A sellőlány és a párja

Ismerjen meg két különleges búvárt, akik képesek egyetlen lélegzetvétellel lemerülni a tenger fenekére

Kapcsolódó cikkek

A két szabadtüdős merülő, Mandy-Rae Cruickshank és Kirk Krack alig tudta kivenni az őrködő alak homályos körvonalait a sötétben. Hevesen dobogó szívvel várták meg a jeladást, aztán kúszva kerülték meg a szögesdrót kerítést a víz felé.

Az Edmontonban született, 36 éves Cruickshanket az Óceánvédő Társaság (Oceanic Preservation Society, OPS) bízta meg azzal, hogy a tenger élővilágáról szóló dokumentumfilm egyik jelenetében bálnákkal ússzon együtt. Mire a forgatási idényre Japánba érkezett, a filmre baljós árnyak vetültek. Az OPS felfedezett egy titkos öblöt Taiji halászfalu közelében, ahol delfinek ezreit ejtették csapdába hálóval, és hajnalban készültek őket leölni a húsukért. A stáb le akarta filmezni az évenként elkövetett mészárlást, ezért megpróbálták megközelíteni a szigorúan őrzött területet, de rajtakapták és letartóztatással fenyegették meg őket. Aztán pedig a nyomukba eredtek.

Az idő szorításában a filmes stáb Cruickshanket és a férjét, Kracket kérte meg, hogy vegyenek részt a különleges éjszakai OPS-akcióban. A csapatból csak a szabadtüdős (víz alatti légzőfelszerelést nem használó) búvár házaspár volt képes arra, hogy rögzítőeszközöket helyezzen el a tenger fenekén anélkül, hogy bármi zajt keltene vagy buborékok szállnának fel – mivel ezek a kis öbölben könnyen magukra vonnák az őrök figyelmét.

A kameracsomagokat és hidrofonokat, a vízben terjedő hanghullámokat észlelő mikrofonokat vivő két búvár beúszott az öböl közepéig, és onnan egyenesen lefelé merült a koromfekete vízben. Vakon merültek. – Fogalmunk sem volt róla, hol a fenék – mondja Cruickshank. – Olyan jól kellett elrejtenünk a felszerelést, hogy a delfintesteket a fenékről felhozó japán búvárok ne találják meg.

Munka közben egy percre sem tudták elfelejteni, miért vannak ott. – Hallottuk a hálókba befogott delfinek hangját – emlékezik vissza Cruickshank. – Nagyon szomorú volt.

Mandy-Rae Cruickshank (balra) és Kirk Krack szabadtüdős merülők egy ugrás után

Az elkészült film hátborzongató beszámoló a mészárlásról, mely másnap reggelre vörösre színezte a tenger vizét. A The Cove (A kis öböl) című film 2010-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat. Miközben Cruickshank és Krack büszke arra, hogy a film mekkora érdeklődést keltett, késő esti merülésük emléke máig nyomasztja őket. Szabadtüdős merülőkként szoros kapocs fűzi őket a delfinekhez: az óceánban mindketten visszatartják a lélegzetüket.

A tengeri emlősök, mint a delfinek, rendelkeznek az „emlős merülési reflexszel”, amely a szívműködés lassításával és a vér áramlásának a fékezésével teszi lehetővé, hogy a szervezet jobban ki tudja használni a vérben levő oxigént, tehát hosszabb ideig maradhasson a víz alatt. Gyengébb formában az emberben is megvan ez a reflex, amelynek a továbbfejlesztése teszi Cruickshanket és Kracket korunk sellőlányává és -férfiújává.

A szabadtüdős búvárok zöméhez hasonlóan ők is párban dolgoznak, és minden merülésre egy „fellégzés” nevű gyakorlattal készülnek fel: egy sor rövid, teljes belégzés után lassú kilégzés következik, melynek célja a szívverés lelassítása, a vérben az oxigén maximalizálása és a minél több szén-dioxidtól való megszabadulás. Aztán mindketten orrcsipeszt tesznek fel, búvárszemüveget, vékony búvárruhát és monofint (a két lábat egyszerre borító nagy úszólábat) öltenek, és így merülnek le száz méternél is mélyebbre, egyetlen levegővétellel.

