A remény iskolája

Egy szlovákiai általános iskolában integráltan oktatják a roma és nem roma gyerekeket – és ez mindenki számára előnyös

Kapcsolódó cikkek

Törékeny testalkat, tüskékbe zselézett sötét haj, fekete bőrdzseki, csibész vigyor – a 15 éves Jozef Rakaš külsőre kemény utcagyerek benyomását kelti. Mint aki már mindent látott. Pedig csak a hetedik osztályt járja harmadszor. A roma fiút, aki egy nyomor sújtotta kelet-szlovákiai településen él, soha nem érdekelte az iskola – ugyanígy voltak ezzel előtte sokan mások is. De mostanában Jozef elkezdett odafigyelni a tanulásra, még ha kicsit óvatoskodva is – mintha a matek, az angol és a történelem vonzó, egzotikus állatok volnának, amelyek azonban meg is haraphatnák, ha túl közel merészkedik hozzájuk.

Jozef egy bátor, ám még bizonytalan lábakon álló kísérlet részese: a Pozsonytól 400 kilométerre fekvő takaros kisközség, Szentmihályfalva (Šarišské Michaľany) iskolájában bírósági rendeletre integrált formában oktatják az addig inkább verekedéshez, semmint barátkozáshoz szokott roma és nem roma tanulókat.

A legutóbbi időkig Jozef és a többi roma diák egyfajta apartheid rendszerben élt, elkülönített osztálytermekkel, játszóterekkel és mosdóhelyiségekkel – az etnikai alapon intézményesített szegregáció körülményei között, amely azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a roma diákok csak lassabb tanulásra képesek.

Vagánysága ellenére Jozef vonakodva beszél arról, ami „azelőtt” volt, de tény, hogy a láthatatlan határok átlépése veszélyt hordozott. Ha nem roma diákkal elegyedett szóba, azt kockáztatta, hogy emberszámba sem veszik – az ő szemükben csak egy tolvaj, kutyazabáló, lusta és buta cigány volt, akinek a szülei holtrészegre isszák magukat minden hónapban, amikor megkapják a segélyt.

Bocsánatkérő mosollyal néz rám, és megrántja a vállát: – Ma már más a helyzet, jobb, hogy együtt vagyunk – mondja. – Most se nagyon szeretem a sulit, de azért jó, hogy barátok vagyunk.

Szép gondolat ez, de Jozef elég intelligens ahhoz, hogy tudja: néhány új barátnál több kell az igazi változáshoz. Mivel a helyi közvélemény kevéssé támogatja a bírósági határozat végrehajtását, számára és osztálytársai számára egy különleges tanár képviseli a reményt – az iskola igazgatója, aki képes átlátni a sztereotípiákon. No meg maguk a gyerekek.

A romákat érintő európai rasszizmus tekintetében Szlovákia a legrosszabbul teljesítők közé tartozik. Az 5,5 millió lakosú országban, leszámítva a városias területeket, mesés várkastélyok és omladozó bádogvárosok váltják egymást. A válság keményen éreztette hatását, főként keleten, ahol az ország félmilliósra becsült roma népességének a zöme él.

Többségük a társadalom peremén tengeti életét, kitaszítottság, elutasítás és sértegetés az osztályrészük. Rosszul táplálkoznak, gyakorlatilag nem részesülnek orvosi ellátásban, várható élettartamuk 15 évvel alacsonyabb az országos átlagnál. A léc- és vályogviskókból álló nyomornegyedeik egy részében egyetlen vízcsap van, közös használatra, máshol egyáltalán nincs folyó víz. A munkanélküliség aránya 80 százalék, egyes területeken ennél is magasabb.

Mindennek szörnyű következménye a lényegében államilag finanszírozott rasszizmus – a roma gyerekek alattomos elkülönítése olyan osztályokba, ahol a magolásra helyezik a hangsúlyt, s ami eleve kudarcra ítéli a jövőjüket. Sokan csak azért kerülnek a szellemi fogyatékosok (kisegítő) iskoláiba, mert máshol nincs hely számukra. Azoknak, akik – mint Jozef is – normális általánosba járnak, csak 28 százaléka jut el a középiskolába, szemben a nem roma diákok 95 százalékával. Ördögi kör ez, amelyben a túlélés a tét, s a gyerekek el sem tudják képzelni, hogy másféle élet is létezik, mint amilyenhez a viskóikban hozzászoktak.

A rasszizmus elleni küzdelem kemény próbatétel elé állít mindenkit. Sokan úgy vélekednek, hogy a romák koszosak, a gyerekeik feje tetves.

A Szentmihályfalvától délre fekvő egyetemi város, Eperjes (Prešov) egyik fogadójának tulajdonosa, Julio, ilyeneket állít: – Nem dolgoznak, minden családban tíz gyerek van, csak élősködnek az állam pénzén.

