A siker ára

A horvát Blanka Vlašić rengeteg gonddal küzdött meg a londoni olimpiára vezető úton, végül fel kellett adnia a reményt

Kapcsolódó cikkek

Amikor edzeni kezd a szülővárosában, a horvátországi Splitben kialakított saját edzőtermében, a 193 centiméteres Blanka Vlašić világbajnok magasugrónő először is hanyatt lefekszik a gumiszőnyegekre. A tőle néhány méterre álló edzője nehéz medicinlabdát dob felé. Blanka elkapja és visszadobja – úgy, hogy közben felüléseket végez.

– Gyorsabban! – biztatja az edzője, Joško. – Gyorsabban!

Blanka felgyorsít, de úgy tűnik, Joškónak ez sem elég. – Gyerünk! – kiáltja. – Még gyorsabban!

A medicinlabda ide-oda repül közöttük, s immár olyan gyorsan mozog, hogy alig látni. Blanka közben folyamatosan végzi a felüléseket is. Kis idő múlva már olyan gyorsan mozognak, hogy az ember azt hihetné, valamilyen bonyolult, tökéletesen összehangolt gépet lát. – Jól van, elég!

Blanka hátradől a szőnyegen, s csak úgy szakad róla a verejték. – Tartunk egy kis szünetet – mondja Joško –, aztán kezdjük újra.

– Nagyon szoros a kapcsolatunk – meséli később Blanka. – Ő mindenki másnál jobban ismer engem. – Ez persze nem olyan nagy csoda, Joško ugyanis nemcsak az edzője Blankának, hanem az édesapja is.

Blanka még egészen kicsi volt, amikor Joškónak feltűnt valami. Attól kezdve, hogy a kislány megtanult mászni, elképesztő gyorsasággal közlekedett a lakásukban. – Soha nem láttam még ennyire gyorsan mozgó kisgyereket – emlékezik vissza a férfi.

A lányát figyelve eszébe ötlött valami. Lévén maga is kiváló sportoló – az ötvenes éveiben járó Joško tartja mind a mai napig a tízpróba horvát csúcsát –, azon kezdett töprengeni, hogy talán a lányából is atléta lesz.

Teltek az évek, Blanka hihetetlenül gyorsan nőtt, s tizenegy évesen már 178 centiméter magas volt. A lánynak határozottan vegyes érzései voltak a magasságával kapcsolatosan. – Rettentően zavart a magasságom – mondja. – Mindig kilógtam a tömegből. Ugyanakkor törekedtem arra, hogy bármit csinálok is, én legyek abban a legjobb. Úgy 12 vagy 13 évesen kezdtem magasugrással próbálkozni az iskolában. Nem állítom, hogy rögtön úgy éreztem, ez lesz a sorsom, de elég hamar rájöttem, hogy ebben a sportban tényleg kitűnhetek.

Blankát kislány kora óta az édesapja, Joško edzi

Most, tizenöt évvel később Blanka Vlašić a legjobb úton halad afelé, hogy elérje célját, s minden idők legnagyszerűbb női magasugrójává váljon: kétszeres világbajnok, olimpiai ezüstérmes, s ő a női fedettpályás magasugrás világcsúcstartója is.

Eddigi legjobb eredménye 208 centiméter: ezt 2009-ben Zágrábban ugrotta, s ennél csak egy nő volt képes valaha is nagyobbat ugrani – és akkor sem sokkal. Sztefka Kosztadinova 1987-es világcsúcsa, a 209 centiméter, a magasugrás történetének leghosszabb ideje fennálló rekordja.

A meglepő módon egy spliti bevásárlóközpontban kialakított edzőterem falait csillogó trófeáktól roskadozó polcok és a Blanka legnagyszerűbb pillanatait megörökítő színes fotók díszítik. Az egyik felvétel a 2007-es oszakai világbajnokságon készült: Blanka éppen átrepül a 205 centiméterre állított léc felett, s arcán a feszült összpontosítás helyét kezdi a mosoly átvenni, ahogy ráébred, mit is ért el.

Nem kell sok időt tölteni Blankával ahhoz, hogy az ember rájöjjön, rendkívül elkötelezett sportolóval van dolga, aki nem csak testileg, hanem szellemileg is roppant kemény önmagával. A mai edzés viszonylag rövid, csupán másfél órás. De a hét három napján igen megerőltető, ötórás edzéseket tart, amelyek után alig bír hazatámolyogni a kimerültségtől.

