A rebbenő szem

Az Elle magazin főszerkesztőjét súlyos agyvérzés érte. Amikor feleszmélt a kómából, csak a bal szemhéját tudta mozgatni

Kapcsolódó cikkek

Jean-Dominique Baubyt, a párizsi Elle magazin főszerkesztőjét súlyos agyvérzés érte 1995. december 8-án, majd kómába esett. Amikor három héttel később eszméletre tért, se mozdulni, se beszélni nem tudott, mindössze a bal szemhéját tudta mozgatni. Agya azonban tökéletesen működött. Úgy diktált le egy könyvet, hogy miközben az ábécét olvasták fel neki, szemhéja rebbenésével jelezte, melyik betű következik.

Nem sokkal a kötet megjelenése után elhunyt, azonban írása még ma, húsz évvel később is szívbe markoló, olykor fanyar humorú beszámolót ad arról, miféle új életet talált ki magának önnön testébe zárva.
 

Tejfehér derengés jelzi a molyrágta függönyön át a hajnal közeledtét. Fáj a sarkam, a fejemen mintha vasat kalapálnának, a testemet – úgy érzem – valami szkafander zárja magába.

A szobám lassan kibontakozik a félhomályból. Végignézem kedveseim fényképét, a gyerekrajzokat, a falragaszokat és az infúziós állványt, amely az ágyam fölött meredezik.

Addig a napig semmit nem hallottam az agytörzs létezéséről. Azon a napon, 1995. december 8-án, pénteken nagyon is közvetlenül fedeztem fel az agy és az idegvégződések közti megkerülhetetlen utat, amikor súlyos szív- és érrendszeri zavar következtében agytörzsem kizáródott az áramkörből.

Régebben ezt úgy hívták, gutaütés – és a beteg egyszerűen belehalt. Ma már olykor életben marad az ember, de tetőtől talpig béna, bezárva önmagába, ám a szelleme ép. Esetemben a bal szemhéjam verdesése lett a kommunikáció egyetlen eszköze.

Húsz napot tölthettem kómában, s még néhány hetet valami ködben. 1996. január vége felé tértem egészen magamhoz a bercki Tengerészeti Kórház 119-es szobájában, ahová most hatolnak be a hajnal első fényei.

Az éjszakai békének vége, telítődött hörgőim újrakezdik a hangos horkanásokat. Kínoz a görcsben fekvő kezem, de nem tudom megállapítani, hogy forró-e vagy jéghideg. Hogy leküzdjem az izmok merevségét, beindítok egy reflexszerű nyújtómozdulatot, amely néhány milliméterre elmozdítja kezem-lábam. Ez gyakran elég ahhoz, hogy enyhítse végtagjaim zsibbadtságát.

A szellem csaponghat, mint a pillangó. Olyan sok mindent tehetek. Elszállhatok a térben vagy az időben, eljuthatok a Tűzföldre vagy Midász király udvarába, vagy meglátogathatom az asszonyt, akit szeretek.

De nem szabad elkalandoznom! Meg kell fogalmaznom ennek a mozdulatlan útinaplónak az elejét, hogy készen legyek, mire jön a szerkesztőm, Claude Mendibil, akinek betűről betűre lediktálom. Tízszer is átgyúrok a fejemben minden mondatot, és betéve megtanulom a szöveget.

Üzenet a tolószékből
Soha nem láttam ennyi fehér köpenyt kórházi szobácskámban. Amikor beléptek, azt hittem, hogy új lakó keríti birtokába a helyet. Néhány hete kerültem Berckbe, de senki nem mondta el pontosan, milyen helyzetben vagyok. Azt a bizonyosságot gyártottam magamban, hogy hamarosan vissza fogom nyerni a mozgás és a beszéd képességét.

Felöltöztettek. – Ez jót tesz a hangulatának – jelentette ki oktató hangon az ideggyógyász. A vállamnál és a lábamnál fogva, nem túl kíméletesen beültettek a tolószékbe. Egyszerű betegből nyomorékká váltam.

