A parkett ördöge

Tíz kínkeserves táncóra után hogyan vezetett a csetlés-botlás az én babám karjaiba

Kapcsolódó cikkek

Miután körülbelül a negyvenhetedik estét töltöttem el egyhuzamban a képernyő előtt az „Otthon és a kert” tévéállomás adását bámulva, döbbenetes felismerés lett rajtam úrrá: ki kell szabadulnom otthonról!

Mióta három éve megszületett a lányunk, Quinn, Jennifer és én röghöz kötötté váltunk. Hiányoztak a kiruccanások. Quinn már elég nagy ahhoz, hogy időnként kimerészkedjünk. De hová? Nekem semmi kedvem nem volt beülni a moziba egy Ang Lee-filmre, Jen pedig vonakodott attól, hogy egy bárban dartsot hajigáljunk. A barátaink tánctanfolyamra jártak, és nagyon élvezték. Évekkel ezelőtt táncoltam utoljára a főiskolán. Egy asztal tetején roptam a Blondie zenéjére.

– Nem akarsz táncórákat venni?

Miután nagy nehezen abbahagyta a vihogást, fontolóra vette a dolgot. Egyikünk se az a táncos lábú típus. Jennifer mindenféle testmozgással felhagyott középiskola óta, ahol a női focicsapat tagjaként az volt a feladata, hogy a többi játékos ékszereit őrizze a kispadon. De ő is szeretett volna kimozdulni. Csakhogy éppen teljesen el volt havazva a munkahelyén egy folyamatban lévő nagy tervezet miatt, és nem akart még több időt távol tölteni Quinntől. Elhatároztuk, hogy majd én földerítem a terepet, és ha nekem bejön dolog, később Jen is csatlakozik hozzám.

Így hát elsasszéztam a helyi tánciskolába. Beiratkoztam egy ötször kétórás kezdő kurzusra, amelytől azt reméltem, hogy a foxtrott, a szving és a salsa professzoraként végzem.

Miközben tanulótársaimmal a kezdésre várakoztunk, többen cipőt váltottak. Biccentettünk egymásnak, kinyögtünk egy-egy hellót, de nem nagyon haverkodtunk. Mintha kissé zavarban lettünk volna, amiért felnőtt fejjel ismét suliba járunk.
 

A harmincas létszámú csoportban a friss diplomásoktól a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát. Egyesek valószínűleg az első telepesekig vezethették vissza a családfájukat, mások viszont épphogy csak nyögték az angolt. Akadtak köztük remek formában lévők és formátlanok egyaránt. Többségben voltak a párok, de volt néhány magányos nő is. Szóló férfi egyedül én.

– Na jó van! Fiúk az egyik ódalra, csajszik a másikra!

Ez volt Clive Phillips. A feleségével ők a táncstúdió tulajdonosai és a tanáraink. A hórihorgas ausztrál, az örökké somolygó Clive kétszeres nemzeti versenytáncbajnok. A vörös hajú bombázó Suzanne a Radio City Music Hall sűrűn foglalkoztatott táncosnője volt. Az egyszer biztos, hogy jó kezekbe kerültem.

Beálltam a fiúk közé a sorba az egyik oldalon, szemben a „csajszikkal”. Pont, mint a gimiben, egyetlen óriási különbséggel: itt muszáj lesz táncolniuk velem.

– Kezdjük a foxtrottal! – rikkantotta el magát Clive. Ezzel életemben új fejezet nyílt: Fred Astaire nyomdokaiba léptem! Csak Edward Everett Horton hiányzott mellőlem, hogy átnyújtsa a frakkomat és a cilinderemet. Clive bemutatta az alaplépéseket: – Lassú, lassú, gyors-gyors.

Jen azon töpreng, Andy vajon csetlő-botló falábú vagy a parkett ördögeMáris elvesztem.

Ezután felvette a „promenád” tartást – a partnerrel V alakot zárunk be, majd teszünk pár lépést előre, közben a fejünket hirtelen balra fordítjuk.

– És most próbáljátok meg – mondta.

Igyekeztem leutánozni, közben egy kicsit cifráztam a lépéskombinációt: lassú, lassú, gyors-gyors-botlik, csetlik-botlik, megáll, zavartan bámul, lép, figyel, megáll, abbahagy.