A különleges úszásmóddal energiát takarítanak meg, és akár három-négy óráig is vizsgálódhatnak a víz mélyén úgy, hogy közben csak levegőt venni jönnek fel a felszínre.

Ők ketten együtt tanítanak hobbi- és versenybúvárkodást, és varázslatosnak nevezik az élményt. – Az ember úgy érzi magát, mint a forró vízben olvadó kockacukor – magyarázza Krack, aki beismeri, hogy a szabadtüdős merülés megszállottja lett. – Az ellazulás csodálatos élményét lehet átélni. Jó volna örökké odalent lenni!

Cruickshank kötődése ugyanilyen erős. – A vízben sokkal otthonosabban érzem magam – mondja. Cruickshank kilencéves korától szinkronúszó-versenyző volt, 18 évesen pedig már képesített könnyűbúvár-oktató. 2000-ben kezdett komolyan foglalkozni a szabadtüdős merüléssel, akkori edzője, Krack irányításával. Még az év végén 3. helyezést ért el első nemzetközi csapatversenyén.

A versenyek során a szabadtüdős búvároknak fel kell hozniuk a fenékről egy horgonylánc alsó végén elhelyezett lapocskát, amivel igazolni tudják az elért mélységet. A feladat elvégzéséhez kiváló úszástechnika és elképesztő tüdőkapacitás szükséges. Krack segítségével Cruickshank felülmúlta saját várakozásait. Több kanadai és világrekordot megdöntött, 2009-ben pedig beválasztották a legjobb női búvárok közé.

Cruickshank, aki hat percig képes visszatartani a lélegzetét a víz alatt, Egyiptomtól a Csendes-óceán déli részéig a világ minden táján hajtott már végre szabadtüdős merüléseket. Kedvenc merülőhelye azonban a Vancouver-sziget párás északi partjai mentén van. A víz ott különlegesen tiszta, rengeteg a korall és a tengeri rózsa, de gyilkos bálnák, delfinek és fókák is rendszeresen látogatják.

Kirk KrackKrack Saskatchewanben nevelkedett, és ott vette meg az első búvárboltját húszévesen. Miután nemzetközi hírnévre tett szert mint a mélyvízi búvárkodás szakértője és oktatója, Vancouverbe költözött, és hamarosan beleszeretett ebbe a felszerelés nélküli sportágba. – Garnélarákok ropogtatnak, halak mormognak. Teknősök és delfinek úsznak oda az emberhez.

Ellentétben a könnyűbúvárokkal a szabadtüdős merülők nem bocsátanak ki levegőt. – A buborékokat a legtöbb tengeri élőlény vészjelnek tekinti, ezért a könnyűbúvároknak oda kell lopakodniuk hozzájuk – magyarázza el Krack, akinek lélegzet-visszatartási rekordja csaknem hét perc. – Szabadtüdős merüléskor az ember nem visel sem palackot, sem csövet, sem más eszközt. Csak maga a test siklik a vízben. Ha terepjárós autózás helyett besétálunk a bokrok közé, meghalljuk a természet minden halk, beszédes hangját is magunk körül.
 

Mindezen előnyök mellett azonban a szabadtüdős búvárkodás komoly kockázatokkal is jár. Cruickshanknek már több társa halt meg balesetben. Az emlősök merülési reflexének egyik árnyoldala ugyanis, hogy nemcsak a szívverés lassul le, hanem a hajszálerek is összehúzódnak, hogy több oxigén álljon az agy rendelkezésére. Amikor a szabadtüdős merülő felfelé halad, az összeszűkült hajszálerek a normálisra tágulnak, miközben az agyban és a tüdőben lévő erek tágak maradnak, és ez ingadozóvá teheti a vérnyomást, amitől agyi vérellátási zavar léphet fel, aminek ájulás lehet a következménye, annak pedig vízbe fulladás.

