A remény könnycseppjei

Az önbecsülés élménye Isten ajándéka, amelyet minden gyermek megérdemel

Harmincötödik születésnapomat megünneplendő barátnőmmel, Laurival kivittük a gyerekeinket a parkba. Hozzáláttunk a szendvicsektől és süteményektől duzzadó kosár kipakolásához, és közben a játszótéren nevetgélő, ugrándozó gyerekeket figyeltük.

Ásványvízzel koccintottunk a barátságunkra. Ekkor vettem észre Lauri új fülbevalóját. Tizenhárom éve ismertem Laurit, s azóta egyfolytában rajongott a csepp alakú fülbevalókért. Egyiket a másikra cserélgette: kékbe játszó függő kristályt, többsoros színes féldrágaköveket, halványrózsaszín gyöngyszemeket.

– Megvan annak a jó oka, hogy miért kedvelem a csepp alakú fülbevalókat – mondta nekem Lauri.

Azzal elmesélte gyerekkori élményét, amely egy életre megváltoztatta.
 

Tavasz volt. Lauri hatodik elemibe járt. Szépen feldíszítették az osztálytermet az év végi konferencia tiszteletére. A padok fölé ruhaszárító kötelekre sárga kosárkákat aggattak, kalickákban aranyhörcsögök zörgettek újságpapírcsíkokat, az ablakpárkányokon pedig tejesdobozba ültetett narancssárga körömvirágok ékeskedtek.

Mrs. Lake, a tanárnő, az osztállyal szemközt állt, barna haja Jackie Kennedyéhez hasonlóan a vállára omlott, kék szeme szikrázott. Ám Lauri figyelmét leginkább a tanárnő fülbevalója vonta magára: elefántcsont gyöngyökkel váltakozó arany könnycseppfüzér. – Még az utolsó padból is, láttam, hogyan tükrözi vissza az ablakon beáradó napfényt.

Mrs. Lake emlékeztette az osztályt, hogy a szülők és a gyerekek egyaránt részt vesznek e fontos év végi értékelések elkészítésében. A táblára írott névsor szerint húsz-húsz perc jutott egy családra.

Lauri neve a lista végén szerepelt. Ám ez mit se számított. A tanárnő figyelmeztető levele és telefonhívásai ellenére Lauri tudta, hogy a szülei úgysem jönnek el.

Lauri apja alkoholista volt, s abban az évben minden addiginál többet ivott. Lauri sok-sok éjszaka úgy aludt el, hogy fülében visszhangzott apja ordibálása, anyja zokogása, az ajtók csapódása és a falakon függő képek rázkódása.

Az előző karácsonykor a gyerekpesztrálásból összekuporgatott pénzüket arra fordították a húgával, hogy cipőtisztító-készletet vegyenek az apjuknak. Gyönyörűen becsomagolták piros-zöld papírba, majd átkötötték aranyszalaggal. Miután átadták karácsony este az ajándékot, döbbent némaságban nézték, amint apjuk úgy vágja a falhoz az egészet, hogy a doboz nyomban három darabra tört.

Most pedig Lauri látta, hogyan kísérik ki az előcsarnokig a gyerekeket, ahol büszkén mosolygó szüleik várnak rájuk, megpaskolják a vállukat, megölelgetik őket. Miután becsukódott az ajtó, Lauri megpróbált a feladatokra figyelni. Ám lehetetlen volt nem hallania a beszűrődő hangokat: a szülők kérdéseket tettek fel, a gyerekek idegesen kuncogtak, és Mrs. Lake beszélgetett. Lauri megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha valakit a szülei várnak az ajtó előtt.

Amikor a gyerekeket már mind kihívták, Mrs. Lake kinyitotta az ajtót, és intett neki. Lauri némán kiment az előcsarnokba, és leült az összecsukható székre. A székkel szemközt íróasztal állt, rajta a gyerekek személyi dossziéi. Érdeklődéssel figyelte, ahogy Mrs. Lake belelapoz a dossziéba, és rámosolyog.

Lauri zavarban volt, amiért nem jöttek el a szülei, ezért szemlesütve a linóleumpadlót tanulmányozta. Mrs. Lake megfogta a székét, odavitte a kislány mellé, majd felemelte Lauri állát, hogy a szemébe nézhessen. – Először is – kezdte a tanárnő –, tudnod kell, hogy mennyire szeretlek.

Lauri fölnézett. Olyasmit olvasott ki Mrs. Lake szeméből, amivel addig ritkán találkozott: együttérzést, sajnálatot, gyöngédséget.

– Másodszor – folytatta a tanárnő –, tudnod kell azt is: nem a te hibád, hogy a szüleid nem jöttek el.

Lauri ismét Mrs. Lake-re nézett. Még soha senki nem beszélt vele így. Senki.

– Harmadszor – folytatta –, akkor is megérdemled, hogy megtárgyaljuk az előmeneteledet, ha nincsenek itt a szüleid. Megérdemled, hogy megtudd, milyen jól haladsz, és hogy én ezért mennyire csodállak.

Az ezt követő percekben Mrs. Lake mindent megbeszélt Laurival, amit a szüleivel kellett volna. Megmutatta a kislánynak a jegyeit. Átlapozta Lauri dolgozatait, dicsérte az igyekezetét, és elemezte az erősségeit. Még egy sor vízfestményt is megőrzött, amelyeket Lauri készített.

Lauri nem tudta pontosan mikor, ám egyszer csak megcsendült szívében a remény hangja. És valahol kezdetét vette az átalakulás.

Ahogy Lauri szemét ellepték a könnyek, egyre homályosabban, ködösebben látta a tanárnő arcát. Csak a csepp alakú, igazgyöngyből álló aranyfüzér fülbevaló csillogott tisztán, élesen. Ami hajdan izgatni kezdte az osztrigakagylót, az szépséges műtárggyá változott.

Lauri ekkor döbbent rá először életében, hogy őt is lehet szeretni.
 

Ahogy békésen üldögéltünk, arra gondoltam, hányszor viselte Lauri az igazság csepp alakú fülbevalóit az én kedvemért.

Nekem is alkoholista volt az apám, és én is magamba temetve cipeltem gyermekkorom emlékeit. Ám Lauri befogadott az együttérzés jelképes csarnokába. És segített felismernem, hogy az önbecsülés szikrázó ékköve Isten ajándéka, amelyet mindenki megérdemel. Megmutatta, hogy felnőttkorban sem késő magamra aggatni az újonnan fellelt önbecsülés szikrázó gyémántjait.

Ekkor futottak oda a gyerekek, és éhségükre rájátszva a fűre rogytak. A délután hátralevő részében a kiömlött tejet törölgettük fel, agyba-főbe dicsértük a félresikerült bukfenceket, és olyan csúszkákon csúsztunk le, amelyekhez enyhén szólva is túlméretezettek voltunk.

S mindezek kellős közepén Lauri kezembe nyomott egy pirosvirágos papírba csomagolt, aranymasnis dobozkát.

Kinyitottam. A dobozban egy pár csepp alakú fülbevaló feküdt.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!