A nyár illata

A szeretett nagymama több évtizeddel korábban készített rózsalekvárjának illata felidézi a vidékhez fűződő szép emlékeket

Életem első nyarait Alsó-Szilézia egy kis falujában töltöttem. A házunkat olyan magasra nőtt vadvirágokkal borított mezők vették körül, hogy egy magamfajta kislány könnyen eltűnhetett bennük szem elől. Anyám Krakkóban tanult, apám a kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte, ezért többnyire a nagymamám, Józefa viselte a gondomat. „Második mamá”-nak, Mama Drugának szólítottam.

Józefa szakácsnőként dolgozott, de a családnak is ő főzött, a kertjéből származó friss alapanyagok felhasználásával. A ház mindig édes aromákkal volt tele. A padláson csalán és menta száradt felakasztva, mellettük kamillavirágcsokrok és mákgubók. Minden sík felületen, hokedlin és széken fánk tésztája kelt a keményített fehér konyharuhák alatt. Bár még olyan kicsi voltam, hogy alig bírtam el a sodrófát, Józefa mégis megengedte, hogy kinyújtsam a kelt tésztát, amelyből a lengyelek fő kedvence, a ravioliszerű pierogi készült, és beavatott a főzés olyan titkaiba, amelyeket neki még a nagymamája mondott el.

Négyéves koromban Mama Druga hosszú sétákra vitt: együtt gyűjtögettünk gyógynövényeket és virágokat. A növényekből orvosságot és arckrémet készített. Megtanított mindegyiknek a nevére és használatára, és nem nevetett ki, amikor elmondtam, hogy orvos szeretnék lenni. Csak be kell hunynom a szemem, máris érzem borsmenta gyomorszirupjának és aprócsalán köszvénykenőcsének az illatát – a gyógynövények és a szánakozás hatásos keverékétől mindenki nyomban jobban érezte magát.

A kertünkben sárgarépa, zeller és cékla küzdött egymással a termőföldért, miközben kapor, borsó és bab fonódott össze sátorrá fölöttük.

Ötévesen az én feladatom volt a lekvárhoz való rózsaszirmok összegyűjtése. A zümmögő méhek társaságában mindennap gondosan átvizsgáltam a mélyzöld vadrózsabokrokat a ház körül. Türelmesen ki kellett várnom, amíg a júniusi nap már erősen tűzött és a hegyi szelek már nem süvítettek. Aztán egy varázslatos reggelen valamelyik bokor felébredt zöld álmából, és nagy rózsaszín virágok köszöntötték a felkelő napot.

Rózsalekvár
A selymes-puha, harmattól csillogó rózsaszirmok szinte belesétáltak a kezembe, aztán puhán belehullottak fonott kosaramba. A rózsaillat, a nyár igazi illata egész nap ott maradt az ujjaimon.

Józefa nagy kőmozsárba tette a szirmokat, cukorral fedte el őket, és sűrű, bíborvörös masszává őrölte. Mindig adott nekem egy teáskanálnyi kóstolót, miközben a legutolsó cseppig az egészet beletöltögette a befőttesüvegbe. A rózsasziromlekvár állt a legnagyobb becsben a készítményei közül – a nyár esszenciája volt, amely a hosszú téli hónapok során szabadult ki, mialatt a rózsabokrok hótakaró alatt rejtőztek.

Józefával egész nyáron át vadásztunk erdei szamócára, földi szederre és málnára a hegyi erdőkben. Igyekeztünk nem túl sokat enni a gyümölcsből, hogy maradjon elég eltenni való. A konyhában a legkülönfélébb formájú és méretű befőttesüvegek koccantak össze a hatalmas lábasokban fortyogó vízben, hogy aztán megtelhessenek az erdő kincseivel.

A pára csillogott a délutáni napfényben, ezüstös hálót vetett az ablakokra, a tölgyfa komódon sorakozó fehér porceláncsészékre és a sarokban álló nagy rádióra. Ahogy a felhő följebb emelkedett, az ajtó fölötti bronzfeszület körül sűrűsödött össze, és Jézus ütemesen hullatta a könnyeit az alatta lévő fapadlóra.

Amikor most megérintek egy megsárgult lapot a nagymamám gyöngybetűs receptgyűjteményében, az olyan, mintha lisztes-cukorszemcsés kezét fognám meg. Szinte hallom, ahogy recseg a hajópadló Józefa lába alatt, miközben az asztal és a fával fűtött tűzhely között ingázik; megborzongok a hangtól, amelyet az éles kés ad, amikor levakarja vele az ujjáról a fánktészta-maradványokat; érezni vélem rózsalekvárjának édes illatát.

Ezek az emlékek úgy futnak át az agyamon, mint a hegyi patak a kertjén. Olyan elevenek, hogy már-már az az érzésem, még most is él, dolgozik a nagy tölgyfa asztalnál, befőzéssel készül a következő télre.

