A sors kereke

Egy iráni katona 1984-ben a harctéren megmenti iraki ellensége életét. A szívességet húsz év múlva Vancouverben viszonozzák

Kapcsolódó cikkek

Powermax autójavító – hirdeti a felirat Észak-Vancouverben, a rakpartra néző szerelőműhely bejárata fölött. Odabent ívhegesztő villog és serceg, valahol rádió szól. Az egyik hátsó sarokban egy 1950-es Pontiac Strato-Chief várja, hogy a mester két munka között egy pillantást vessen rá.

Egyszóval hétköznapi hely ez. Bár a műhelyt alapító, iráni születésű, az évekig tartó háborút és kínzásokat túlélő Zahed Haftlang számára rendkívül különleges, mert Vancouvert a közel-keleti történelem egy sorsdöntő helyszínéhez és dátumához kapcsolja. Ezt a bizonyos dátumot, 1982. május 24-ét Irakban vértanúk napjának, Iránban Horramsahr felszabadítása napjának nevezik: mindkét megjelölés az iraki–iráni háború egyik legvéresebb csatájára, a Horramsahrért vívott harc eseményeire utal. Az olajban gazdag délnyugat-iráni Huzisztán tartomány kikötővárosa a háború előtt bőségben élt. Mivel kulcsfontosságú vízi útnál fekszik, komoly hadászati jelentőséggel bír. 1980-ban, az iraki invázió során az első célpontok közé tartozott.

Kíméletlen harc folyt, amely feltételezések szerint több tízezer polgári áldozatot követelt. Bár Irak hosszas tüzérségi előkészítés után több ezer katonát, továbbá ötszáz harckocsit vetett be, szívós ellenállásba ütközött. A terület biztosítása két hónapot vett igénybe, a művelet több mint hatezer fős emberveszteséggel járt. Horramsahr így az iráni ellenállás jelképévé vált. Egy közszájon forgó történet szerint egy tizenhárom éves iráni fiú szülői engedély nélkül a városba utazott. Felnőtt katonákkal vállvetve harcolt, amíg el nem esett, miután kézigránáttal harcképtelenné tett egy iraki páncélost. Halála és Horramsahr iraki bevételének híre hatására hónapok alatt iráni kamaszok ezrei jelentkeztek önkéntesnek. Köztük a tizenkét éves Haftlang is.

Addig a Horramsahrtól keletre lévő Maszdzsed-Szoleimánban élt szüleivel, kilenc nővérével és öt fivérével. Nem volt könnyű a sorsa. Különösen egy eset ösztökélte változtatásra: az apja rajtakapta, hogy pénzt csent tőle mozijegyre, ezért büntetésből egy fölizzított nyárssal megégette a sarkát. Haftlang egy barátjánál lábadozott, ott találták ki, hogy a frontra szöknek.

Szüleiknek egy szót sem szóltak, jelentkeztek a Baszídzs ezredébe, és még aznap elszállították őket. A Khomeini ajatollah által alapított, önkéntesekből álló félkatonai csoportok hírhedtekké váltak. „A Baszídzs kiskorú tagjait arra buzdítják, hogy vállaljanak mártírsorsot, saját testükkel tisztítsák meg az aknamezőket, alkossanak úgynevezett »emberhullámokat«, azaz a szó szoros értelmében tömegesen rohanjanak a halálba, hogy azután a harcedzettebb katonák előrenyomulhassanak az ellenség felé” – írta róluk Lee Anderson a New Yorker hasábjain.

Haftlangot nem akarták ilyesmire rávenni. Miután kiderült, hogy kevésbé kényes gyomrú, mint a társai, inkább az egészségügyi alakulathoz osztották be. Eleinte elborzadt ugyan a szörnyűségektől, de végül beletanult a dologba, és magabiztosan végezte feladatait.

Közben eltelt másfél év Horramsahr eleste óta, és az irániak már a város visszafoglalását tervezgették. Haftlang zászlóalját is odavezényelték segíteni. Bajtársai addigra az arcvonal mentén mély árkot ástak, amelynek nyugati – az irakiakhoz közelebb eső – falát dinamittal rakták tele. Éjfél körül az irániak a támadás megkezdéséhez egy hetek óta lezárt gát felduzzasztott vizét vezették ebbe az árokba, azután felrobbantották az árok falát, így a víz az iraki erőkre zúdult.

– A irakiak felszerelését, tankjait és embereit elsodorta az ár – emlékszik Haftlang. – Sokan a fedezékükben fulladtak meg. A víz elöntötte a Salamcseh-síkságot, és egy elpusztított hadsereg maradt a nyomában.

A következő két napon az iráni forradalmi hadsereg hetvenezer katonája verekedte be magát a városba. A legfiatalabb és legtapasztalatlanabb baszídzsosokat (köztük Haftlangot) második hullám gyanánt május 24-én vetették be. Amikor a még ágyú- és aknatűz alatt álló városba értek, azt a feladatot bízták Haftlangra, hogy járjon végig egy bunkersort, nehogy túlélők maradjanak.

