A netes bűnözésből épült város

Hogyan vált egy isten háta mögötti román városka az internetes csalások európai fellegvárává?

Megjelent: 2011. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Bukaresttől háromórányira a 7-es főút enyhén emelkedni kezd, jelezve, hogy elértük az Erdélyi-Alpok előhegységeit. A rétek és szántók helyét omladozó házak veszik át, ahol az udvaron csirkék kapirgálnak, s szárítókötélre aggatott ruhákat lenget a szél. Azt azonban rögtön tudja az ember, hogy megérkezett Râmnicu Vâlceába – az ottani Mercedes-Benz autókereskedést nem lehet nem észrevenni. Füves mező közepén áll, az üvegfalak mögött csillogó, drága autók sorakoznak. A szomszéd kereskedésben pedig más európai luxusautókat kínálnak. Mintha a gazdagság puszta varázsa emelte volna ide ezeket a csupa üveg és acél épületeket.

Râmnicu Vâlcea nyüzsgő városközpontjában is egymást érik a drága autók – a csúcskategóriás BMW-ket, Audikat és Mercedeseket húszas és harmincas éveikben járó, aranyláncokat viselő férfiak vezetik, akik türelmetlenül várakoznak a piros lámpáknál. Megkérdezem a taxisofőrömet, hogy itt mindenkinek ennyire jól fizető állása van-e. Ő csak elneveti magát, aztán tenyérrel lefelé fordítja a kezét, és kalimpálni kezd az ujjaival, mintha egy képzeletbeli billentyűzeten gépelne. – Az interneten lopják a pénzt – mondja.

A világ rendvédelmi szakemberei gyakran Hackerfalva néven emlegetik Râmnicu Vâlceát. A név kissé félrevezető, mivel a csalóknak csupán kis hányada hacker is egyben. Mindazonáltal a város tele van online-bűnözőkkel, akik többnyire üzleti szélhámosságokkal és a bankok elleni rosszindulatú programos támadásokkal foglalkoznak. Ehhez nélkülözhetetlen a tevékenységet bankszámlák nyitásával és pénzek átutalásával segítő úgynevezett „nyilak” nemzetközi hálózata is.

A hatóságok becslése szerint ezek a módszerek az elmúlt évtizedben több tízmillió dollárt hoztak Râmnicu Vâlceába, aminek hatására új lakóházak, éjszakai szórakozóhelyek és bevásárlóközpontok épültek. Râmnicu Vâlcea fő exportcikke a kiberbűnözés – és a szekér most nagyon jól fut.
 

Bogdan Stoica és Alexandru Frunza a rendőrség digitális bűnüldözéssel foglalkozó, mindössze négyfős helyi részlegének a munkatársai. Egy olasz étteremben találkozunk, egy olyan városrészben, ahol többnyire családi és társasházak állnak. A zömök, széles vállú Stoica 32 éves, bajuszos és borostás fiatalember, akinek az arcáról szinte semmit sem lehet leolvasni. Társa, a 29 éves Frunza magas és simára borotvált arcú. Kettejük közül ő a mókamester. – Ha iszom pár sört, jobban fog menni az angol – mondja nevetve.

Stoica és Frunza is itt, Râmnicu Vâlceában nőtt fel. – Akkoriban szinte kizárólag Daciák voltak az utcákon – idézi fel Stoica. – De a kommunista párt tagjainak importált autói is lehettek, például Volvók vagy a Szovjetunióból érkező Volgák.

A románok akkoriban gondosan megszűrt információkat kaptak: hétköznap csak kétórányi, államilag ellenőrzött adás volt a tévében, amely főként a diktátor, Nicolae Ceauşescu tevékenységével foglalkozott. – Vasárnaponként azonban volt félórányi rajzfilm is – jegyzi meg Stoica.

1989-ben aztán antikommunista zavargások törtek ki, amelyek forradalommá duzzadtak, s az események Ceauşescu és a felesége kivégzésével értek véget. Románia is átállt a szabad piacgazdaságra.

