendkívül jól nevelt volt.

Marconi több volt egyszerű ebnél. Profi volt, megfelelő alomból, és megfelelő kiképzést kapott. Élete legnagyobb részében vezetőkutyaként szolgált, egy idősebb vak hölgyet irányított az akadályok között és a közlekedésben. Amikor az asszony meghalt, Marconi visszakerült a Vigyázó Szemek Vakoknak alapítványhoz a New York állambeli Yorktown Heightsra, ahol eredetileg felnevelték és kiképezték. Bár még nem volt ötéves, túl öregnek gondolták ahhoz, hogy ismét valaki mellé adják. Jutalma a korai visszavonulás lett.

Egy engedelmes, jól képzett kutyára vágytam, ezért jelentkeztem a Vigyázó Szemeknél, hogy szívesen örökbe fogadnék egy nemrég „nyugdíjazott” kutyát. Több mint egy évvel az után, hogy feliratkoztam a listára, felhívtak, hogy lenne számomra megfelelő eb.

Amikor a férjem, John és én megérkeztünk a kiképzőközpontba, megcsodáltuk a kutya fényes, fekete bundáját. Szépen formált, hosszúkás, háromszögletű pofája volt, mélyen ülő, intelligens szemei. Minden tetszett rajta, a nevét kivéve, de a kutyatréner biztosított róla, hogy ez nem probléma: az eb bármilyen névre hallgatni fog, amelyen az étkezés idején szólítjuk. Helyben Marconira kereszteltük át, John régi rádiók iránti gyűjtőszenvedélye tiszteletére.
 

Odahaza az első napokban Marconi sötét árnyék volt, komolyságában gyászos jelenség. Nem ugatott. Ha odanyújtottam neki egy játékot, amely sípolt, ha rácsaptak, Marconi nem volt hajlandó rátaposni. Ha adtam neki egy nyersbőr rágócsontot, gondosan megvizsgálta, aztán arrébb ment. Pörgettem, dobtam és elhajítottam neki ócska teniszlabdákat, de esze ágában sem volt visszahozni őket. Nem hancúrozott, nem ugrándozott, nem kergetőzött. Hozzá volt szokva, hogy állandóan szolgálatban legyen, a tétlenség összezavarta.

Mint általában a vezetőkutyák, soha nem volt öt-tíz centinél távolabb tőlem vagy Johntól. Egyik este tévét néztünk, közben Marconi figyelt bennünket. John felállt, és elindult a konyha felé. Én ülve maradtam a kanapén. Marconi felugrott, aztán dermedten állva maradt kettőnk között. Két lépést tett John felé, hogy kövesse, megtorpant, egy lépést visszalépett felém, és újra megállt. Maga volt a 30 kilós bizonytalanság, elindult és megtorpant, kétségbeesve próbált választani közöttünk, hiszen arra képezték ki, hogy egy emberre vigyázzon. Kinek van rá nagyobb szüksége?

Az idő múlásával Marconi úgy döntött, én vagyok az a személy. Talán azért, vélte gyakorlatiasan gondolkodó férjem, mert rendszerint én etettem. Vagy talán mert az a vak ember, akit korábban vezetett, szintén nő volt.

Mialatt írtam, elterülve hevert a dolgozószobám padlóján, akár egy élettelen fekete szőnyeg. Ha forgószékemben az írógéptől az asztalomhoz perdültem, fölneszelt. Ha a székemből felállva az iratszekrényhez mentem, ő éberen követte a rövid utat. Amikor felemeltem egy felbélyegzett képeslapot, mohón lihegni kezdett, mert rájött, ez sétát jelent a postaládáig. Ő volt az a teremtmény, akiről a „sarkában kutyagol” kifejezés született.
 

Marconinak különös tehetsége volt ahhoz, hogy az ember lábánál legyen, és mindig csak annyival mozduljon arrébb, amennyivel elkerülheti, hogy megbotoljak benne vagy rálépjek. A konyhában még szorosabban a nyomomban volt. Eleinte azt gondoltam, azért, mert a konyha különösen veszélyes hely lehet egy vak ember számára. Egy idő után azonban reménykedő csillogást véltem felfedezni Marconi szemében. Eszembe jutott, hogy amikor az előző gazdája főzött, talán ezt-azt leejthetett. Így nálam is kezdtek „balesetek” történni. Ahogy vágtam fel a húst, egy falat le-lehullott a pultról. Marconi ilyenkor villámgyorsan rámozdult, és néha már a levegőben elkapta. Ebből játék lett kettőnk között. Valamit leejtettem, aztán játszottam a meglepettet. – Nahát, mi történt? – kérdeztem. Marconi, miután lenyelte a „bizonyítékot”, csodálkozón tágra meresztette a szemét.

Lenyűgözően sokféle parancsra tudott reagálni, de az „ide” szó hiányzott a szótárából. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy vezetőkutyaként mindig ott volt.

Csodáltuk Marconi önuralmát. Aztán egy nap nagy rendetlenséget találtam a földszinten. Meg akartam dorgálni, de engem kikerülve az emeletre lopakodott, a vackába, ahol aludt. Maga választotta meg a büntetését: amikor rátaláltam, ott állt a sarokban!