Maria Čechovičová, egy kétéves, szőke copfos kislány édesanyja azt mondja, jobban szeretné, ha egyetlen roma sem járna egy osztályba a kislányával, ha majd iskolába megy.

– Ezek úgysem tanulnak semmit – állítja. – És néhányan, főleg a kisebbek, bántják a mi gyerekeinket.

A szentmihályfalvi iskola tipikus kétszintes szocreál betonépület, sárgára és narancsszínűre festve. Az előcsarnok falán festmény fut végig, rajta mindenféle bőrszínű gyerekek, mosolyogva, egymás kezét fogva – gyerekek készítették gyerekek számára, akik szeretnék, hogy a falkép üzenetét az ország többségének véleményét és félelmeit osztó, közel 3000 lakosú községben is meghallják.

2012 januárjában a bírói testület elutasította a fellebbezést az elsőfokú ítélet ellen, amely a szegregált (csak roma, illetve csak nem roma) osztályok felszámolására kötelezte az iskolát. Szülők és tanárok részvételével parázs hangulatú falugyűlést tartottak, amelyet a helyi újság így harangozott be: „Mentsük meg iskolánkat gyermekeink számára!” Az érdemjegyek romlásától, feszültségektől és verekedésektől tartó szülők azzal fenyegetőztek, hogy kiveszik fiaikat és lányaikat az iskolából.

Ilyen körülmények között kapta meg igazgatói kinevezését Jaroslav Valaštiak. Az egykori biológiatanárt a községi tanács választotta ki az új időszak új feladataira. Ráhagyták, hogy a legjobb képességei szerint tegye, amit tud a 406 gyerekkel, akiknek több mint fele a 3 kilométerre lévő Osztópatak (Ostrovany) romatelepéről jár be, ahol nincs iskola.

Irodája keskeny szoba, alig több berendezéssel, mint egy könyvespolc és egy kis asztal. Belépve azt kérdezem tőle, gondolt-e valaha is úgy magára, mint aki a változás zászlóvivője. Néhány másodpercig fontolgatja a választ. – Olykor úgy érzem, mintha fejjel mennék a falnak – mondja végül. – De ismerem a romák problémáit. Soha nem gondoltam, hogy értelmetlen kihívást vállaltam volna, és el tudom fogadni, ha kritikával illetik a választásaimat.

Nehezen tudta elfogadtatni a bírósági döntést a rendkívül eltérő világokból érkező diákok körében. Minden évben akad két-három terhes roma lány – hogyan találjon helyet számukra a nem roma osztályokban? És mit tehet, amikor a roma tanulók fele be sem jön az iskolába a segélyutalványok kiosztását követő napon?

Megkéri őket, magyarázzák meg, miért hiányoztak. – A szüleim és a nagyszüleim egész éjjel fenn voltak – hangzik a szokásos válasz. Amit elhallgatnak, az pedig nem más, mint hogy nagy ivászat és üvöltözés volt, reggel pedig senki nem akadt, aki a kicsikkel törődött volna.

– A kezdeti nehézségeknél tartok – folytatja Valaštiak. – A bírósági döntés nem írja elő, milyen arányban kell keveredniük a gyerekeknek, a tanárok pedig ellenzik a változtatást. Félévente jelzik, mely tanulókat kellene másik osztályba helyezni.

Kevés romát helyeznek csak át, és közülük kevesen tudják megállni a helyüket az olyan osztályokban, ahol önállóságra és kezdeményezésre bátorítják a gyerekeket. Képzeljük el annak az osztópataki roma kislánynak a helyzetét, aki a nem roma ötödikben találta magát, állampolgári ismeretek órán. Szótlanul ült az üres padban, a terem közepén, miközben osztálytársai számítógépen dolgoztak. Ő mintha nem is létezett volna.

– Kár, hogy nem vettem filmre – idézi fel Alicia Petrasová, a Prešovi Egyetem pedagógiaprofesszora. – Az óra után megkérdeztem az iskola tanárait, miért volt ez így. Nincs elég számítógép, mondták. Eszükbe sem jut, hogy valamit rosszul csinálnak.

A két év alatt, amióta Valaštiak átvette a munkát, persze történtek látható, pozitív s egyúttal vitát is kavaró változások. A délelőtti szünetben elvegyülnek a roma és nem roma tanulók, tengernyi világos és sötét bőrű gyerek kiabál, nevetgél, sürgö–lődik együtt. – Mi mindig együtt vagyunk – mondja Dominik Veslovský roma barátjáról, a hozzá hasonlóan 13 éves Matús Kova-Peštáról.

