A remény szárnyai

Anya és lánya e felettébb törékeny teremtmények segítségével támogatja a szegény kolumbiai nőket

Kapcsolódó cikkek

Cali egyik kátyús utcáján, egy jellegtelen kirakatú üzletben Patricia Restrepo kincseket csomagol be a szállításhoz. A tárgyak hosszú asztalokon, vastag vattarétegen hevernek. Első pillantásra apró faragványoknak látszanak, a végükön a felfüggesztésre szolgáló horoggal vagy fonallal, és a megtévesztésig hasonlítanak egy vízcseppre vagy egy duzzadó rügyre.

– Ez itt kész ékszer! – állapítja meg az 57 éves Restrepo, miközben kezében megrándul a ragyogó, aranyszínű gubó. Az az „ékszer” ugyanis egy egzotikus pillangó bábja, amelyet a természet arra tervezett, hogy ágon himbálózzék, ne pedig egy nyakláncon.

Restrepo a bábot – több tucat másikkal együtt – polisztiroldobozba zárja. A dobozt néhány nap múlva egy chicagói tudományos múzeumban nyitják majd ki, s belőle előbújnak és kirepülnek óriási kék azúrlepkék, tigriscsíkos Eueidesek, pöttyözött Catanophelesek, hogy aztán a látogatók legnagyobb örömére megpihenjenek az emberek vállán.

Az alacsony, vékony, kedves mosolyú, de határozott modorú Restrepo a társtulajdonosa az Alas de Colombia nevű vállalkozásnak, amely egyike a világ kevesebb mint 20, élő pillangók exportjával foglalkozó cégének. (Az Alas – spanyolul szárnyat jelent – belföldön is ad el pillangókat, hogy azokat esküvőkön és más ünnepi alkalmakkor engedjék szabadon.) Üzlettársa a 32 éves Vanessa Wilches – a lánya, aki a mamája magasabb és sötétebb hajú mása.

Az Alas Kolumbia egyetlen pillangókat exportáló vállalata. Tíz éve működik, és másik szempontból is egyedülálló: az a célja, hogy javítsa a főleg nők alkotta beszállítói kör életét, akik az ország egyik legszegényebb és harcok által leginkább sújtott régiójában mindennapos gondokkal küszködnek.

– Mint ahogy a hernyó gyönyörű pillangóvá fejlődik – mondja Patricia –, mi segíteni szeretnénk a velünk dolgozó embereknek átalakítani önmagukat és közösségüket.

E cél érdekében a két nő is jócskán átalakult. Feladták a jólétet és a kényelmet, s olykor az életüket is kockáztatták. De a sokféle nehézség dacára álmuk végül szárnyra kapott.

Cali a kolumbiai Cauca-völgy déli végében fekszik. Ötven kilométerre keletre, a Palmira körzetben húzódnak a Középső-Kordillerák erdők borította előhegyei. Miközben Patricia öregecske kisteherautójával zötykölődünk egy rossz földúton, mellettünk a gazdag városlakók hétvégi házai váltakoznak a szegény parasztok, a campesinók rozoga kunyhóival.

Hamarosan megérkezünk a pillangófarmra, ahol hálószövetfalú, vászontetejű házikók állnak egymás mellett a hegyoldalban, kéthektárnyi területen. A kilátás lélegzetelállító. Alas de Colombia feliratú, fehér pólós nők lapátolják a komposztot, de jöttünkre abbahagyják, és szót váltanak Patriciával és Vanessával. Mások az átlátszó építményekben aprócska jószágaikat gondozzák.

A vállalat „termelői” független vállalkozók, akik legalább háromfős csoportokban dolgoznak. Mindegyik csoport egy pillangóházat működtet a farmon, amelyekben felnőtt rovarokat tartanak, hogy szaporítsák őket. A termelő összegyűjti a lerakott petéket, majd hazaviszi azokat magához, illetve egy partneréhez, s ott addig gondozzák őket, amíg életciklusuk során el nem érik a bábállapotot. Patricia ekkor megveszi a bábokat – az ár fajtól függően darabonként 1200 és 2500 kolumbiai peso (150 és 300 forint) között változik –, majd Caliba szállítja, és onnan az Egyesült Államok és Európa legkülönbözőbb részeire küldi tovább őket. A rovarok egy kis hányada elpusztul, ezekből helyi kézművesek vagy maguk a termelők készítenek emléktárgyakat, amelyeket a boltban lehet megvásárolni.

