A sakk csupán játék?

Mesteri művelőit fantasztikus memória, rendkívüli összpontosítás és a könyörtelen nyerési vágy jellemzi

Miután 1997 tavaszán egy azóta is sokat emlegetett mérkőzésen az IBM „Deep Blue” nevű szuperszámítógépe legyőzte Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot, sokat lehetett hallani a vesztes dühödt reakciójáról is. Sokak szerint nem volt elegáns húzás Kaszparov vádaskodása, hogy a versenyen szándékosan megkönnyítették a számítógép dolgát, illetve nem volt szép azzal kérkednie, hogy tisztességes feltételek mellett a visszavágón „darabokra zúzná” a számítógépet. Végtére is a sakk csupán játék – vagy mégsem?

Ami azt illeti, a sakk sokkal, de sokkal több, mint játék. Voltaképpen két akarat összecsapásáról van szó, ami a legmagasabb szinten sokkal inkább hasonlít a pusztításra, mint a kikapcsolódásra. Azok, akik a sakkból élnek, nem olyanok, mint mi, hétköznapi emberek. És mind közül Garri Kaszparov a legkülönösebb.

Sok évvel ezelőtt Bakutól néhány kilométerre, a Kaszpi-tenger partján sétálgattam Garri Kaszparovval, aki az edzőtáborába invitált, hogy ott adjon nekem interjút. Megkérdezte, volna-e kedvem úszni egyet, és én gyanútlanul azt feleltem, hogy persze.

Nagy hiba volt. Úszni kezdtünk észak felé, az oda vagy 650 kilométerre lévő Asztrahán irányába, és szerintem meg sem állunk odáig, ha nem jövök rá, hogy súlyos bűnt követtem el: versenyezni merészeltem Garrival. Orcátlanságomat megbánva féltempónyit lemaradtam tőle. Csak ekkor volt hajlandó visszafordulni a part felé.

Kaszparov már csak ilyen, és ilyen a sakk is. Nincs még egy versenysport, amely ilyen őrjítően „egyszerű” volna – az egyes figurák lépéseit még egy gyerek is megtanulhatja néhány perc alatt –, s ugyanakkor ennyire el tudná bűvölni gyakorlóit. A harcot mindenki egymaga kénytelen megvívni: az én akaratom feszül a tiéd ellen.

Minél magasabb szinten űzi valaki a játékot, annál fontosabb szerepet kap benne az énje. Egy hivatásos sakkozó számára elviselhetetlen sérelem vereséget szenvedni valakitől, akit önmagánál gyengébb képességűnek tart.

A sakkozók borotvaélen táncolnak: elég egyetlen apró pontatlanság is a tábla apró mezőin ahhoz, hogy számukra az egész világ összedőljön. Így aztán nem csoda, hogy a nagymesterek olykor akár fél óránál is tovább gondolkoznak egyetlen lépésükön. (A versenysakkban időre is megy a játék; a komolyabb mérkőzéseken mindkét játékosnak 2-2 órája van az első 40 lépésre, majd újabb egy órája a következő 20 lépésre. Ha még ekkor sem dőlt el a játszma, mindketten fél órát kapnak a befejezésre.)
 

A tudósok zöme úgy véli, hogy a sakk India északi részén alakulhatott ki, valamikor az Kr. u. 6. században. A játék innen jutott el Perzsiába és az arab világba, s így érkezett meg a 9. századi Európába. A nyugati világban a hatféle figura közül négy – a király, a huszár, a bástya és a gyalog – már a keresztes hadjáratok idején ismert volt. A mai értelemben vett sakk a 15. századra, a vezér és a futó megjelenésével alakult ki.

– A sakk olyan, mint az élet – nyilatkozta 1972-ben az orosz Borisz Szpasszkij, amikor az újságírók arról faggatták, mi lehet a 64 mező és a 32 bábu vonzereje. Mindez azelőtt történt, hogy megkezdődött volna a világbajnoki címért folytatott mérkőzése az amerikai csodagyerekkel, Bobby Fischerrel. A monomániás Fischert megdöbbentette, hogy ellenfele mennyire tévesen ítéli meg a dolgot. – A sakk maga az élet – vágott vissza. Szpasszkijnak esélye sem volt: Fischer megsemmisítő vereséget mért rá.

– A sakkban egyetlen cél van: az, hogy bebizonyítsuk felsőbbrendűségünket a másikkal szemben – magyarázta nekem Kaszparov nem sokkal azután, hogy végre kegyeskedett kiúszni a Kaszpi-tenger partjára. – Úgy értem, egyszerűen meg kell semmisíteni az ellenfelet. Tönkre kell verni.