A megbízás egyértelmű volt. Az iráni kézre került irakiak hadifoglyokká váltak, de Haftlang elmondása szerint „a foglyok zöme holtan végezte”. Különféle beszámolók egyenesen arra utalnak, hogy az irániak május 24-e táján akár kétezer iraki foglyot is lemészárolhattak Horramsahrban megtorlásul, amiért a város 1980-as megszállásakor nőket erőszakoltak meg. Haftlang azt a parancsot kapta, hogy végezzen az életben maradt irakiakkal, vagy adja át őket a társainak, ami a szinte biztos halált jelentette.

A fiú abban a reményben látott hozzá a bunkerek átkutatásához, hogy senkit sem talál életben. Amikor – az oszladozó hullák fojtogató bűzétől fintorogva, gyönge fényű kis elemlámpáját magasba tartva – behatolt a harmadikba, kiáltást hallott. Egy férfi könyörgött kegyelemért. Arabul beszélt, és bár Haftlang nem értette, amit mond, megsejtette a lényeget. – Testvér, testvér, mindketten muzulmánok vagyunk! – mondta az iraki.

Haftlang elvette a fegyverét, majd fölegyenesedett, és karabélyát tüzelésre készen a védtelen férfira szegezte.

Iraki katonák az iráni Huzisztán tartományban Horramsahrt figyelik az 1980-as években

Najah Aboud nem önszántából vállalta a harcot. Fejcsóválva idézi a múltat, két kézzel markolja a kávésbögrét. Emlékei fölkavarják, angoltudása hézagos, mégis beleegyezik, hogy fölelevenítse velem a fájdalmas történetet. A háború előtt egy baszrai étteremben dolgozott, barátnőjével és imádott kisfiával élt. Épp Marokkóban üdült, amikor az iraki hatóságok minden hadra fogható férfit bevonulásra szólítottak föl.

– Engedelmeskedtünk – mondja. – Aki nem, annak a családja nagy bajba került.

Aboud katonai kiképzést kapott, és harckocsivezető lett. A hadosztálya egyike volt azoknak, amelyeket 1980 őszén Horramsahr elfoglalására vezényeltek, majd 1982 tavaszán iráni ellentámadással találta magát szembe. Számítottak rá, ugyanakkor erősítésre is vártak, amely azonban nem érkezett meg. Az irániak viszont az Aboudnak előre jelzettnél jóval nagyobb számban jöttek, lehengerelték az irakiakat, és betódultak a városba. Aboud úgy hallotta, azt a parancsot kapták, hogy mindenkit öljenek meg. Miután találat érte a tankját – közönséges karabéllyal lőttek rá –, legénységével együtt elhagyni kényszerült a járművet. Négy társával egy bunkerbe futottak, ahol már más iraki bajtársak is fedezéket találtak.

Addig harcoltak, amíg el nem fogyott a lőszerük. Amikor azután az ellenség elérte őket, eldobták a fegyverüket, és megadták magukat. Hiába. Az iráni katonák megrohamozták a bunkert. Csak úgy záporoztak a golyók. – Mindenkit megöltek – emlékezik érzelmeivel küszködve Aboud. – Az egyiket itt, a másikat ott, a harmadikat amott. Beborított a vérük.

Elvágódott, szó szerint maguk alá temették a barátai és bajtársai holttestei. Akkor föl sem fogta, de súlyosan megsebesült. Egy golyót a sisakja alá kapott, ez fölhasította a hajas fejbőrét. A karja is megsérült. Vérzett, majdnem elveszítette az eszméletét. Végül abbamaradt a lövöldözés, az iráni katonák továbbálltak. Aboud a sötétben feküdt. Egyszer csak kinyitotta a szemét, és a félhomályban fényt látott maga fölött. – Azt hittem, egy angyal – meséli. – Hogy egy angyal száll le hozzám.

A szíve kalapált. Alig mert levegőt venni. Az alak közeledett, mígnem Aboud meglátta egy kiskatona arcát. Egy gyerkőcét. A fiú lehajolt hozzá, és merőn nézte. Ahogy Aboud az életéért könyörgött, a gyerekkatona elvette a fegyverét, és fölállt.

Célzott és lőtt. Nem Aboudra, hanem a mögötte holtan fekvő egyik bajtársa tetemébe.
 

Egy véráztatta, zsebkönyv méretű Koránon múlott. Haftlang a sebesült iraki mellett állt, aki feléje nyújtotta a szent könyvet. Haftlang elvette, és a lapjai között egy fiatal nőt meg egy gyermeket ábrázoló fényképet talált. A férfi családját. És ahogy ezekre a hátrahagyott hozzátartozókra gondolt, hirtelen nem tudta, mitévő legyen.

– Az jutott eszembe, hogy talán hozzám hasonlóan őt is csak ide sodorta az élet – emlékezik az egykori kisfiú. – Ezért úgy döntöttem, hogy a parancs ellenére segítek neki.

A parancsszegés mindig kockázatos, de Horramsahrban, a véres háború döntő kezdeti szakaszában az ellenségnek való segítségnyújtás őrültséggel ért föl, és hazaárulásnak tekintették. Haftlang mégsem ölte meg azt a férfit. És szanitéc lévén, ha már nem végzett vele, igyekezett megmenteni.