– Minél többet dolgozik egy termelő, annál többet keres – magyarázza Patricia. A többségük sokkal jobban él, mint amikor takarítónők, gyermekgondozók vagy mezőgazdasági munkások voltak; néhányan a minimálbér kétszeresét is megkeresik. Az Alas takarékszámlát nyit a pillangókkal foglalkozóknak (akik közül korábban csak igen kevesen jártak bankba), megtanítja őket a csekkfüzet és a pénzautomata használatára, és segíti őket még abban is, hogy megfeleljenek a hitelfelvételi követelményeknek.

Az előnyök azonban nem kizárólag anyagi jellegűek. – A kolumbiai kultúra nagyon macsó – mondja Vanessa. – A nők lehetőségei nem azonosak a férfiakéival.

Az egyik pillangóházban a 40 éves Liliana Perez gyümölcsöt és cukorszirupot tesz ki tálkákban az ott élő tucatnyi, párducfoltos Heliconius lepkének. Egy palmirai boltban dolgozó férje soha nem engedte volna, hogy az otthonukon kívüli munkát vállaljon.

– Mindig tőle kellett pénzt kérnem – meséli a kétgyermekes Perez. De aztán elkezdett pillangókat nevelni. – Függetlenségem első élménye az volt, amikor a kisebbik lányom elesett, és felszakadt az ajka. Taxiba ültünk, bementünk a kórházba, és mindent ki tudtam fizetni. Nagyon büszke voltam. Azon a napon a férjem is megérezte, hogy megváltoztam.

A szépség és a borzalmak hosszú ideig jártak kéz a kézben a Cauca-völgyben. Cali, a térség központja az ott működő kegyetlen kokainkartellről volt híres, amíg az 1990-es évek végén fel nem számolták a bűnszövetkezetet. A pillangófarm körül emelkedő hegyek pedig az ország bonyolult polgárháborúja legvéresebb összecsapásainak szolgáltak színhelyül. A harcok közel öt évtized szórványos fellángolásai után egy ideje már szünetelnek.

A környék viszonylag nyugodt volt 1985-ben is, amikor az ügyvéd Patricia és gyermekorvos férje az Arenillo nevű falu közelében megvásároltak egy százéves, vályogból épült tanyát. A házaspár és gyermekeik – Vanessa és az öccse, a ma 30 éves Cristián – gyönyörű házban éltek Palmira egyik kertvárosában, de a hétvégéket és az ünnepeket a tanyán töltötték. A család életmódja nagyon eltért az elszegényedett hegyi emberekétől. A szerény körülmények között felcseperedett Patricia nagyon szeretett volna olyasmit tenni, ami hasznos a kevésbé szerencsés szomszédai számára. Emellett szenvedélyes természetimádó lévén az ország élővilágának a megóvását is igen fontosnak tartotta.

2000 júliusában aztán rájött, hogyan válthatná valóra egyszerre mindkét vágyát. Egy floridai nyaralás alatt a család ellátogatott egy pillangókiállításra, ahol a világ különböző trópusi területeiről származó példányokban gyönyörködhettek. Amikor a kiállítás rendezője megtudta, honnan érkeztek, azt mondta nekik: – De hiszen Kolumbiában több pillangó él, mint a világon máshol! Miért nem exportálják őket?

Hazatérésük után Patricia kiderítette, hogy hazájában csaknem 50 ezer lepkefaj honos. Az egzotikus rovarokból egyre többet csempésztek külföldre, gyűjtőknek, ami mind súlyosabb ökológiai problémát jelentett. Az asszony rájött, hogy a pillangótenyésztés bevételi forrást nyújthat a szegény családoknak, s közben a biodiverzitás megóvását is segítheti. – Csakhogy sejtelmünk sem volt róla, hogyan kellene csinálni – meséli.

Vanessa felajánlotta, hogy segít. A lány üzemgazdásznak tanult a cali Javierana Egyetemen, és diplomamunkának azt a feladatot kapta, hogy találjon ki egy egyedülálló vállalkozást. Elkészített egy üzleti tervet, amelynek alapján valóra váltható az édesanyja elképzelése. Patricia eközben jogi szakértelmét felhasználva átküzdötte magát a bürokrácia útvesztőjén.

A család 2001-ben (egy erre a munkára alkalmazott biológus társaságában) végleg a vidéki házba költözött, farmot alakított ki az út túloldalán vásárolt területen, és elkezdték megtanulni a pillangónevelés titkait. Üzlettársként csatlakozott hozzájuk néhány régi barát is, és szeptemberben bejegyezték az Alas de Colombiát.