Kevés gyötrelmesebb elfoglaltság van a világon, mint a kezdő tánctanulók megfigyelése, majdnem akkora kín, mint egy nyolcéves gyerek viccmesélését hallgatni. Bénák vagyunk, bizonytalanok, és szörnyen sebezhetőek.

– Kapjátok el a párotokat! – rikoltja Clive. A férjek és feleségek összeállnak. Az én partnerem Gail, a rágógumit rágó egykori hippi. Megfogom a kezét, majd jobbal a vállára tenyerelek. Ő bal kezét a jobb karomra teszi, és közben buborékot fúj.

– Lassú, lassú, gyors-gyors – diktálta Clive, és mi követtük a mozdulatait.

– Rosszul csinálod – közölte Gail. Megigazította a kéztartásomat, korrigálta a lábmunkámat. Emlékeztettem, hogy férfi lévén, kis hajónkon én vagyok a kapitány, és neki követnie kell az általam megadott irányt, még ha egyenesen jéghegynek megyünk is.

– Feszítsd meg a könyököd! – rivallt rám. Alig húztuk fel a horgonyt, a legénység máris föllázad és átveszi a hatalmat.

– Partnercsere!

Tanáraink gyakran cseréltetik a partnereinket, hogy mindenféle táncstílussal megismerkedjünk (mindenki egyformán szenvedjen).

A következő áldozatom Beth volt. Azzal köszöntött, hogy beismerte: fogalma sincs, mit csinál. Remek! Őt aztán vezethettem a legjobb belátásom szerint.

– Bocs – mondtam, amikor egy széknek ütköztünk. – Bocs – mondtam, amikor megrúgtam. – Bocs – mondtam, amikor egy másik párhoz löktem.

– A tánc legyen szórakozás! – kiáltotta Clive látva partnerem riadt arckifejezését.

– Nem megy ez nekem – panaszkodtam Jennifernek, amikor hazaértem. Mutatott némi együttérzést, de aztán Quinn elkezdte produkálni magát. Véletlenül ő is ugyanazon a napon kezdett táncórára járni. Kecses volt, és magabiztos. Pontosan tudta a lépéseket. Hogyan lehetséges, hogy a hároméves lányom jobban csinálja, mint én?
 

A következő héten Clive azt rikoltja: – Ez a salsa. Legyen nagyon szexi!

Azt a képtelen célt tűzte ki maga elé, hogy kiimádkozza belőlünk a nyársat, amit, úgy látszik, közösen lenyeltünk. A salsa „fűszeres szósz”-t jelent, ami pontosan kifejezi ennek a latin táncnak a lényegét. Szinte árad belőle az érzékiség. Vagyis áradnia kéne.

Ennek érdekében Clive megparancsolta, hogy roggyantsuk be a térdünket, ingassuk a csípőnket, és lábfejünk párnás részével doboljuk a ritmust. Megpróbáltuk: egy öklendező kutyafalka benyomását keltettük. Jobban állt nekünk a kezdeti merevség.

Őszintén szólva, a tánctanulásnak ebben a fázisában az embernek kisebb gondja is nagyobb a szexnél. Még mindig fetisizáljuk a saját lábunkat. Csak bámulunk le rá, és csodálkozunk, amiért nem tanulta meg a lépéseket. De mindjárt megjön az érzékiség is, biztosít minket Suzanne, különösen, ha eltereljük a figyelmünket a lábunkról.

Egyszerű megoldásnak tűnik, és miközben Clive és Suzanne táncol, érteni is vélem. A kéthetenként megrendezett egyik össztáncon kiléptek a parkett közepére, és keringőzni kezdtek. És higgyék el, nem Hamupipőke és a herceg jutott róluk eszembe. Csupa báj és kellem volt a táncuk, és csupa érzékiség. Nem táncpartnereket láttunk, hanem egy szerelmespárt. Őket nézve fölsejlettek előttünk a lehetőségek.
 

Nem tudom, miért képzeltem, hogy pár lecke után a társastánc mestere lehetek. Piszok nehéz dolog ez. Megértő hallgatóságra vágytam, ezért aztán tudtam, hogy kit hívhatok fel.

– Pontosan tudom, mit érzel – mondta John O’Hurley, miután előadtam neki a rémtörténeteimet. Ha nem volnának az O’Hurley-félék, a Dancing With the Stars című tánctehetség-kutató verseny győztesei, manapság a társastánc nem lenne ilyen elképesztően népszerű.