– A legfontosabb lélegzetvételek azok, amelyeket a felszínre érve hajtunk végre – mondja Krack. – Az oxigénhiányos epizód ilyenkor a legveszélyesebb. – Az ájulások elkerülésére a búvárok nyugalmat parancsolnak magukra, hogy megfelelően végezzék a helyreállító légzést a felszínre éréskor. A dolgok azonban nem mindig alakulnak a tervek szerint, még a tapasztalt búvároknál sem. Maga Cruickshank is körülbelül 14 ízben ájult el. – Csak Kirk karjában tértem magamhoz, a felszínen – mondja.

Cruickshank, aki fontosnak tartja a biztonsági eljárások megtanítását, külön felhívja a figyelmet arra, hogy a szabadtüdős merülés lényege egyáltalán nem a veszéllyel flörtölés, hanem az óceán megtapasztalása a legtisztább módon. – Az ember eggyé válik az óceánnal – mondja. – Úgy érzi, mintha ő maga is víz lenne.

Ez a sport életre szóló emlékekkel ajándékozta meg. A legjavát a Bahamákon szerezte, amikor jeleneteket forgattak a dokumentumfilm eredeti témájához, vagyis a tenger élővilágáról. – Aznap nem is kellett volna merülnöm – mondja. – De unatkoztam, ezért bementem a vízbe. Egy delfin egy ideig mellettem úszott, és én megszegtem a szabályt, hogy soha nem érintünk meg tengeri élőlényeket, kinyújtottam a kezem. A delfin belenézett a szemembe, aztán odaúszott a kezemhez, és megbökdöste. Ezután újra meg újra hozzám ért, amíg együtt úsztunk. Csodálatos volt.

Amikor a delfinekkel ilyen bensőséges viszonyban lévő Cruickshank visszaemlékezik titkos merülésére, még mindig kísérti a gondolat, hogy Krack meg ő elvághatták volna a hálókat és kiszabadíthatták volna az állatokat. – Akkor viszont a világ soha nem szerzett volna tudomást a mészárlásról – mondja. Keserédes diadal ez. A dokumentumfilm elindította médiaössztűz fokozta a tudatosságot, de a Japánban legális, évenként ismétlődő öldöklés folyik tovább.

Két évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Cruickshank és Krack kislánya, Kaila Marine (a „Kaila” név az óceán jelentésű hawaii szóból ered). A család az év egy részét a Florida állambeli Fort Lauderdale-ben, a többit olyan helyeken tölti, mint a Kajmán-szigetek. – Kailát mindenhová visszük magunkkal – mondja Cruickshank, aki a terhessége hatodik hónapjáig folytatta a merülést, domborodó hasának úgy biztosított helyet, hogy felhasította a búvárruháját. – Eleinte nem tudtuk, hogy fog ez működni, de a búvárcsapat itt, Floridában imádja Kailát.

A kicsi lányt már megismertették a szülei kedvenc közegével. – Már többször bevittük az óceánba – mondja Cruickshank. – Imádja a vizet.

– De ki tudja? – teszi hozzá Krack nevetve. – Az is lehet, hogy ha majd felnő, egy farmerhez megy feleségül, és a prérire költözik.
 

Ismerje meg a dél-koreai „tengeri nők” eltűnőben lévő különös világát vagy két búvár kalandjait a sárkányok szigetén, nézze meg, milyen látvány tárult az északi-sarki jégsapka alá merülő búvárok elé, vagy hogy milyen, amikor olvadékvíz duzzaszt fel egy stájerországi tavat, illetve tudja meg, mire jutottak a tűzhal elterjedését vizsgáló búvárok.

Vote it up
224
Tetszett?Szavazzon rá!