Amikor azonban hazaér, Blanka nem roskad le aludni a heverőre, hanem sorra nézi az addigi ugrásairól készült felvételeket, hogy megpróbáljon rájönni, hogyan fejlődhetne még tovább.

– Azt hiszem, némelyik sportoló számára könnyebb, ha nem gondolkozik túl sokat – mondja. – Én azonban mindent alaposan kielemzek, amit teszek, egészen a legapróbb részletekig. Bizonyos szempontból ez az én keresztem, ugyanakkor előnyöm is származik belőle, mert ha hibázom, akkor így tudom megakadályozni, hogy az máskor ismét előfordulhasson.

Abban is meggyőződéssel hisz, hogy a legjobb dolog, ami egy sportolóval történhet, az egy jókora adag balszerencse. – Semmi sem hasonlítható egy nagy kudarc hatásához: egyetlen győzelem sem ösztönöz annyira, mint az elmaradt siker.

Valószínűleg jó, hogy Blanka így gondolkozik, mivel pályafutása során rendkívül sok nehézséggel kellett megbirkóznia. 2004-ben, miután az athéni olimpián érthetetlenül gyenge szerepléssel csupán 11. lett, megállapították, hogy pajzsmirigy-túlműködése van.

Egy ideig úgy tűnt, hogy ő is azon balszerencsés sportolók egyike lesz, akiknek – mint a csatárból edzővé és szövetségi kapitánnyá lett holland Marco van Bastennek – egy betegség vagy sérülés miatt a pályájuk csúcsán kell visszavonulniuk.

Ám alig 18 hónappal a rendellenességet orvosló műtét után Blanka ezüstérmet szerzett a fedettpályás világbajnokságon. – Eldöntöttem, nem hagyom, hogy a történtek hassanak rám. Az egészre úgy tekintettem, mint egy egyszerű és rövid átmeneti visszaesésre.

Tavaly augusztusban fájdalmas sérülést szenvedett egy edzés során. A bal térdében részleges ínszakadást állapítottak meg, s úgy tűnt, ezzel füstbe is mentek a hónap végén Dél-Koreában rendezett világbajnokságon való részvételt illető tervei. Blanka is belátta, hogy nem lesz képes versenyezni – de alig 12 órával később meggondolta magát.

– Képtelen lennék a tévé előtt ülve nézni, hogy másvalaki szerzi meg a címet – jelentette ki. – Vagy nyerek, vagy a kardomba dőlök.

Nem volt rá idő, hogy oxigénterápiának vesse alá magát, vagy más olyan szokványos kezelésnek, amely az izomsérülést szenvedett sportolók gyógyulását segíti elő. Csak annyit tehetett, hogy összeszorította a fogát, és a legjobban reménykedett. Végül 203 centiméteres ugrásával ezüstérmet szerzett.

A műtét azonban elkerülhetetlenné vált. Az állandó fájdalmaktól szenvedő Blanka januárban Svédországba utazott, ahol megoperálták a sérült bal lábfején, valamint a bal sarkán is.

Emiatt sok értékes edzésidőről volt kénytelen lemondani.

A levegőben: átviszi a 203 centiméteres magasságot

Az édesapja, Joško mindig arra törekedett, hogy Blanka a lehetőségekhez mérten normális életet éljen. – Soha nem akartam buborékba zárni. Az én szememben elsősorban mindig is emberi lény, és csak másodsorban sportoló.

Maga Blanka is azt vallja, hogy viszonylag normális életet él: vannak barátai, voltak/vannak szerelmei, s néha klubokba és bárokba is jár.

Sok szempontból azonban nem nevezhető normálisnak az élete. A teste olyan, akár egy gondosan hangolt óra, amelyben a legkisebb beavatkozás is működési zavart okozhat.

Ahhoz, hogy minden rendben működjön, Blanka soha nem eszik gyorséttermi ételeket, desszertet vagy olajban sült fogásokat. Az alkohollal is nagyon csínján bánik: csak néha enged meg magának este egy pohár fehérbort.

– Edzés után olykor némi szárított ételt eszem, hogy visszanyerjem az energiámat, de ez minden. Ha étterembe megyek, nagyon kell vigyáznom. Semmi olyat nem fogyasztok például, amit vajjal készítenek. Ha pedig valami szokatlan dolgot eszem, annak szinte azonnal megérzem a hatását.