Mire Stoica 1998-ban befejezte a középiskolát és megkezdte tanulmányait a bukaresti rendőrakadémián, már javában zajlott egy másik forradalom: az interneté. A gazdaság már nem állt ugyan állami irányítás alatt, de az országban továbbra is nagy volt a szegénység. Râmnicu Vâlcea helyzete jobb volt az átlagosnál, mivel a városban működött egy több évtizedes múltú vegyipari vállalat, s mert a környező hegyeknek, a régi templomoknak és egy 17. századi kolostornak köszönhetően akadt némi idegenforgalmi bevétele is. Ennek ellenére az itt élők többsége számára nehéz volt az élet, és sok fiatal férfi és nő keresett hiába munkát.

Alighogy megindult az internetes kereskedelem, megjelentek a lopás legújabb módszerét jelentő online csalások is

Alighogy megindult az internetes kereskedelem, megjelentek a lopás legújabb módszerét jelentő online csalások is. Ezen üzletág néhány úttörője is Râmnicu Vâlceában élt. Az internetkávézók olcsó és névtelen hozzáférést kínáltak a világhálóhoz, és a Râmnicu Vâlcea-i bűnözők nekiláttak, hogy hamis hirdetésekkel árasszák el az olyan oldalakat, mint a Craigslist, az AutoTrader és az eBay, és gyors pénzátutalásos fizetésre csábítsák mit sem sejtő áldozataikat.

A várossal kapcsolatos első panaszok 2002-ben röppentek fel. A kezdeti időszakban a gyanúsítottak sem voltak kimondottan lángelmék. A legelső esetek egyikében például az egyik fickó mobiltelefon-hirdetéseket adott fel, egy másik pedig a pénzt vette át. Az Egyesült Államokban három áldozattól összesen 2000 dollárt szedtek össze, de annyira kezdők voltak, hogy a pénz átvevőjének eszébe sem jutott hamis személyazonosságot használni.

– Egy internetkávézóban találtam rá, ahol éppen online csevegett – meséli Costel Ion, a közeli Piteşti-ben dolgozó rendőr, aki akkoriban kiberbűnözési ügyekkel foglalkozott. – Egyből bevallott mindent.

A csalók többsége azonban megúszta, mert az áldozatoknak csupán a töredéke tett feljelentést, és ezen eseteknek is csak egy részét követte nyomozás. Nem csoda hát, hogy hamarosan már több tucat Râmnicu Vâlcea-i fiatal foglalkozott hasonló tevékenységgel. Az Egyesült Államokban pedig gyors növekedésnek indult az internetes csalások áldozatainak a száma: míg 2002-ben 75 ezer hivatalos feljelentést tettek, 2009-ben már 337 ezer ilyen panasz érkezett, az együttes kárérték pedig elérte az 560 millió dollárt. Az Amerikában és Bukarestben dolgozó FBI-ügynökök (az iroda a nagykövetségekre is kirendel munkatársakat, hogy segítsenek a nemzetközi nyomozásokban) hamarosan megállapították, hogy a csalások központja Râmnicu Vâlcea. Miből jöttek rá? Abból, hogy csak 2005-ben közel 10 millió dollárt küldtek a városba pénzküldési szolgáltatással.

A zsaruk tehát szagot fogtak, de a csalók gyorsan alkalmazkodtak. Az első újítások egyike az volt, hogy az áldozatokkal nem közvetlenül az „eladóknak” küldették át a pénzt, hanem egy letéti szolgáltatáshoz – azaz egy harmadik félhez –, amelynek hamis honlapja feltűnően hasonlított egy működő szolgáltatóéhoz. Az áldozatok megtévesztését szolgáló történetek is egyre „kerekebbé” váltak az évek során.

A használt autók hihetetlenül alacsony árát gyakran magyarázták azzal, hogy a jármű egy Európában állomásozó amerikai katonáé, akit más állomáshelyre vezényeltek, s ezért kénytelen gyorsan megszabadulni tőle. A potenciális áldozatok növekvő gyanakvását legyőzendő, az áleladók már azt ajánlották fel, hogy elküldik az autót megtekintésre – teljesen ingyen, „csupán” a szállítási költség megfizetését kérve.

A csalók tovább finomították trükkjeiket, s angol anyanyelvű segítőket vettek fel, hogy megírják az amerikai áldozatoknak szóló e-maileket. Megkezdődött a specializálódás is: egyesek hamis honlapok tervezésében szereztek gyakorlatot, mások a megnyugtató hangjukkal telefonos „ügyfélszolgálati” feladatokat láttak el.