Körbetologattak az emeleten, hogy megfigyeljék, nem idéz-e elő az ülő helyzet váratlan görcsöket. Egy különleges párnával megtámasztották a fejemet. – Megérett a tolószékre – mondta a munkaterápiás, s mosolya arra utalt, hogy jó hírt közöl. Szavai azonban az én fülemben ítéletként kondultak. Ebben a pillanatban fogtam fel a rémisztő valóságot.

Végül is áldás volt a tolószék okozta megrázkódtatás. Felmenthettem a hallgatás alól barátaimat, akik a balesetem óta, csupa szeretetből, védőfalat építettek körém. Már nem volt tabu, megbeszélhettük a bezártság-szindrómát.

Először is, ez nagyon ritka. Nem mintha vigasz volna, de annyi esélyünk van rá, hogy ebbe a pokoli csapdába beleessünk, mint arra, hogy megüssük a főnyereményt a lottón.

Mivel a legtöbb esetben a beteg éppen csak hogy vegetál, az orvosok alig ismerik ennek a bajnak a lefolyását. Csak annyit tudnak, hogy ha az idegrendszernek kedve kerekedne újra beindulni, akkor ez olyan sebességgel történne, mint egy hajszál növekedése. Évekbe is beletelhet tehát, mire meg tudom mozdítani a lábujjaimat.

Hosszú távon remélhető, hogy áttérhetek a természetes légzésre és némi szuflára a hangszálak megrezegtetéséhez.

Egyelőre azonban boldog volnék, ha le tudnám nyelni azt a sok nyálat, ami szüntelenül elárasztja a számat.

Még fel sem kelt a nap, amikor már azt gyakorolom, hogyan kell a nyelvemet a szájpadlásom végére csúsztatni, hogy előidézzem a nyelés reflexét.

Fél kilenckor megérkezik a gyógytornásznő. Brigitte azért jön, hogy működésbe hozza a karomat, lábamat, amelyeket mozdíthatatlanná tett az ízületi merevség. „Mozgósításnak” hívják ezt az eljárást, de a katonás elnevezés meglehetősen nevetséges, ha tekintetbe vesszük a „sereg” soványságát.

Brigitte amúgy mellékesen ellenőrzi, nincs-e valamilyen rezdülés, amely javulást jelez. – Próbálja megszorítani az öklömet – kéri.

Minden erőmet összeszedve próbálom agyonnyomni az ujjperceit, mígnem Brigitte lefekteti élettelen kezemet a habszivacs kockára, amely támasztékául szolgál.

Változás valójában csak a fejemmel történik. Most már 90 fokkal el tudom fordítani, így a látásmezőm a szomszédos épület palatetejétől egészen addig a kilógó nyelvű, fura Miki egérig terjed, amelyet Théophile fiam rajzolt.

A gyógytorna arcmasszázzsal fejeződik be. Brigitte meleg ujjaival végigmegy az arcomon, azon az elhalt zónán, amely érzésem szerint olyan, akár a pergamen, és az érző részen, ahol még össze tudom ráncolni az egyik szemöldökömet.

A heti fürdetés egyszerre áraszt el kétségbeeséssel és boldogsággal. A fürdőkádba merülés gyönyörteli pillanata után hamar feltámad a vágyakozás előző életem nagy luxusa, a hatalmas fürdőzések után.

Felszereltem magam egy csésze teával vagy egy pohár whiskyvel, egy jó könyvvel vagy egy halom újsággal, és hosszan áztattam magam, a lábujjaimmal állítgatva a vízcsapokat.

Kevés az olyan pillanat, amikor ennyire fájdalmasan élem meg a helyzetemet, mint a fürdés örömeinek felidézésekor.

A világítótorony
Valóságos labirintust képeznek a bercki Tengerészeti Kórház vég nélküli átjárókkal összekötött épületei. Első útjaim egyikén, amelyet tolószékben ülve tettem meg, a kóma ködéből éppen csak kikerülve, elém került a világítótorony. Magas volt, vaskos és megnyugtató, vörös-fehér csíkos egyenruhája olyan, mint a rögbijátékosok trikója. Mindjárt e testvéri szimbólum oltalmába ajánlottam magam, mert ő éppúgy védelmezi a tengerészeket, mint a betegeket, a magányosság e hajótöröttjeit.

