A pápa, akiből sugárzik az öröm

Annak idején Bergoglio bíboros ritkán nevetett, ám pápává választása után valami döbbenetes dolog történt

Kapcsolódó cikkek

Csak egy percre találkoztunk 2013 júniusában, pár hónappal meglepetésszerű megválasztása után, és bár egész idő alatt a karomat fogta, nem mondott semmit. A feleségem szerint azért, mert nem hagytam szóhoz jutni.

De a világon élő másfél milliárd katolikus vezetője általában nem beszél sokat, ha nincs különösebb mondanivalója, ráadásul kimerült volt. Kissé nehezen lélegzett – 21 éves korában majdnem belehalt egy tüdőoperációba –, és a homlokára is kiült néhány csepp veríték. Ez a hetvenhat éves ember az imént töltött két órát a tűző napon, miközben a Szent Péter téren üdvözölte és átölelte azokat, akiket Isten szent népének nevez. Olykor ezek a találkozások – például amikor a pápa egy neurofibromatózistól döbbenetesen eltorzult embert csókolt meg – annyira szívbemarkolók, hogy az újságok címlapjaira kerülnek. Ez nem volt szokás korábban, más pápák esetében.

A lényeg az, hogy az első sorokban ácsorgó, a szerdai audienciára belépőjeggyel rendelkező hozzám hasonló alakok a végére maradnak. Nem mi vagyunk Ferenc pápa figyelmének a középpontjában. A fogyatékkal élőket, a betegeket, az időseket és a hajléktalanokat helyezi előtérbe, akárcsak a Szentírás.

Ferenc pápa mégis teljességgel jelen volt abban a percben, miközben figyelmesen hallgatta az általam kimondott spanyol szavakat. És ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megérezzem, amiről a vele találkozó emberek beszélnek – azt a bizonyos dolgot, ami sugárzik belőle. Amit Justin Welby canterburyi érsek fogalmazott meg nagyon találóan pár nappal később: a pápa, mondta, „izzó emberség”.

Ez így igaz. Ha az életöröm láng volna, azbesztből kellene lennünk, hogy Ferenc pápa ne perzseljen meg.

A pápa szülővárosában ez a sugárzó derű még azokat is meglepi, akik a legjobban ismerték őt. A mosolya mindig elbűvölő volt, de nem sűrűn ült ki az arcára bíborossága 12 esztendeje alatt. Nem szerette a kamerákat, szinte soha nem adott interjút, általában komorság és elfogódottság jellemezte. Soha nem vett részt díszvacsorákon, s bár a nyomornegyedek lakói, a prostituáltak és az emberkereskedelem ellen küzdő testületek jól ismerték, nem kellett attól tartania, hogy felismerik, ha buszon vagy metrón utazott. Szavai választékosak voltak, és mindig célba találtak, de fojtott, síri hangon beszélt. És most nézzék meg, ámuldoznak a Buenos Aires-iek, hihetetlen. Csak úgy ragyog!

A következő dolog történt. Nem titok, hiszen több embernek is elmesélte – köztük egy Buenos Aires-i evangélikus lelkésznek, akitől én hallottam –, de kevesen tudnak róla.

Megválasztása estéjén, 2013. március 13-án, Michelangelo káprázatos freskói alatt a Sixtus-kápolnában, amikor kiderült, hogy a bíborosok többsége őrá szavazott, megkérdezték, vállalja-e a hivatalt. – Igen – felelte –, bár nagy az én bűnöm.

A következő kérdésre azt válaszolta, hogy a Ferenc nevet kívánja fölvenni, a szegények védőszentje, Assisi Szent Ferenc után. Mindezt magabiztosan, minden tétovázás nélkül tette, mert tudta, hogy most ez a feladata, a küldetése.

De miután felöltötte a fehér pápai reverendát, majd elindult a hosszú folyosón, hogy kilépjen a Szent Péter-bazilika erkélyére és megmutassa magát a világnak, hirtelen megrohanta a kétely és a sötétség. Elődje, XVI. Benedek gondviselésszerűen módosította a procedúrát, és engedélyezte, hogy az új pápa imádkozhasson a Cappella Paolinában, mielőtt kilép az erkélyre. A kápolnában barátja, Cláudio Hummes brazil bíboros mellett térdelve Jorge Mario Bergoglio a fény és a szabadság olyan élményét tapasztalta meg, amely elűzte a sötét érzéseket, s amely soha többé nem hagyta el.

A Vatikáni Televízió igazgatója, aki egy kamerával követte a pápát, megerősítette mindezt. Monsignor Dario Viganò elmondta, hogy Ferenc pápa úgy lépett a kápolnába, mintha a világ összes terhét a vállán viselné, és egy egészen más ember lépett ki onnan: az, akit most ismerünk. – Ez a hivatal kegyelme – mondja Ferenc pápa az argentin barátainak, ha megkérdezik, mitől változott meg.

Azon az éjszakán a Szent Péter térre néző kolostor tetejéről tudósítottam a Sky News brit tévécsatornát. Én is ugyanúgy elképedtem volna, mint a többi szakértő, akiknek a listáján Bergoglio bíboros nem szerepelt, ha nem jut a fülembe a hír egy életkora miatt már nem szavazó bíborostól, hogy a konklávét megelőző bíborosi gyűléseken az ő neve is felmerült a papabilék (a megválasztásra esélyesek) között. „Ha ez a konklávé rövid – szólt az üzenet –, lehet, hogy Bergogliót választották.” Így volt pár percem néhány dolgot összeszedni (76 éves jezsuita, szerény, a szegények pártfogója; második helyezett az előző konklávén stb.), de közben csak egyvalami járt az eszemben: ejha, egy argentint választottak!