Románia neve 2005-re szitokszóvá vált az internetes kereskedelem világában, s a vevők egyre inkább óvakodtak attól, hogy pénzt küldjenek Râmnicu Vâlceába vagy más román városokba. A bűnözők ismét alkalmazkodtak, s megoldották, hogy bűntársaik más európai országokban vegyék fel a pénzt.

Utóbb kiderült, hogy ez volt a fordulópont, amikor az addig viszonylag kisstílű tevékenységből nemzetközi, szervezett bűnözés lett. A Râmnicu Vâlceában élő csalók külföldi kapcsolatokat találtak, s olyan embereket, akik bizonyos részesedésért vállalták, hogy futárok vagy pénzmosók lesznek. Ezeknek az úgynevezett „nyilaknak” jelentős része Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban élő román volt, köztük olyan fiatalok is, akik már kifejezetten ezért költöztek Râmnicu Vâlceából külföldre. A „nyíl” feladata az, hogy elmenjen az áldozatoktól érkező pénzért a kifizetőhelyre, majd a kapott összeget – a saját jutalékát levonva – rögtön tovább is küldje a csalóknak.

Nem sokkal este 11 után Stoica csendre int bennünket, majd szól, hogy forduljak meg és nézzek meg egy asztalt a kerthelyiség túlsó szélén, ahová az imént érkezett meg néhány feltűnően öltözött fiatalember meg két szőke lány, akik alig nőhettek még ki a tinédzserkorból. A férfiak mindegyike ellen nyomozás folyik. – Kicsi ez a város – jegyzi meg Stoica.
 

A legfeltűnőbb épület Râmnicu Vâlcea központjában egy hatalmas üvegiglura emlékeztető bevásárlóközpont. A környező utcákat csillogó kirakatok szegélyezik – bőrholmik, olasz divat és hasonlók. Ahogy autónkkal elhaladunk néhány alacsony, gondosan nyírt sövényű épület előtt, Stoica az utcán parkoló autók rendszámtábláit figyeli, aztán mutat egy BMW terepjárót, amelynek tulajdonosa ellen tavaly emelt vádat a csoportja.

– Nem is tudom, hogy a Râmnicu Vâlcea-iak túl okosak vagy túl ostobák-e – állapítja meg komoran. – Sokat beszélgetnek egymással. Egymástól tanulják el a „szakmát”. Megkérdezik középiskolai barátaikat: „Hé, nem akartok egy kis pénzt keresni? Szükségem lenne néhány nyílra.” Aztán hamarosan a nyíl is kitanulja, hogyan kell megszervezni a csalásokat.

Michael Macy, a Cornell Egyetem társadalmi hálózatokkal foglalkozó szociológusprofesszora szerint Râmnicu Vâlceának a kiberbűnözés agyközpontjává válását hasonló tényezők befolyásolhatták, mint amelyek a nagyvárosokat vagy azok egyes részeit – például New York divatnegyedét – egy bizonyos iparágra való specializálódásra késztetik.

– Ha „szakmai ismeretekre” van szükség, az eredeti vállalkozók barátai és családtagjai itt nagyobb eséllyel férhetnek hozzá ezekhez az erőforrásokhoz, mintha valahol távol, elszigetelten élnének.

Gary Dickson, az FBI főfelügyelője felhívja a figyelmet arra, hogy a közvélemény – legalábbis a tárgyalásig eljutott ügyek egy részében – a jelek szerint inkább a vádlottak pártján áll. – Azt gondolják, „nem nagy ügy, csak amerikaiakat húzott le” – mondja.

A városban szinte minden sarkon épül valami, de ami igazán feltűnő, az a pénzforgalmi irodák nagy száma. Râmnicu Vâlceának vagy százezer lakója van, de a belvárosban, egy négysaroknyi területen legalább két tucat Western Union-kifizetőhely működik. Râmnicu Vâlcea számára a kifizetőhelyek jelentik azt, amit Antwerpennek a gyémántcsiszoló üzemek: ezekben csinálják a pénzt.