– Egy kis connecticuti countryklubban kezdtem táncolni, nem voltak ilyen jellegű kulturális kötődéseim – meséli el, hogyan tanult meg csacsacsázni. – Nem tudtam úgy mozgatni a csípőmet.

– De mit tehetnék? – esedeztem. John adott három tippet.

– Hajítsd ki a Reebok Classicsot – volt az első. Addig ugyanis a kedvenc edzőcipőmet viseltem az órákon, amit John erősen helytelenített.

– A jó tánccipő olyan, mint a jó autóskesztyű – magyarázta. A cipő legyen rugalmas, és a finom bőrtalp könnyebben siklik a parketten.

– A tested középpontjából indítsd a mozgást – hangzott a következő javaslat. John szerint az a baj, hogy a legtöbb kezdő egyfolytában a lábára összpontosít. – Ha egyszer megtanulod ellazítani a lábadat, és a hasüregből indítani a mozgást, minden sokkal egyszerűbbé válik.

– És mi a harmadik jó tanács?

– Nyújtsd ki a nyakad – felelte. – Ettől magasabb leszel, és a tested a fejedet követi. – Majd hozzátette: – Kicsit hasonlítani fogsz egy igazi táncosra.
 

A következő órán úgy tettem, ahogy John javasolta. Vettem egy pár új cipőt, fekete-fehéret, úgy festettem benne, mint egy profi bowlingozó. És tényleg könnyebben mozogtam a parketten, nem ragadt hozzá a talpam. Azzal, hogy igyekeztem a testem középpontjából irányítani a mozgásomat, már nem rángatóztam olyan görcsösen, mint amikor kizárólag a lábamat figyeltem. És végül kinyújtottam a nyakamat. Így legalább sikerült megteremtenem a látszatot. És bevált.

– De ez még mindig kevés – panaszkodtam Jennifernek, miután lefektette a kis táncművésznőt. Az összes többi pár nevetgélt és remekül szórakozott. A partnereim nagyszerűek voltak – barátságosak, elnézőek, segítőkészek. És mégis. – Nem élvezem annyira a dolgot, mint a többiek. Valami hiányzik.

Jennifer azonnal megértette a problémát. – Akarod, hogy veled menjek?

– És a főnököd? És Quinn?

Jennifer tudott valamit: nagyobb szükségem volt rá, mint nekik.
 

Jennifer nagy élvezettel vágott neki a tánctanulásnak. És ahogy számítottam rá, pont olyan rosszul csinálta, mint én. Gond volt az alaplépésekkel, a tartása meg se közelítette a kívánalmakat, és úgy fordult meg, mint egy tengerjáró. A karunk összegabalyodott, a térdünk összekoccant. És különös módon mégis annyit nevettünk, mint még soha. Sőt néha még a lépés is kijött. Majdnem tökéletesen sikerültek az alapmozdulatok és a promenád. És ragyogtunk, amikor Suzanne mosolyogva megjegyezte: – Ez az!

Földobódva távoztunk az óráról, és Clive a lelkünkre kötötte, hogy ne gyakoroljunk odahaza. – Csak rögzítenétek a rossz beidegződéseket – magyarázta az önbizalmamat erősítendő.

Otthon ágyba dugtam Quinnt, aztán kijöttem a nappaliba.

– Gyakoroljunk! – javasolta Jennifer.

– Clive szerint nem kéne.

– Ő most nincs itt – közölte alapállásban.

Valószínűleg soha nem fogom megtanulni az összes lépést, és mindig rá fogok lépni a partnerem lábára. De miközben táncoltunk Jenniferrel, tudtam, hogy azt az embert nevettetem meg és karolom át, akit minden vágyam megnevettetni és átkarolni.

Clive mantrája, hogy „csak érezzétek jól magatokat”, végre értelmet nyert. Nem voltam többé a lábaim rabszolgája. Felőlem aztán úgy lépkedhettek, ahogy akartak. Ha a jobb lábam salsát járt, a bal pedig szvingelt, nekem édes mindegy volt. Végre szabadon a karomban tarthattam a feleségemet – vélhetően először, mióta a lányunk megszületett, és az életünk rendje felborult. Érzéki és felpezsdítő, bolondos és fantasztikusan vicces volt. Legyen akár foxtrott, tangó vagy funky – energialevezetés vagy szerepjáték heti egy estére –, a tánc végső soron arról szól, hogy jól érezzük magunkat.

És én végre jól éreztem magam.

Vote it up
25
Tetszett?Szavazzon rá!