A rejtvényes utas esete

Segítséget ugyan hiába kért tőlünk, idegenektől, mégis ráébresztett minket arra, milyenek is vagyunk igazából 

Kapcsolódó cikkek

 

I’ve seen him a few times on the Yonge subway line in Toronto. He wanders from passenger to passenger with his crossword puzzle, saying nothing, holding the newspaper out in front of him with a questioning look on his childlike face.

He is tall, with smooth skin the colour of dark chocolate, his eyes and hair as black as pitch. He laughs often, a low cackle, for no apparent reason.

The first person he approaches usually refuses to look up. She’s probably thinking, Great, why do the morons always pick on me? He stands there, his crossword puzzle extended, waiting for her help. Eventually he gives up and tries someone else. This new person gets up and walks to the other end of the subway car. Crossword Puzzle Man follows him with his eyes, his lips parted in confusion.

It’s the same every time I’ve seen him. People shy away. They refuse to meet his gaze. Perhaps they are afraid of his strangeness, perhaps disgusted by his apparent retardation.

Here we sit, we Canadians, the people the world have dubbed “nice.” We are always ready to help out a fellow traveller - offer advice on the best bus to catch, take time out of our busy day to give directions. And we feel proud at having been asked for our services, and good about our Good Samaritanism.

But not one of us helps out Crossword Puzzle Man. He wanders up and down the subway cars, waiting in vain for someone to offer assistance.

Who knows how long he has waited? Earlier, I would have said forever, but one recent morning, something happened.

It was not yet eight o’clock when I saw him. I examined the other passengers, wondering which one he would stop at: the high-school girls on their way to class, a businessman looking anxiously at his cell phone.

I was disappointed when he stopped in front of a wealthy-looking middle-aged woman wearing a fur headband, her makeup immaculate. She won’t like this at all, I thought. She’s too proper, too done up. She’s not used to dealing with public-transit-system wackos.

But there he stopped, his newspaper outstretched towards her, his eyebrows raised in question. I waited for the brush-off that would inevitably come.

“Oh, hello!” she said cheerily, to my amazement.

He laughed his deep guffaw.

“How are you?” she asked, a smile forming on her lips.

Again, the laugh. I waited for her to look at me, to ask with her eyes what the heck was going on with this weirdo.

“I see you are doing the crossword puzzle,” she said, smiling all the time.

He laughed in response and thrust the newspaper closer to her face. She nodded and examined it for a few seconds. “One across. ‘Cosmetics brand, Mary blank.’ Do you know a makeup brand that starts with Mary?”

He cackled low.

She smiled at him. “No? Do you know Mary Kay?”

He looked at her with lips parted.

“Kay. K-A-Y. You write that in. K-A-Y. Right there.”

He laughed again and pushed the newspaper and pencil at her.

“You want me to do it?”

She wrote it in and handed back the paper and pencil. Again, he waited, lips parted, questions all over his face. “Let’s see what two across is,” she said.

They continued until it was time for her to get off. I looked around at the faces of the other riders. They were filled with smiles. It was partly amusement, but there was something else, perhaps compassion.

Just as the well-dressed lady was preparing to disembark, it occurred to me what it was: It was admiration for the lady in the fur headband.

She taught us a lesson that morning. She taught us that Good Samaritans do not pick and choose whom they help. They offer assistance to anyone, even those who look different and act in ways we don’t understand. That means confronting our fears about those who live on the fringes of our society, in places we never visit or think about. She taught us that being a Good Samaritan means helping anyone in need.

Even Crossword Puzzle Man.

Többször láttam őt a metrón, Torontóban. Egyik utastól a másikig vándorol a keresztrejtvényével, némán tartja maga elé az újságot, arca gyermeki, tekintete kérdő.

Magas férfi, sima bőre étcsokoládé-színű, szeme és haja koromfekete. Gyakran nevet, minden különösebb ok nélkül halkan vihog.

Az első ember, akihez odamegy, általában tudomást sem vesz róla. Valószínűleg azt gondolja: Ugyan miért mindig engem szúrnak ki ezek? Ő eközben ott áll a kiterített keresztrejtvénnyel, segítségre várva. Végül feladja, és valaki másnál próbálkozik. Az újabb kiszemelt feláll, és átmegy a metrókocsi másik végébe. A Keresztrejtvényes követi tekintetével, szája zavarában félig nyitva.