Így aztán egyáltalán nem lepett meg az, ahogyan Kaszparov a „Deep Blue” számítógépre és annak ördögien ügyes programozóira reagált. A világbajnoki cím elnyerése óta még nem fordult elő vele, hogy több játszmából álló páros mérkőzésen vereséget szenvedett volna. Nem várható el tőle, hogy elegánsan tudjon veszíteni – különösen nem egy gép ellen.

Sajnos azonban a számítógépek a számításokhoz értenek a legjobban, márpedig a sakkban erre nagy szükség van. Ám a sakk izgalmát a két élő akarat összecsapása adja, amikor a két játékos közszemlére teszi jellemét, miközben a következő lépés lehetőségeit elemezgeti. Lehetőség pedig bőven akad, hiszen ez a játék olyan bonyolult, hogy senki sem számolhatja ki a lehetséges lépések számát.

A századfordulón a Hereford Times című lap sakkrovatának szakírója, Edwyn Anthony ügyvéd kiszámította, hogy az első tíz lépésre 169 518 829 100 544 kvadrillió (15 nulla) kombináció adódik. A becslések szerint egy 40 lépésből álló játszmában a lehetséges kombinációk száma 25x10115. És hogy ez mennyi? Nos, a világegyetem összes atomjának a száma is elenyészően kicsiny hozzá képest.

A legkiválóbb sakkozóknak egészen különleges memóriájuk van. Két évvel az első találkozásunk után megpróbáltam csőbe húzni Kaszparovot. – Emlékszik még a telefonszámomra, Garri? – fordultam hozzá.

Azonnal feléledt benne a versenyszellem. – Meg ne mondja! – förmedt rám. – Hatossal kezdődik, aztán öt, aztán hét... Nehogy megmondja!

Végül mind a nyolc számjegyet felsorolta, és a sorrendjüket is csak egy helyen cserélte össze. Gondoljunk csak bele: Kaszparov minden évben több ezer emberrel találkozik!
 

A sakkal járó szellemi erőfeszítés nemcsak az emlékezetet veszi igénybe, hanem a játékosok szellemi és lelki energiáit is alaposan megcsapolja. A legmagasabb szintű mérkőzések rettenetesen megterhelik a hivatásos sakkozókat, ezért az elméleti tréninget terepfutással, sífutással, úszással vagy súlyemeléssel elegyítik. Az általában több hétig tartó mérkőzések során a nagymesterek gyakran 5-7 kilót is fogynak. A sakk kevés kivételtől eltekintve a fiatalok sportja: a kor előrehaladtával az emlékezet egyre bizonytalanabbá válik, és sem az idegrendszer, sem a test nem bírja már úgy a megpróbáltatásokat, mint korábban.

A játékosok különcségei, babonái és az általuk alkalmazott lélektani hadviselés miatt a kívülállókban bizony gyakran merül fel a gyanú, hogy a fehérköpenyes ápolók sem lehetnek messze. Kedvenc históriám Belgrádban történt, a heves szovjet emigráns, Viktor Korcsnoj és Borisz Szpasszkij mérkőzésén 1977 decemberében és 1978 januárjában. Korcsnoj az első tíz játszmából ötöt megnyert, a többi ötben pedig döntetlent ért el. A mérkőzés már eldőlni látszott, ám ekkor Szpasszkij egész sor „piszkos trükköt” vetett be.

Ezen a találkozón vezették be azt az újítást, hogy a színpad két szélén pihenőhelyet alakítottak ki a játékosok számára. Ma már a sakkozók gyakran húzódnak ide vissza a mérkőzés közben rövid pihenőre – azon a mérkőzésen Szpasszkij valósággal beköltözött az övébe. Alig tartózkodott a színpadon, az állást a közönség számára felállított nagy táblán tanulmányozta, aztán amikor döntött, odasietett az asztalhoz, lépett egyet, és már iszkolt is vissza a pihenőhelyére.

Korcsnoj, aki így egyedül maradt az asztalnál egy „fantom ellenféllel” szemben, egyre többet hibázott. Szpasszkij ekkor újabb trükköt vetett be: hatalmas, ezüstszínű napellenzőt vett fel. Magyarázatul csak annyit mondott, hogy zavarja a bemutatótáblát megvilágító fényszórók ragyogása. Nem tudni, ez igaz volt-e, vagy sem, de annyi bizonyos, hogy még jobban megzavarta Viktort.