Állandó kapcsolatban állunk, és én gyakran meglátogatom őt, elvitetve magam kórtermem teraszára. Jól bebugyolálva kihúzhatjuk az időt sötétedésig, végignézhetjük a naplementét, és kivárhatjuk, hogy a világítótorony átvegye a szolgálatot, a reménység fényeit szórva a világ négy tája felé.

Berck manapság jórészt az öregség nyomorúsága ellen harcol, de a geriátria csak egy része a freskónak. A megnyomorodottak döbbenetes hada alkotja a legnépesebb csoportot. Sportbalesetek, közlekedési balesetek és minden elképzelhető otthoni baleset túlélői töltenek átmeneti időt Berckben, amíg összetört tagjaikat felújítják.

A gyógytornateremben mind összevegyülnek a rehabilitációra szoruló betegek. A sínek, protézisek és többé-kevésbé bonyolult szerkezetek keltette zenebonában ott látni egy arany fülbevalós fiatalembert, aki a motorjával törte össze magát; meg egy mámikát, aki leesett egy hokedliról, és most újra tanul járni.

Az egész népség libasorba állva mozgatja karját-lábát, laza felügyelet mellett, miközben engem leraknak egy ferde lapra, amelyet fokozatosan emelnek függőleges irányba. Így töltök el minden reggel egy fél órát felfüggesztve.

A függőlegesítés után egy betegszállító visszavisz. Ekkor már dél van, és a betegszállító fiú mindennap odavet nekem, kimódolt kedélyeskedéssel, egy „jó étvágyat kívánok”-ot, hogy ily módon búcsút vegyen tőlem másnapig.

Ez persze annyit ér, mintha „kellemes karácsonyt” kívánna. Nyolc hónapja nem nyeltem egyebet, csak néhány csepp citromos vizet és egy fél kanálka joghurtot, amely lármásan betévedt a légutamba. A gyomromba vezetett szonda lát el a szükséges kalóriákkal.

Élvezetért élénk emlékezetemhez folyamodom, amely őrzi az ízeket és illatokat. Kedvem szerint megvendégelem magam egy tucat csigával, töltött káposztával és egy palack késői szüretelésű, aranyszínű fehérborral, vagy elfogyasztok egy egyszerű lágy tojást, hozzá pár szelet bagettet sós vajjal. Micsoda lakoma! Csakis a legjobb hozzávalókat használom. És mindennek szigorúan az előírások szerint kell készülnie. És sosincsenek emésztési problémáim.

Harc a szavakért
Logopédus – olvasható Sandrine fehér köpenyére tűzött névkártyáján. De ezt kellene odaírni: őrangyal. Ő az, aki létrehozta a kommunikációs kódot, amely nélkül el volnék vágva a világtól.

A rendszer meglehetősen egyszerű. Felmondják nekem az ESA... rendszerű ábécét, amelyben minden betű aszerint kap helyet, hogy milyen sűrűn fordul elő a francia nyelvben, amíg egy szemhunyorítással meg nem állítom beszélgetőtársamat annál a betűnél, amelyet fel kell jegyeznie. Újrakezdjük ugyanezt az eljárást a következő betűvel, és – hacsak nincs valami félreértés – elég hamar eljutunk egy teljes szóhoz, majd többé-kevésbé értelmes mondatrészekhez.

Ez hát az elmélet, a használati utasítás, a magyarázó jegyzet. És aztán itt van a valóság, egyesek lámpaláza, mások józan esze. A betűkódexem előtt nem egyenlő mindenki. Fejhosszal vezetnek a keresztrejtvényfejtők és a betűjátékosok. A lányok könnyebben boldogulnak, mint a fiúk.

A kis szorgalmasok lelkiismeretesen feljegyeznek minden betűt, arra sem vállalkoznak, hogy akár a legkisebb szót is önállóan kiegészítsék. Az effajta lassítások meglehetősen vontatottá teszik a műveletet, de legalább így elkerüljük az értelmetlenségeket.