Stoica és Frunza az utóbbi években saját ismeretségi körüket is kifaggatták, hátha a szerzett információ alapján rátalálnak egy-egy újabb gyanúsítottra és szemmel tarthatják. Kettejük számára nem ritkaság, hogy egy gyermekkori barát után kell nyomozniuk, vagy hogy társasági környezetben találkoznak össze ismert bűnözőkkel. Frunza például egy futballcsapatban játszik egy megfigyelt gyanúsítottal. Neki és Stoicának ismétlődő panasza, hogy igen korlátozott erőforrások igénybevételével kell szembeszállniuk a feltartóztathatatlan áradattal. De azért nem teljesen sikertelenek: egy 2008-as ügy alapján sikerült először feltérképezniük Râmnicu Vâlcea csalási hálózatait, az ügy maga pedig Stoica egyik nyomozásának volt köszönhető, amelyet egy Romeo Chita nevű fiatal vállalkozó ellen folytatott.

Chita eleinte csak nyílként dolgozott az Egyesült Királyságban – és nagyon jól csinálta. Aztán feljebb lépett, s idővel felfogadta néhány barátját is, hogy saját csalási hálózatot építsenek ki. A román hatóságok 2005-ben figyeltek fel rá, meséli Stoica, amikor szórni kezdte a pénzt, s néhány havonta vett új autót, noha nem volt semmilyen ismert jövedelemforrása. Chita a következő évben saját internet-szolgáltatót alapított NetOne néven. A hatóságok szerint a vállalkozás részben pénzmosási célokat szolgált, részben pedig azt, hogy leplezze az illegális tevékenységet a nyomozók elől.

Egy besúgó 2008 januárjában megadta Stoicának két olyan férfi mobilszámát, akikről gyanították, hogy Chitának dolgoznak. A rendőrség ráállt a telefonokra, és a férfiak egyike már másnap olyan sms-t küldött Chitának, amely pénzátutalási ellenőrző számokat tartalmazott – egyedi számsorokat, amelyeket a távirati készpénzátutalás címzettjének ismernie kell a pénz felvételéhez. Stoica és csoportja ezután megfigyelte Chitát és bűntársait, hogyan csinálják a „pénzutaztatást” – amelynek során az áldozatok pénze az Egyesült Államokból Chitához és másokhoz jut.

Mint kiderült, ez a csoport valamivel kifinomultabb volt az átlagos Râmnicu Vâlcea-i csalóknál. A „szigonyozásnak” nevezett módszert alkalmazták: például látszólag az adóhivataltól, az igazságügyi minisztériumtól vagy más kormányhivataltól érkező e-maileket küldtek amerikai vállalatoknak. Az üzenet azonban egy trójai vírust telepített a számítógépekre, s Chita és társai a vírus segítségével hozzáférhettek a cégek bankszámlaszámaihoz és jelszavaihoz. Állítólag Las Vegas-i hajléktalanokat béreltek fel arra, hogy nyissanak hamis céges bankszámlákat, amelyekre azután a lopott pénzt utalták.

Ugyanabban a hónapban, amikor Stoica felfigyelt Chitára, egy amerikai rendőr leállított egy gyorshajtó autóst az ohiói Cleveland Westlake nevű elővárosában. Már el is kezdte megírni a büntetési cédulát, amikor tekintete a hátsó ülésre tévedt: vagy fél tucat mobiltelefon, két számítógép, több útlevél és húsznál is több készpénzátutalási elismervény hevert ott. Letartóztatta az autóban ülő két fiatalembert. Románok voltak, és találtak náluk 63 ezer dollárt is. A két férfi végül beismerte, hogy nyílként dolgozik Chitának. A tél nagy részében az amerikai Középnyugatot járták, s pénzt vettek fel a különböző Western Union és MoneyGram irodákban.

Vallomásaik alapján újabb lehallgatásokat és megfigyeléseket engedélyeztek az Egyesült Államokban és Romániában is, és így két tucat bűntársból álló hálózatot tártak fel.

Azon a nyáron a román hatóságok és az FBI ügynökei egy sor rajtaütést hajtottak végre az Atlanti-óceán két partján, hogy felszámolják a bandát. Chita 14 hónapot töltött börtönben, majd feltételesen szabadlábra helyezték – legalábbis a tárgyalása befejezéséig. Fényképe továbbra is a bűnszövetkezet felépítését szemléltető ábra legelső helyén látható Stoica irodájában.