A játszóterek szegregációját megszüntették, s vegyesek a tanítás utáni klubok is, amelyekbe azelőtt kizárólag nem roma gyerekek jártak. Feloldották azt a szabályt is, amely megtiltotta a roma szülőknek, hogy betegyék a lábukat az iskola területére, és tíz új asztalt is beállítottak az étkezdébe, ahol korábban csak a nem roma diákok tartózkodhattak. Miközben ők az államilag finanszírozott meleg ételt élvezték, a roma gyerekeknek odakint kellett elfogyasztaniuk az iskolába érkezésükkor kapott szendvicset. Most legalább már van elég hely, hogy a roma gyerekek, legalábbis elsőtől ötödikig, meleg ételt kaphassanak odabent. A nagyobbak azonban még mindig kiszorulnak.

– A romák nagyon nyíltszívű emberek – mondja Valaštiak. – Létszükséglet, hogy mi is nyílt szívvel foglalkozzunk velük, és ne különítsük el őket. Hozzáláttunk, hogy megismertessük a roma tanulókkal a mi társadalmi és kulturális szokásainkat, beleértve az étkezést is.

De azután, folytatja, a többségük hazatér az osztópataki telepre, ahol alig van mit enniük, s ahol a mélyszegénység kézzelfogható szimbólumaként egy 2,2 méter magas, 150 méter hosszú betonfal áll, amely be is zárja őket nyomorúságos helyzetükbe.

Peter Kaleja pedagógiai asszisztens, akit 2012 szeptemberében Valaštiak vett fel, ebből a roma közösségből való. Ő visz be a fal mögé. Lerobbant, bádogtetős viskók az esőben sártengerré változó, poros, szűk utcák mentén. Dohány, rothadó étel, olcsó kölni és használt pelenka szaga keveredik a levegőben. A nagyobb srácok rongyos focilabdát taszigálnak a koszban. Kutyák, totyogó kisgyerekek és csecsemők mindenütt, anyjuk, nővérük karján vagy házilag eszkábált ülőkékben – mégis valami különös, sőt letargikus csönd uralja a környéket. Az emberek mintha lassított felvételen mozognának. Az alkoholizmus óriási méreteket ölt, a munkanélküliség és a kilátástalanság mindenre rányomja a bélyegét.

Panaszkodnak, nekem is: a szociális segélyből lehetetlen megélni, pláne a gyerekeket iskoláztatni. Milan Kaleja csontos, de pocakos, vaskos bajszú, 50 éves férfi. Építőmunkásnak tanult, de 1998 óta nincs állása.

– Sokfelé hirdetnek felvételt, de ha odamegyek, és meglátják, hogy roma vagyok, hirtelen máris nincs állás.

Gyerekek vesznek körül. – Nincs házi feladatotok? – kérdem. A 15 éves Marek Dužda azt feleli, jobban szeretne egyáltalán nem járni iskolába, a szülei is állandóan otthon alszanak.

Peter Kaleja, öt gyermek büszke és halk szavú apja dühösen jegyzi meg: e gyerekek közül sokan nem fognak tudni helytállni az életben, mert nem tanították meg őket erre. – A bajok otthon kezdődnek – mondja –, azokban a családokban, ahol a szülők nem képesek felfogni a jó oktatás értékeit.

Mégis van remény. A szentmihályfalvi iskolában több gyerek is példát mutat azzal, hogy harcol azért, amit helyesnek tart, és kiáll a barátai mellett. Húsz diákkal találkozom tanítás után – a két különböző közösségből jövő gyerekek vidáman bökdösik egymást, ahogy körbeüljük az asztalt.

Jozef szerint az iskola arról szól, hogy az ember erőfeszítést tegyen és bekapcsolódjon, s amint eldöntötte, hogy tanulni fog, „egyszer csak már nem is olyan nehéz”. Monika Karnišová, magas, szőke 15 éves lány, aki színésznő szeretne lenni, megjegyzi: – Mindenki megérdemel egy esélyt. A bőrszín nem fontos. A jellem az, ami számít.

Aztán előadják a Mamma Mia dallamára írt iskolai himnuszt, picit hamisan, de szívből jövőn:

„Add a kezed, mutasd meg, hogy itt vagy,
A barátom vagy, és az is maradsz.
Mulassunk jól, mikor együtt vagyunk!”

Valaštiak mosolyogva nézi őket. Pont ezt hiányolta, amikor ebbe az iskolába jött – hogy a roma és a nem roma gyerekek egymás mellett álljanak, álmaik és vágyaik legyenek, s közös értékként fogadják el az egyenlőség és az emberi jogok gondolatát. – A srácok rendben vannak – állítja. – Általuk jön majd a változás.

Vote it up
233
Tetszett?Szavazzon rá!