Az idegesek színtelen hangon sorolják a betűket teljes sebességgel, és találomra jegyeznek fel egyet-egyet. Végül is maguk látják el az egész társalgást, felteszik a kérdéseket és megadják rá a válaszokat, nincs is szükségük biztatásra.

A legtöbb barátom némi tanulás után magáévá tette a rendszert, a kórháziak közül azonban sajnos csak Sandrine és egy pszichológus gyakorolja. Így aztán legtöbbször csak soványka készletem van – kis arcjáték, szemhunyorítás és fejrázás –, amellyel megkérhetek valakit, hogy csukja be az ajtót, zárja el a vízcsapot, halkítsa le a tévét vagy tegye magasabbra a párnámat.

Lépten-nyomon kudarcot vallok. El nem tudják gondolni, nyelvünk milyen tornamutatványokat végez, hogy elő tudja állítani a hangokat. Sand­rine nyomására jelenleg az „l”-lel küzdök – siralmas beismerés a főszerkesztőtől, aki nem tudja kiejteni saját folyóiratának a nevét: Elle.

A telefon néha félbeszakítja a munkánkat. Céleste leánykám elmeséli, hogy póniló hátán lovagolt. Öt hónap múlva ünnepli a kilencedik születésnapját. Apám elpanaszolja, milyen rosszul áll a lábán. Most lépett be hő­­­­siesen a kilencvenharmadik évébe.

Sokszor elgondolom, milyen hatással lehetnek az egyirányú beszélgetések a partnereimre. A kedves Florence nem szól hozzám, amíg hangosan bele nem lehelek a kagylóba, amelyet Sandrine szorít a fülemhez. – Ott vagy, Jean-Do? – nyugtalankodik Florence a vonal túlsó végén.

Meg kell hogy mondjam, időnként már magam sem tudom biztosan.

Apámmal utoljára az agyvérzésem előtti héten voltam együtt. Rosszul volt, ezért párizsi lakásában töltöttem az éjszakát, és reggel, miután elkészítettem a tejes teáját, nekifogtam, hogy megszabadítsam többnapos szakállától. Ez a jelenet bevésődött az emlékezetembe.

Papa belesüpped vörös foteljébe, és hősiesen állja a meglazult bőrét ostromló borotva támadását. Kö­rülöttünk a szobában fel­­halmozódva élete emlékei: régi folyóiratok összevisszasága, lemezek, amelyeket már nem hallgat meg senki, és egy nagy tükör keretébe tűzködött, különböző korokból származó fényképek.

Befejezem borbélyszolgálatomat, behintem édesapámat kedvenc arcvizével. Azután elbúcsúzunk. Azóta nem láttuk viszont egymást.

Most én vagyok az, akit minden reggel megborotválnak, és sűrűn gon­­­dolok őrá, amikor egy ápoló lelki­ismeretesen reszelgeti az arcomat.

Elküldött nekem egy fényképet, amely engem ábrázol gyermekkoromban. Először nem értettem, miért. Nem is derült volna rá fény, ha valakinek eszébe nem jut, hogy megnézze a kép hátoldalát. Belső mozimban erre peregni kezdtek az elfelejtett képek egy tavaszi hétvégéről, amikor a szüleimmel elutaztunk jó levegőt szívni egy szeles és nem túl vidám városkába. Papa rendezett és szabályos betűivel csak ennyit írt rá: Berck, 1963. április.

Pillangók rebbenése
A jobb fülem mintha homokkal volna tele, a bal felnagyítja és eltorzítja a három méteren túlról jövő hangokat. Gyötör a folyo­sóról beszűrődő állandó zsibongás, amikor nyitva hagyják az ajtót. Talpak csattogása, összeütköző tolókocsik zörgése és a padlófényesítő gép ad ízelítőt a pokolbéli lármából.