Ismertem a hazáját. Húsz évvel ezelőtt Buenos Airesben éltem, az egyház és politika kapcsolatáról szóló disszertációmhoz végeztem kutatást. Megtanultam szeretni ezt a magával ragadó, egyszersmind felbőszítő várost, a lakóit és a ritmusát, a kultúráját, történelmét, zenéjét; és idővel spanyol beszédem is átvette a helyi dialektus nyelvtani formuláit és színes kifejezéseit.

Jorge Mario Bergoglio nemcsak argentin, de porteño is – vagyis Buenos Aires kikötői negyedéből származik. Ennek megfelelően maté tökből fém szívószálon keresztül szürcsöli a zöld, füstölt matéteát, és rajong a San Lorenzo futballcsapat kemény játékáért: tízévesen apjával együtt szemtanúja volt René „Tojás” Pontoni legendás gólszériájának.

Szereti a tangót, a milongát és az eltűnő határt sirató, nosztalgikus 19. századi gaucho (argentin cowboy) verseket. A jezsuita rend aktív tagjaként két évig tanított egy középiskolában, ahová sikerült meghívnia a nagy írót, Jorge Luis Borgest (aki ekkoriban már alig látott, de éppen alkotói virágkorát élte), hogy meséljen a srácoknak a gaucho költészetről. Folytassam? A pápa ugyanolyan vérbeli porteño, mint a táncospár, amely a tangóharmonika muzsikájára siklik végig az Avenida Corrientesen.

Szóval különös kötődést éreztem a fehérbe öltözött mosolygó alak iránt, aki feltűnt az erkélyen azon az eső hűtötte éjszakán Rómában, és a fejét lehajtva kérte, hogy imádkozzunk. Ez az érzés tovább erősödött másnap reggel, amikor megnéztem az üzenetét, amelyet élő adásban küldött haza, a Plaza de Mayón álló katedrális előtt összegyűlt embereknek. A balkonon idegen olasz akcentussal beszélt, de most előbújt belőle a dallamos, fesztelen nyelvet használó porteño.

Nyájas üzenetében arra kérte a honfitársait, hogy törődjenek egymással és ne bántsák egymást. Ezt egy jellegzetes argentin köznyelvi fordulattal fejezte ki – „ne nyúzzátok le mások bőrét” –, amely még abból az időből származik, amikor hűtőtelepek híján a gauchók egyszerűen megnyúzták a marhákat, és hátrahagyták az állatok bőrét. Furcsának tűnhetett, hogy egy pápa így beszéljen. S ahogy teltek a napok, ahogy próbálta megnyerni a világot, én egyre kíváncsibb lettem a múltjára. Azután következett az a bizonyos egyperces találkozás – a jegyet egy kanadai bíboros szerezte nekem –, amikor rájöttem, hogyan tehetném érthetőbbé ezt az argentin múltat az angolul beszélők számára.

Tavaly októberben egy könyvszerződéssel a hónom alatt visszatértem Buenos Airesbe, ahol heteken át készítettem az interjúkat azokkal, akik ismerték: jezsuitákkal, plébánosokkal, püspökökkel, rabbikkal, imámokkal, lelkipásztorokkal, filozófusokkal és politikusokkal, nyomornegyedekben élő bevándorlókkal és háborús veteránokkal. Még a hajamat is levágattam a borbélyával. Néha, amikor beszálltam a metróba az „A” vonalon – amely valamikor a Plaza de Mayó-i egyházmegyei hivatalban lévő otthonából a „szülőföldjére”, a Flores városnegyedbe szállította –, elképzeltem, hogy ott ül velem szemben és félrebillent fejjel hallgatja valakinek a reményeit vagy aggodalmát.

A legmegindítóbb interjúk azokkal készültek, akik jól ismerték. 2013 elején, amikor elbúcsúztak, nevetve biztosította őket: semmi kockázat, ő már túl öreg, a húsvéti liturgiára itthon lesz. Soha többé nem jött vissza. De nem halt meg, és el se tűnt – éppenséggel feltűnt több milliárd tévé képernyőjén. Különös szomorúság ez: az ember barátja, lelkiatyja elmegy Rómába pápát választani, és őt választják meg. Ügyvéd barátja, Alicia épp egy bárban ült, amikor meghallotta a hírt. Elsírta magát. – Ő a barátom – magyarázta a jelenlévőknek.

Ferenc pápa két nagy titok tudója. Az egyik, hogy nem szüntetheted meg a szegénységet, ha nem szereted a szegényeket. A másik, hogy nem szeretheted a szegényeket, ha görcsösen ragaszkodsz a dolgaidhoz – terveidhez, elképzeléseidhez –, és ha el tudod engedni ezeket, akkor engeded, hogy Isten Isten legyen. Ezt mutatta meg a téren aznap. Ezért nem kell sokat beszélnie. És ezért volt elegendő egyetlen perc ahhoz, hogy lángra gyújtson.

Vote it up
313
Tetszett?Szavazzon rá!