Minden alkalommal ugyanaz történik. Az emberek eloldalognak a közeléből. Kerülik a szemkontaktust. Talán félnek a furcsaságától, esetleg undorodnak nyilvánvaló visszamaradottságától.

Mindig készségesen segítünk a többi utazónak: tanácsot adunk a megfelelő buszjárat kiválasztásához, zsúfolt napjainkból időt szakítunk az útbaigazításra. Büszkék vagyunk, ha közreműködésünket kérik, és jól érezzük magunkat az irgalmas szamaritánus szerepében.

De egyikünk sem segít a Keresztrejtvényesnek. Fel-alá járkál a metrókocsikban, hiába várva arra, hogy valaki felajánlja a segítségét.

Ki tudja, milyen régóta várhat? Korábban azt mondtam volna: az örökkévalóság óta, de nemrégiben egy reggel történt valami.

Valamikor nyolc óra előtt pillantottam meg. Végignéztem a többi utast, azon tűnődve, vajon melyiküknél fog megállni: az iskolába igyekvő középiskolás lányoknál, esetleg az üzletembernél, aki nyugtalanul meredt a mobiltelefonjára.

Csalódott voltam, amikor egy jómódúnak látszó középkorú nő előtt állt meg, aki szőrméből készült fejpántot viselt, melyhez hibátlan smink párosult. Egyáltalán nem fog tetszeni neki – gondoltam. – Túlságosan is ápolt, túl rendezett. Aligha van tapasztalata a tömegközlekedéssel utazó dilisek kezelésében.

A Keresztrejtvényes megállt, újságját a nő felé nyújtotta, majd kérdőn felhúzta szemöldökét. Az elkerülhetetlenül közeledő lerázást vártam.

– Ó, üdvözlöm! – mondta meglepetésemre a nő vidáman.

A férfi mély torokhangon felnevetett.

– Hogy van? – kérdezte a nő mosolyogva.

Újabb nevetés. Vártam, hogy a nő rám néz, pillantásával segítségkérően tudakolva, vajon mi lehet a baja ennek a bolondnak.

– Látom, rejtvényt fejt – mondta, miközben végig mosolygott.

Válaszul a férfi megint nevetett, majd közelebb tolta az újságot a nő arcához, aki bólintott, majd tanulmányozni kezdte a rejtvényt. – Vízszintes egy. „Kozmetikai márka, Mary az eleje”. Ismer olyan kozmetikai márkát, ami Maryvel kezdődik?

Halk vihogás.

A nő rámosolygott. – Nem? Ismeri a Mary Kayt?

A férfi ránézett félig nyitott szájjal.

– Kay. K-A-Y. Írja be! K-A-Y. Oda.

A férfi megint felnevetett, és a nő felé tolta az újságpapírt és a ceruzát.

– Azt szeretné, hogy én írjam be?

Beírta, majd visszaadta az újságot és a ceruzát. A férfi megint várt, félig nyitott szájjal, kérdő tekintettel. – Nézzük, mi a vízszintes kettő – mondta a nő.

Egészen addig folytatták, amíg a nőnek le nem kellett szállnia. Körbenéztem, a többi utas arcát fürkészve. Mindenki mosolygott. Részben a helyzet komikuma miatt, de valami más is volt ebben, talán együttérzés.

Amint a jól öltözött nő leszálláshoz készülődött, rádöbbentem, mi is volt az a valami: csodálat a szőrmefejpántos nő iránt.

Aznap reggel megtanított nekünk valamit. Azt, hogy az irgalmas szamaritánusok nem válogatják meg, hogy kinek segítenek. Bárkinek felajánlják segítségüket, azoknak is, akik furcsa külsejűek, vagy számunkra felfoghatatlan módon viselkednek. Ez azt jelenti, hogy szembenézünk a félelmeinkkel, melyeket azokkal szemben táplálunk, akik a társadalom peremén élnek – olyan helyeken, ahol még gondolatban sem jártunk soha. A fejpántos nő megtanított minket arra, hogy irgalmas szamaritánusnak lenni annyit jelent, hogy mindenkinek segítünk, aki rászorul.

A Keresztrejtvényesnek is.

Vote it up
217
Tetszett?Szavazzon rá!