Tizenéves voltam 1981-ben, amikor az öcsémmel és a szüleimmel Ausztráliába mentünk új életet kezdeni. Józefa nagyon beteg volt, nem tarthatott velünk, bár úgy terveztük, hogy később utánunk jön. Csak akkor tudtam meg, hogy meghalt, amikor közel egy évre rá Sydney-be érkeztünk.

A halála tartott engem távol Lengyelországtól. El sem tudtam képzelni, hogy visszamenjek úgy, hogy ő nincs ott.

Évek teltek el úgy, hogy ezüstös eukaliptuszok között éltem a kék ég alatt, a barátságos Ausztráliában. De soha nem felejtettem el a vidéket, ahol felnőttem. Néha, amikor a szél belefúj a sydney-i teraszunk előtt álló két magas gumifába, annak olyan a hangja, mint a Józefa öreg házikója melletti hársfáknak.

Elkezdtem 19. századi lengyel romantikus költészetet olvasni. Ezek a versek akkor születtek, amikor a szomszédai által felosztott Lengyelország megszűnt létezni. Párizsban élő menekültek nosztalgiával írtak elveszített hazájukról. Azok a versek, amelyek annak idején, a lengyel iskolában semmit nem jelentettek nekem, két évtizeddel később, onnan húszezer kilométerre élve a könnyekig meghatottak.

Eljött tehát a visszalátogatás ideje.

Időutazás
Több mint húsz éve voltam már távol, amikor egy napon a férjem, Simon két, Lengyelországba szóló jeggyel jött haza. Krakkóba repültünk, kocsit béreltünk és elindultunk a nagymamám faluja felé. Féltem ilyen hosszú idő után visszatérni, de ahogy haladtunk nyugat felé Lengyelország déli részén, letekertük az ablakot, hogy beengedjük a nyár illatát, és a feszültséget oldandó, lengyel dalokat próbáltam tanítani Simonnak. A kocsi ablakából mindenütt Józefát láttam, ahogy átmegy az úton vagy a mezőn, egy csipkefüggöny mögül előtűnni vagy egy villamos végében, ahogy az a messzeségbe vész. A pszichológia-tankönyvem ezt „fel nem dolgozott gyász”-nak nevezné, de én „el nem múló szeretet”-nek diagnosztizálom.

Hamarosan megérkeztünk a sebes folyású hegyi patak mentén sorjázó, néhány tucat házból álló faluba. És ahol a patak egy kőhíd alatt elkanyarodott, ott állt gyermekkorom házikója. Talán kisebb, mint ahogy emlékeztem rá, de még mindig csodás és fenséges. A házat átfestették és új tetőt kapott a következő évszázad forró nyaraira és fagyos teleire, új alapokat, hogy elbírja a kisgyermekek következő nemzedékének lépteit.

Jasiu bácsikám odakint várt minket Sabina nénikémmel, az unokatestvéremmel, Maciekkel és a feleségével, Malgosiával. Ahogy közelebb értünk, integetni kezdtek, és futottak a kocsi felé, mintha attól tartanának, hogy elfelejtek megállni, és elhajtok újabb húsz évre. Őszinte örömmel fogadtak bennünket. Simont könnyekkel, ölelésekkel és csókokkal árasztották el, és ő nyomban úgy érezte, hogy a család befogadta, és hiányolták, holott korábban még csak nem is találkoztak vele. Csodálatos pillanat volt, amikor átkeresztelték „Szymon”-nak, benne pedig az angolszász hidegvér kezdte magát megadni a szláv érzelmességnek.

A pompás ünnepi vacsorának várnia kellett addig, míg én elköszönök attól, akitől soha nem vettem végső búcsút.

Igyekeztünk kisimítani a ráncokat a ruhánkból, virágot és mécsest vettünk a falubeli boltban, és a nyári estén elmentünk a fenyőfákkal szegélyezett kis temetőbe. Le kellett hunynom a szemem, amikor megláttam Józefa nevét a sírkőbe vésve.

Beata két évtized múltán tért vissza LengyelországbaSimonnal leültünk a közeli padra, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha csak pár percig Józefával lehetnék, átölelhetném, érezhetném kamillás arckréme illatát, beletemethetném arcomat virágmintás ruhájába.

El akartam mondani neki, hogy hiányzik nekem, és szeretem, hogy álltam a szavam: tanultam és világot láttam, és hogy nagyon szeretem a munkámat, a gyerekeimet és a férjemet.

Tudom, hogy Simon tetszene neki, és kényeztetné a főztjével. Szinte hallom, amint azt mondja: „Jó ember. Otthagyhatja a cipőjét az ágyad alatt.”
 

Beata Wrocławban kezdte el az orvostudományi egyetemet, a Sydney-i Egyetemen végzett, és most általános orvos Sydney-ben. A férje, Simon Target tévés író és rendező. Ő készítette a fotókat a délnyugat-lengyelországi Jelenia Góra körüli vidékről, ahol Beata felnőtt.

Vote it up
225
Tetszett?Szavazzon rá!