A hegyek ekkorra kezdtek ismét veszélyessé válni. A Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőinek gerillái össze-összecsaptak a jobboldali félkatonai csoportokkal, az ország hadserege pedig mindkét csoport ellen harcolt. A gerillák kétszer is „kölcsönvették” a család teherautóját, egy ízben pedig a félkatonai erők arra kényszerítették Patriciát, hogy fuvarozza el őket a célpontjukhoz. Később a farmon is megjelentek, hogy kizsarolják a haszon egy részét.

Patriciának végül sikerült meggyőznie a parancsnokukat, hogy a cég nem termel hasznot, de az eset nagyon megrázta. A család 2002 szeptemberében visszamenekült Caliba, Patricia édesanyjánál húzták meg magukat; és barátaik cégbeli részesedését kivásárolták, nehogy további veszélynek tegyék ki őket. Két alkalmazott azonban továbbra is a farmon maradt, Patricia és Vanessa pedig elkezdtek ingázni.

2003 májusában Vanessa beiratkozott egy angoltanfolyamra London közelében. Egy nap rábeszélte a közeli pillangókiállítás tulajdonosát, hogy vizsgáljon meg néhány példányt, amelyeket Patricia átküldött neki. A férfira annyira mély benyomást tett az „áru”, hogy ő lett az Alas de Colombia első törzsvevője. Aztán jöttek a többiek is. 2004 végére a cégnek annyi munkája volt, hogy a kisszámú alkalmazott már alig tudott megbirkózni vele. Körül kellett nézni a környéken.

Patricia és Vanessa toborzógyűlést tartott a környező falvakban lakó nőknek. Végül 12, egyenként három nő alkotta csoportot választottak ki. Kormányzati és civil támogatást is felhasználva minden csoport épített egy pillangóházat a farmon, emellett készült egy sátorszerű „laboratórium” a bábok előállításához és egy „kertészet” azon növények szaporításához, amelyeken a hernyók élnek majd.

A betanítás 2005 tavaszán kezdődött. A térségből addigra elűzték a gerillákat, s a kormány békét kötött a félkatonai csoportokkal is.

A termelőcsoportok száma mára 17-re nőtt, így közel 50 pillangótenyésztő dolgozik a farmon. Havonta összesen 8000 rovart nevelnek fel (70 százalékukat exportálják, 20 százalékukat Kolumbiában adják el, a fennmaradó 10 százalékot pedig szabadon eresztik, gyarapítandó a természetes állományokat). Patricia időközben különvált a férjétől, és visszaköltözött a völgyre néző tanyára.

Vanessa két éve férjhez ment, és Caliban él, de heti kétszer kilátogat a farmra. – Néha nem könnyű szülőnek és gyermekének együtt dolgoznia – mondja. – De a köztünk lévő erős kötelék segít megtalálni a jó megoldást.

A kötelékek a termelők számára is kulcsfontosságúak. A csoportok többnyire rokonokból állnak; néhány nő a férjét is bevonta a munkába.

Napfényes délelőttön kaptatunk felfelé egy földúton, hogy meglátogassunk néhány termelőt. Szövetfalú, pillangókalitkákkal teli kis házban találkozunk egy házaspárral, akik az Alas de Colombia segítségével szerzett jövedelmükből középiskolába járathatják két tizenéves gyereküket.

A közelben él Olga Salazar, aki 16 évesen lett az Alas első alkalmazottja. Most 27 esztendős, s a férjével és a kisfiával él egy maguk építette házikóban, amelyben mosógép és számítógép is van – mindez a pillangóüzletből származó jövedelemből vált lehetségessé. A domb tövében pedig, egy zegzugos ház melletti kertben bemutatnak Olga édesanyjának, Rubiela Campo nyugalmazott óvónőnek is.

– Mielőtt elkezdtem ezt a munkát, azt sem tudtam, hogy a hernyóból lesz a pillangó – ismeri be az 51 éves, túláradóan jókedvű Campo. – De most, hogy ezzel foglalkozom, úgy érzem, nemcsak a háztartás fenntartásában segítek, hanem Isten teremtményeinek fenntartásában is. Ja, és vettem magamnak egy motorkerékpárt!

Kiterel a tornácra, hogy megmutassa a csillogó járművet. – Nem merek ráülni – kuncogja –, de jó tudni, hogy az enyém.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!