A kívülálló könnyen kísértést érezhet arra, hogy úgy gondoljon az élsportolókra, mint végtelenül megszállott és fegyelmezett emberekre, akik ettől valóságos robotokká váltak.

Csakhogy bár Blanka természetének kétségtelenül megvan a maga acélkemény oldala, elbűvölően emberi is tud lenni. Azt meséli például, hogy valahányszor nagy versenyen indul, legalábbis a kezdéskor mindig annyira ideges, hogy azt sem tudja, képes lesz-e ugrani.

– Amint belépek a stadionba, az énem egy része a legszívesebben elmenekülne. Az ember ilyenkor tudja, hogy mindannak az eredménye, amire az elmúlt egy-két évben – vagy az olimpiák esetében az elmúlt négy évben – készült, a következő pár órában fog eldőlni.

– Ha akkor és ott nem teljesítesz jól, nem lehetnek kifogások, senki mást nem hibáztathatsz. De éppen ez az egyik dolog, amiért annyira szeretem a magasugrást: végtelenül egyszerű. Minden rajtad múlik, és vagy fennmarad a léc, vagy nem.

Ámde ahogy felveszi az ugrócipőjét, az idegesség szertefoszlik. – Olyan, mintha más emberré válnék. Előfordul, hogy amikor visszatekintek bizonyos versenyekre, magam sem értem, hogyan voltam képes annyira összpontosítani, hogyan nem bolondultam bele a feszültségbe.

Akármennyi áldozatot hozott is, a győzelem pillanatában mindről úgy érzi, hogy megérte: – Ez a legnagyszerűbb érzés a világon. Az első világbajnoki győzelmem minden apró részletére jól emlékszem. Ennél nem létezik jobb. Abban a pillanatban semmire sincs szükséged: teljes és boldog az életed.

– Sok szempontból viszont az a legjobb, amikor másnap reggel felébredsz, és egyszer csak eszedbe jut, mit sikerült elérned. Igaz, idővel gyengül ez az érzés, de soha nem múlik el teljesen, hiszen te vagy a világbajnok, és ezt senki sem veheti el tőled.
 

Blanka ugráshoz készül a pekingi olimpiánAz edzés véget ér, Blanka lekapcsolja a lámpákat az edzőteremben, bezárja az ajtót, majd kisétál az épület előtt parkoló fekete BMW terepjárójához. Horvátországban nemzeti hősként tekintenek ugyan rá, és a járókelők némelyike láthatóan felismeri, de mindenki békén hagyja őt.

– Néha háborgatnak, de nem túl gyakran. Split kicsi város, és az emberek megszokják, hogy látnak. Én nem is lennék képes máshol élni. Szükségem van a szabadságra, és azt kell mondanom, nagyjában-egészében meg is kapom az itt élőktől.

Blanka 28 éves, és immár nyolc esztendeje élvonalbeli sportoló. Az eddig elért eredmények alapján egyáltalán nem lenne meglepő, ha azon gondolkozna, hogy az idei londoni olimpia után szépen visszavonul az aktív versenyzéstől.

Ez a gondolat azonban eddig eszébe sem jutott. Azt mondja, egyszer majd szeretne visszavonulni a sporttól, talán családot alapítani és azt tenni, amit a barátai is tesznek. Azonban nem most, amikor vannak még megszerzendő trófeák és megdöntendő rekordok.

– Csak most érzem úgy, hogy túl vagyok a legnagyobb küzdelmeken és a legnagyobb hibákon. Olyan, mintha már beleestem volna az összes csapdába, amelybe bele kellett esnem, s most végre nyugodtan élvezhetem azt, amit csinálok. Amikor azonban majd egyszer tényleg elhatározom, hogy abbahagyom, azt a döntést nem fogom megbánni. Érezni akarom, hogy ha már van ez az Istentől kapott tehetségem, akkor jól sáfárkodtam vele és a benne rejlő lehetőségek utolsó cseppjét is kihasználtam. Akkor és csakis akkor továbbléphetek, és nyugodtan élhetem az életem hátralevő részét.
 

Cikkünk megírása után Blanka Vlašić bejelentette, hogy lemondja az olimpiai szereplést.

Vote it up
210
Tetszett?Szavazzon rá!