A következő húzás egy túlméretezett maffiózó-napszemüveg volt, ami a közönségből egyre hangosabb derültséget váltott ki, Korcsnojt viszont már-már a hisztéria kerülgette.

Korcsnoj végül rájött, hogy az a legjobb, ha a szemét a táblára szegezi, és megpróbál tudomást sem venni Szpasszkijról, de a bohóckodás miatt egymás után négy játszmát veszített el. A mérkőzést végül mégis ő nyerte meg – de épp hogy csak sikerült.

Ez az eset talán azt is jelezte, hogy változások kezdődtek a sakk világában. A szórakoztatóipar és a számítástechnika fejlődésének, a vásárlóerő növekedésének és főként persze a televíziónak köszönhetően a mai sakknagymesterek már majdnem ugyanolyan ismertek, mint azok, akik a sportban vagy a szórakoztatásban jeleskednek.

A mozgalmat a televízió képernyőjén igencsak jól mutató Kaszparov vezeti. A sakk népszerűsítése érdekében játszott már diszkóban, egy római szabadtéri színházban (ahol élő sakkfigurákat irányított), gyermekkórházban, a perui Andokban és a bordeaux-i Margaux-szőlőben is. Szívesen sakkozna a Föld körül keringve is – ha a NASA szállítóeszközt bocsátana a rendelkezésére.

Kaszparov volt az, aki elérte, hogy a bajnokait addig senkiként kezelő és fillérekkel kifizető sakk izgalmas, nagy érdeklődésre számot tartó és jól jövedelmező sportággá váljon. Az IBM pontosan tudta, mit csinál, amikor kihívta a bajnokot a „Deep Blue” elleni mérkőzésre. Kaszparov nevével minden eladható.

Egy Dan-Antoine Blanc-Shapira nevű francia-amerikai vállalkozó azonban még az IBM-nél is hamarabb felismerte a remek lehetőséget. 1994-ben Kaszparovval és néhány üzletemberrel együtt beindította a Rapid Sakk Nagydíjat, ezt az utazó sakkcirkuszt, amelynek keretében a világ 16 legjobb sakkozója mérte össze rendszeresen az erejét 50 percesre rövidített gyors játszmákban. Megfordultak Moszkvában, New Yorkban, Londonban, Párizsban és Genfben is.

Az ortodox sakkhívők fanyalogva fogadták a játék ezen „elkorcsosítását,” a hivatásos játékosok viszont imádták, mert komoly pénzeket nyerhettek. A játszmákat nagy közönség előtt játszották, hatásosan megvilágított, óriási sakkfigurákkal, a terembe lépő játékosok reflektorok kereszttüzébe kerültek, és a díjbirkózókhoz hasonló stílusban jelentették be őket. A nézők fejhallgatóikban folyamatos közvetítést és elemzést hallhattak a játszmákról, a televíziós kamerák képeit óriás ernyőkre vetítve pedig minden arcrezdülés és fintor jól láthatóvá vált.

A leghatásosabb újítás azonban a döntetlenre álló játszmák eldöntésére szolgáló, káprázatos „villámjáték”. A sötétnek négy perce volt, a világosnak pedig öt, viszont a világosnak mindenáron győzelemre kellett játszania, mert már döntetlen esetén is a sötét számított nyertesnek. Ez a fajta sakk talán nem a legkifinomultabb, viszont rendkívül izgalmasnak bizonyult.

A Kaszparov–„Deep Blue” összecsapást kísérő rendkívüli érdeklődés egyértelműen jelezte, hogy a sakkrajongók száma több millióra tehető, még ha a legtöbbjük nem tagja semmilyen klubnak vagy szövetségnek sem, és csak a barátai ellen játszik. Mi, a sakkvilág puhányai nagy örömünket leljük abban, ha tanúi lehetünk, hogyan próbálják sárba tiporni egymást a bajnokok. De hadd áruljak el két dolgot azoknak, akik a játék isteneitől elbűvölve hajlamosak elveszíteni önbecsülésüket.

A századforduló táján egy James Mortimer nevű sakkszakíró az alábbi szavakkal foglalta össze a sakk mestereinek értelmi képességeiről készített tanulmányát: „Lélekvidámító a tudat, hogy sok nagyszerű sakkjátékos van, akinek az általános szellemi képességei gyakran még egy házinyúl szintjét sem ütik meg.”

Azt mondják, hogy a 19. század végén sakkmérkőzést vívott egymással a cambridge-i egyetem válogatottja és a híres londoni elmegyógyintézet csapata. Találják ki, melyikük győzött!