Ha elülnek ezek a zajok, hallgathatom a fejemben repdeső pillangókat. Erősen kell figyelnem, mert szárnyuk rebbenése alig észlelhető. Egy zajosabb lélegzetvétel elfedi a hangot.

Barátaim a legkülönfélébb szellemeket hívták segítségül. Így bíztam rá a jobb szemem egy kameruni remetére, akit egyikük felkért, szerezze meg nekem az afrikai istenek jóindulatát. Másikuk egy bordeaux-i kolostor szerzeteseit kérte fel.

Mindez a felső kapcsolat azonban csak egyszerű agyagfal, homokvár ahhoz a röpke kis imádsághoz képest, amelyet az én Céleste leánykám mond el az Istennek elalvás előtt. Nagyjából ugyanabban az időben alszunk el mind a ketten, így tehát ezzel a csodálatos útravalóval hajózom át az álmok birodalmába, ahol semmi rosszal nem találkozom.

Sylvie, gyer­mekeim anyja gurít végig a kórház folyosóján a tolószékben, és én lopva figyelem őket. Belőlem valamiféle elvarázsolt apa lett, de ők, Théophile és Céleste, nagyon is valóságosak, ugrálósok és veszekedősök, és én nem fáradok bele, hogy nézzem őket, amint járnak, egyszerűen csak járnak mellettem.

Théophile mozdulatai óvatosak, egyszerre gyöngédek és félénkek, mintha valami állattal került volna szembe, amelynek nem lehet kiszámítani a reakcióit.

Amint lassítunk, Cé­­leste a csupasz karjába szorítja a fe­­jemet, hangos puszikkal borítja a homlokomat, úgy mondogatja: „Ez az én papám, ez az én papám”, mint valami varázsigét.

Az apák napját ünneplik. Együtt töltjük az egész napot, kétségkívül azért, hogy bizonygassuk: egy báb, egy árny, egy apacsonk, az azért még mindig apa. Letelepszünk a Beach Club­­ban – így hívom a dűne napos és szeles szakaszát, amelyre a kórházi vezetőség szíveskedett asztalokat, székeket és napernyőket kirakatni.

– Akarsz akasztott ember lenni? – kérdezi Théophile, és én szívesen válaszolnám neki: éppen elég, hogy béna vagyok – ha a kommunikációs rendszerem nem tenné lehetetlenné a gyors visszavágásokat. A humor kényszerű hiánya az állapotomból fakadó egyik legkínosabb teher.

Nem bánom, legyek akasztott ember. Eltalálok egy betűt, egy másikat, azután fennakadok a harmadikon. Nem áll a játékra a fejem. Elönt a bánat. Théophile, a fiam itt ül szép rendesen, az arca fél méterre az enyémtől, és nekem, az apjának, még arra sincs jogom, hogy megtapogassam sűrű haját, megcsipkedjem pihés tarkóját, a fullasztásig magamhoz szorítsam sima, langyos kis testét.

Théophile még mindig az akasztással foglalkozik, befejezi a játszmát. Még két betű, és akkor ő nyert. A füzet sarkában befejezi a rajzot: az akasztófát, a kötelet és a kivégzettet.

Céleste a dűnén szökdécsel. Nem tudom, ez valamiféle kárpótlás-e, de amióta egy szemhéj felnyitása számomra olyan, akár a súlyemelés, valóságos akrobatának látom a lányom. Egy macska ügyességével forog és ugrál. Egész listát állított már fel arról, mi szeretne lenni, s most a ta­­nítónő, a top­­modell és a virágárus mellé még odakerül a kötéltáncos is.

Öt óra. A barátságos harangjáték most olyan, mint a lélekharang, mert az elválás percét jelzi. Visszatérünk a szobámba az utolsó ömlengésekre. – Hogy vagy, papa? – kérdezi Théo­phile. Papának összeszorul a torka, lesült a keze a napon, és ég a feneke, mert túl sokáig ült a székben, de csodálatos napja volt.