Bár a két rendőr megpróbált lebeszélni róla, elindultam megkeresni a bandavezért. Elvégre kicsi ez a város.
 

A bermudanadrágot, vászoncipőt és fehér pólót viselő férfi Chita bátyjaként, Marianként mutatkozik be. Idegesen nyalogatja a szája szélét, és egy iPhone-nal babrál. – Chita mindjárt jön – mondja –, de már ivott egy kicsit. – A belvárosi kávézóban várakozva az ablakon át éppen Marian új Jaguárját látom, s megkérdezem tőle, miből futotta rá.

– Tudod, mennyibe kerül Romániában egy Jaguár? – nevet. – Csak 2000 euró annak, akinek megvannak a kapcsolatai. Ha leperkálod a pénzt, már viheted is.

Néhány perc múlva befordul a sarkon Chita. Kisfiúsan jóképű, rövidnadrág, világoskék póló és papucs van rajta – inkább főiskolásnak tűnik, mint bűnözőzseninek. Van vele egy izmos fickó is, sötét napszemüvegben, a karján óriási tetoválással. Sörösüvegét lecsapja az asztalra, és úgy kezdi hajlítgatni a karját, mintha bokszmeccsre készülne.

Chita savanyú képpel rázza meg a kezemet, aztán leül mellém, és félrenéz. Két másik férfi is csatlakozik hozzánk. Az egyik sarokasztaltól fiatal pár jön oda, s hízelgő mosollyal és kézfogással üdvözli Chitát. A kávézó tulajdonosa is elsétál mellettünk, s komor tekintetet vet rám. – Sok szerencsét! – mondja.

A tetovált fickó fenyegetően hajol felém. – Barack Obama küldött? – kérdezi. Közlöm, hogy nem, mire rajtam kívül mindenki cigarettára gyújt. Chita megkéri a párt, hogy segítsenek Mariannak a tolmácsolásban, s ők vállalják. A fiatalember szól, hogy álljak fel, majd a testőr megmotoz, és arról faggat, be vagyok-e drótozva.

– Mit szól a maga ellen felhozott vádakhoz? – kérdezem.

– Hamisak – válaszolja habozás nélkül Chita angolul.

Chita folytatja a védekezést, a pár pedig lelkesen tolmácsol. – Nem is beszél angolul, így aztán képtelenség, hogy hirdetéseket adott volna fel vagy a vevőkkel e-mailezett volna – mondja a fiatal nő, majd így folytatja: – Még e-mail címe sincs, ugyan hogyan csalhatna az interneten.

Ez nem tűnik ugyan komoly védekezésnek, de a világháló kínálta névtelenség mégis némileg hitelesíti a szavait. Éppen ez az, ami olyannyira megnehezíti a rendőrök számára a kiberbűnözők felkutatását és bíróság elé állítását.

A lehallgatott beszélgetésekről próbálom faggatni Chitát, de a testőre félbeszakít bennünket. Chita szippant még egy utolsót a cigarettájából, aztán feláll. – Vége az interjúnak – közli Marian.

Ott maradok a párral. A fiatalember, Alex Negru elmeséli, hogy Chitáról a barátaitól hallott, és az újságokban is olvasta a nevét. Mint mondja, nemrég szerzett mérnöki diplomát egy bukaresti egyetemen, aztán hazajött a szülővárosába, Râmnicu Vâlceába, munkát keresni. – Egyelőre semmit sem találtam – jegyzi meg. Ha ez így folytatódik, szinte biztos, hogy Chita hálózata egyre jobb lehetőségnek fog tűnni a szemében.

A rendőrök iparkodnak ugyan – Romániában 2010-ben 188 letartóztatás történt –, de a feladat soha nem ér véget. Eszembe jut valami, amit még Frunza mondott az olasz étteremben arról, mennyire reménytelennek tűnik Râmnicu Vâlcea végleges megtisztítása.

– Letartóztatsz a bűnözők közül kettőt, de egyből húszan lépnek a helyükre – mondta. – Mi csak két rendőr vagyunk, és legalább kétezren állnak velünk szemben.

Vote it up
228
Tetszett?Szavazzon rá!