Marconi elfogadta, hogy tudok autót vezetni – feltéve, hogy rajtam volt a szemüveg, és ő mellettem pásztázta az utat, nincs-e valami veszély. Ha nélküle hajtottam el, nyugtalanul járkált fel-alá. Amikor néhány napos üzleti útra mentem, őrt állt a garázsajtónál, s a helyét csak az etetések vagy a séta idejére hagyta el. Valahányszor John elhaladt mellette, Marconi szemrehányón pillantott rá. „Én megmondtam – üzente ez a pillantás. – Tessék, elveszett! Hogy engedhetted meg, hogy az a vak asszony egyedül autóba üljön?”
 

Mindabban, amit eddig elmondtam, a kutyások számára semmi újdonság nincs, de nekem Marconi üdítően friss élményt jelentett. Az ő védelmező hozzáállása melegséggel töltött el. Jó ideig egy asszony „szeme” volt, és szüksége volt erre a szerepre, jobban, mint a legtöbb kutyának. Hiányzott neki – mígnem két hónappal az után, hogy Marconi a házunkba került, kórházba kellett vinnem Johnt.

A férjem miatt nyugtalankodva tértem vissza a házba, szorongva attól, amire fényt deríthetnek az orvosi vizsgálatok. Marconit leszámítva a ház üres volt. Aznap este arcomat széles marjába temettem, és sírtam egy jót. Szerencsére később kiderült, hogy Johnt nem kell megoperálni, de valami fontos történt Marconi és közöttem, s világossá vált, hogy szükség van rá.

Ennek tudatában Marconi kezdte elengedni magát. Eszébe jutott, milyen is lehetett a játékos kölyökkora.

Továbbra is szorosan a közelemben maradt, de a köztünk lévő távolságot most már méterekben mérhettem, nem centikben. Változatlanul nem érdekelték a labdák és a játékok, viszont játszani kezdett a nyersbőr csonttal. Megérezte a birtokunkon élő mosómedve szagát, azt üldözve jókora gödröket kotort a virágzó bokrok alatt. Még a hangjára is rátalált. Egy este, amikor megszólalt a kapucsengő, Marconi viharos „vaúúú!” üvöltéssel ugrott talpra. Hangos, váratlan kirobbanásától riadtan pattantam fel ültömből. De a következő pillanatban rájöttem, mi történt: néma kutyánk végre megszólalt!
 

Minden megváltozott. Korábban én vittem sétálni Marconit – most ő engem. Orrával a könyökömet böködve jelezte, ha elérkezett a séta ideje. Bár rendszerint pórázra vettem, ő szabta meg az iramot: andalgott, szimatolt, majd egyszerre eliramodott valami ígéretes szag irányába. Néha szabadjára engedtem, hogy elszaladhasson a bokrokhoz, és aztán kényelmesen hazaporoszkáljon. Ám egy szép napon egy pillanatra megtorpant, aztán eliramodott a szokásos bokrai mellett fel, a szomszéd kocsifelhajtóján.

– Vissza, Marconi! – kiáltottam rá. Utánarohantam, és már csak kéznyújtásnyira voltam a tarkójától. Ahogy feléje nyúltam, gyorsan rám pillantott, majd futásnak eredt. Reményem se volt rá, hogy utolérjem.

Mindjárt visszajön – mondtam magamban. Elmúlt egy óra, és én azzal nyugtattam magam, hogy Marconi vezetőkutya: nyilván mindkét irányba körülnéz, mielőtt átmegy az úton. Amikor a második óra is letelt, már nem voltam annyira biztos ebben.

Végül felhívtam az állatfelügyelőt, és bejelentettem, hogy elveszett a kutyám. A felügyelő közölte velem, hogy éppen úton van: egy nagy fekete eb strázsál egy kocsifelhajtón, és megakadályozza, hogy egy asszony és a kiskutyája bemehessenek a házukba. Eszembe jutott, hogy Marconi egyáltalán nem fenyegető, így azt mondtam: – Nem, ez nem lehet én kutyám.

Pedig ő volt. Mint később megtudtam, az ajtó mellett állt, s a farkával verdeste, mert egyszerűen csak játszani akart a kiskutyával. Játszani! Csakhogy a nő megijedt Marconi méretétől.

Elhajtottam a felügyelő irodájába, kifizettem a bírságot, és kiszabadítottam Marconit a ketrec rácsai mögül. Mikor távoztunk, egy csapat kamasz kiszúrt minket. – Ezt a kutyát épp most tartóztatták le! – kiáltotta az egyik fiú. És a többiek nevetésétől kísérve ezt üvöltötte: – Priusza van!

Igazán remek, ha egy olyan kutyáról van szó, aki túl jó! Marconi zavartnak tűnt, én meg mindent elkövettem, hogy ne mosolyodjam el. Hazaérve Marconi szomorúan a vackához kullogott. És anélkül, hogy bármit mondtam volna, a sarokba állt.

Vote it up
251
Tetszett?Szavazzon rá!