A külvilág
Június 8-án lesz fél éve, hogy meg­­kezdődött az új életem – ezek voltak a kezdő sorai az első bercki tudósításnak, amelyet a tavasz utóján küldtem barátaimnak és rokonaimnak. – Leveleitek a szekrényben gyűlnek, és mivel nem tudok egyenként válaszolni mindegyikre, az az ötletem támadt, hogy ilyen hírleve­leken számolok be a napjaimról, a haladásomról és a reményeimről.

A mintegy hatvan címzetthez eljutott küldemény némi feltűnést keltett, s valamelyest helyrehozta a kárt, amelyet a mendemondák okoztak. Egy kávéházban hallották a hozzátartozóim a pletykálkodókat: „Tudod, hogy Baubyból növény lett?”

Nem lőtték főbe a rémhírterjesztőket. Ha be akartam bizonyítani, hogy értelmi képességeim magasabbak, mint a madársalátáé, nem számíthattam másra, csak magamra.

Így született meg a kollektív levelezés, amelynek révén állandó kapcsolatban állhatok azokkal, akiket szeretek. Figyelemre méltó leveleket kapok. Felbontják, széthajtják, és a szemem elé tartják egyfajta csendes és szentséges szertartás során.

Minden levelet magam olvasok el lelkiismeretesen. Némelyik nincs híján némi ünnepélyes komolyságnak. Az élet értelméről beszél, a lélek elsőbbségéről, a lét misztériumáról. Más levelek a maguk egyszerűségében elmesélik az apró eseményeket: valaki elmondja, hogy rózsát szedett naplemente után, unatkozott egy esős vasárnapon, vagy a gyerek sírt elalvás előtt. Az életnek ezek a mozzanatai, a boldogság fuvallata szíven üt, és mindennél jobban meghat.

Egy nyári napon átkelek a parkolón, hogy lássam Berck strandját. Senki sem bámul meg. Itt a tolószék mindennapi dolog.

Végre megérkezünk kirándulásunk céljához, a parti sétány végére. Nem azért akartam megtenni ezt a hosszú utat, hogy ismeretlen panorámát fedezzek fel, hanem hogy beteljek azokkal a szagokkal, amelyek a strand kijáratánál álló szerény bódékból áradnak. Érzem, hogy az orrcimpáim remegnek, míg beszívják a vulgáris, kábító és teljességgel elviselhetetlen illatokat. Nem bírok betelni a sült krumpli illatával.

Vasárnap van. Rémisztő a vasárnap, ha szerencsétlenségemre egyetlen látogató sem jelezte az érkezését. Semmiféle esemény nem fogja tehát megtörni az órák tehetetlen láncolatát. Se gyógytornász, se logopédus, se pszichológus. Sivatagi vándorlás ez. A harang komoran üti az órákat. A betegbiztosító kis falinaptára, amelyet nap mint nap továbblapoznak, már augusztust jelez. A barátok mind szétszóródtak a vakáció fuvallatára.

Gondolatban bebújok a sátrakba, nyári szállásaikra. Bretagne-ban egy csapat gyerek biciklin érkezik a piacról. Ma délután csónakázni fognak. Valaki elnyúlik a csónak orrában, behunyja a szemét, és hagyja, hogy a hideg víz sodorja lelógó karját.

Vasárnap van. Fürkészem az ablakpárkányon tornyosuló köteteket, de hiába, ma senki sem jön, hogy felolvasson belőlük. Egy fekete légy száll az orromra. Forgatom a fejem, hogy elhessegessem. Az olimpiai birkózóversenyek nem voltak ilyen kegyetlenek. Vasárnap van.

Lassított tempóban
Elejétől fogva vágytam rá, hogy elmesélhessem azt a gyászos emlékű pénteket, 1995. december 8-át, de egyre csak halogattam.

Párizsiak millióihoz hasonlóan én is merev arccal kezdtem az új napot. Gépiesen végeztem az egyszerű mozdulatokat, amelyek ma meseszerűnek tűnnek: megborotválkoztam, felöltöztem, ittam egy bögre kakaót.

Már hetekkel előbb megbeszéltem aznapra egy időpontot, hogy kipróbáljam egy német autógyártó vállalat új modelljét, amelyet az importáló cég bocsát egy napra a rendelkezésemre sofőrrel együtt. A megbeszélt órában egy belevaló fiatalember vár a ház kapuja előtt a metálszürke, masszív, elegáns autónak támaszkodva. Máris nyargalok le a lépcsőn, a fokoknak padlómázszaguk van. Ez lett a régi idők utolsó illata.

A sofőröm rokonszenves. Előadom neki a délutáni terveimet: elmegyek a fiamért az anyjához negyven kilométerre Párizstól, és kora este behozom a városba.

Július óta, amikor elhagytam a családi otthont, nem voltunk igazán kettesben Théophile-lal, nem beszélgettünk mint férfi a férfival. Együtt töltjük a hétvégét.

Másfél órás autózás után megérkeztünk a házhoz, ahol tíz évet éltem. Théophile a bejáratnál várt a hátizsákján üldögélve, indulásra készen.

Ettől kezdve minden összezavarodik. A látásom beborul, a gondolataim elködösödnek. Mégis beülök a volánhoz, a műszerfal narancsos fényeire koncentrálok. Lassított tempóban manőverezem, a reflektorok fényében alig ismerek rá a kanyarokra, amelyeket pedig sok ezerszer bejártam. Érzem az izzadságcseppeket a homlokomon, duplán látok egy szembejövő autót.

Félreállok. Támolyogva szállok ki a kocsiból. Alig állok a lábamon. Leroskadok a hátsó ülésre. Egyetlen gondolatom van: menjünk vissza a faluba, ott lakik a sógornőm is, Diane, aki ápolónő. Amint odaérkezünk, félig eszméletlenül kérem Théophile-t, fusson érte.

Néhány másodperc múlva ott is terem. Kimondja az ítéletet: – Be kell menned a kórházba, a lehető leg­gyorsabban.

A kórház tizenöt kilométerre van. Ezúttal a sofőr sikkanó gumikkal indít, autóversenyző stílusban.

Rendkívül furcsán érzem magam. Egy pillanatra sem ötlik fel bennem, hogy talán haldoklom.

Szeretnék mondani valami olyasmit, hogy: „Várjon! Nem érdemes megkockáztatni egy balesetet”, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon, a fejem visszafoghatatlanul himbálódzik.

Hamar elérjük a kórházat. Emberek futkosnak mindenfelé. A karom lóg, átemelnek egy tolószékbe. Még van időm egy utolsó gondolatra: hová lett Théophile? És ezzel belesüllyedek a kómába.

A kozmosz kulcsa?
Az éjszakák hűvösödnek, és az első őszi szezon a kórházban megerősíti bennem a bizonyosságot: egész egyszerűen új életet kezdtem, és ez az élet itt fog lefolyni, az ágyam, a tolószék és a folyosó között, és sehol másutt.

Claude a gurulós asztalkára könyököl – ezt használja íróasztalként –, és újból felolvassa a szövegeket, amelyeket két hónapja minden délután türelmesen hívunk elő a semmiből.

Miközben Claude-ot hallgatom, figyelem barna hajfürtjeit, sápadt arcát és a szobában szétszórt holmiját. Apró bugyellárisa nyitva hagyott cipzárja mögött felfedezek egy szállodai szobakulcsot, egy metrójegyet és egy százfrankost; egy Földre bocsátott űrszonda ezeket a tárgyakat vihetné magával, hogy rajtuk tanulmányozza a földlakók életvitelét. A látvány elcsüggeszt és elgondolkoztat.

Van-e a kozmoszban kulcs, amely felnyithatja szkafanderem zárait? És végállomás nélküli metróvonal? Pénz a szabadságom visszavásárlására? Tovább kell kutatnom. Indulok.
 

Jean-Dominique Bauby 1997. március 9-én hunyt el. Könyve megírása mellett hírlevelet indított és egyesületet alapított a bezártság-szindróma áldozatainak segítésére. Történetéből 2007-ben díjnyertes film készült Szkafander és pillangó címmel.

Vote it up
165
Tetszett?Szavazzon rá!