Vért vett tőle, a mintával az egészségügyi egységhez szaladt, megállapíttatta a vércsoportját, majd visszatért, és vért adott az irakinak. Ellátta a fej- és végtagsérülését. Infúzióra kötötte, szuronnyal rögzítette az infúziós tasakot. Mivel a férfi szünet nélkül nyöszörgött, morfiumot is adott neki. Azután iraki holttesteket vonszolt köré, hullákból emelt fallal rejtette el szem elől.

A következő két napon folyamatosan nyugtatózta, egyéb kötelességei között vissza-visszalopódzott a bunkerbe. A harmadik napon egy tiszttől érdeklődött, mi a teendő a foglyokkal. A tiszt a parancsnokságon tudakozódott. Azt a tájékoztatást kapta, hogy mivel a területet már biztosították, a sebesült irakiakat egészségügyi egységekbe kell szállítani.

Haftlang a sebesült irakiért ment. A tábori kórház felé félúton egy iráni katona támadt rájuk, puskatussal az iraki arcába sújtott, kiverte a fogait. Haftlang kijött a sodrából, nekiugrott honfitársának, és a csatornába lökte.

A tábori kórházban talált orvost, de az nem volt hajlandó iraki foglyot operálni. Miután hiába próbálta rábeszélni, Haftlang otthagyta a sátrat, kétségbeesésében leült a földre, és így imádkozott: – Istenem, láttad, mennyire igyekeztem megmenteni ennek az irakinak az életét, de ha a halálát akarod, a te dolgod, nem az enyém.

Kisvártatva kiszaladt valaki hozzá, és szólt neki, hogy az orvos meggondolta magát. Haftlang a segítségére sietett. Átkötözték és rendesen összevarrták a férfi sebeit. Ellátták a fogait és az állkapcsát is. Néhány nap múlva az orvos visszahívta Haftlangot a kórházba, hogy a fiú elbúcsúzhasson az iraki katonától, akit megmentett.

A férfi közelebb intette magához Haftlangot, úgyhogy a fiú ugyanúgy lehajolt az arcához, mint első találkozásukkor. Most azonban az iraki nem az életéért könyörgött. – Allah szalmak, Allah halilak – hajtogatta helyette. Isten óvjon és segítsen!

Amikor a férfi megpróbált kezet csókolni Haftlangnak – ami az iszlám kultúrában a mély tisztelet jele –, a fiú elhúzta a kezét, és inkább ő csókolta jobbról-balról arcon az irakit. Együtt sírtak. Megölelték egymást, azután elváltak. – Egy óra múlva autóbusz jött, és az összes foglyot elvitte – meséli Haftlang. – Nem tudom, hová.
 

Najah Aboud sem tudja, hová vitték. Csak azt tudja, hol kötött ki: megbilincselve és bekötött szemmel egy börtönben, amelyet emlékei szerint Szangabesztnek hívtak. Egy régi várban volt a börtön, közel az iráni–afgán határhoz. A tömlöcben, ahol sosem láttak napvilágot, hatszáz férfit osztottak csoportokba a Szaddám Huszeinhez fűződő vélelmezett viszonyuk alapján. Az iraki vezérhez legkevésbé hűségesek, akiket a legnagyobb valószínűséggel győzhettek meg, hogy segítsék az iráni oldalt, olyan csoportba kerültek, amelyben elnézőbb volt a felügyelet. Azok, akikről úgy gondolták, hogy Szaddám szilárd támogatói, sokkal keményebb bánásmódban részesültek. Ebbe a csoportba tették Aboudot.

Rendszeresen vallatták és verték őket. A sötétségben, sovány fejadagon tartott Aboud elveszítette az időérzékét. Csak akkor tudta meg egy fegyőrtől, hogy kilenc hónap telt el, miután másik börtönbe helyezték át. A Szamnánnak nevezett új börtönben semmi sem változott. Aboud és bajtársai nem kaptak orvosi ellátást, nem hallottak híreket, nem volt rádiójuk. Rendszeresen kínozták őket. Tizenhat barátja halt meg abban a börtönben, fiatal emberek, akik Horramsahrban együtt harcoltak vele. Odakint fölkelt és lenyugodott a nap. A falakon belül Aboud és társai tűrték sorsukat. Tizenegy esztendő múlt el így.

Amikor Aboud harmincegy éves lett, ismét átszállították, ezúttal egy Teherán melletti börtönbe. Emlékszik, hogy a zárkája ablakának résén át sugárhajtású vadászgépeket látott, és eltűnődött, vajon iraki repülők-e, mert akkor nincs messze a szabadulása. De nem történt semmi ilyesmi. És ráeszmélt, hogy még azt sem tudja, tart-e még egyáltalán a háború. Sejtelme sem volt arról, hogy az Irán és Irak közötti konfliktus több mint hat esztendeje véget ért, és hogy a hazája azóta súlyos áldozatokat követelő háborút vívott az Egyesült Államokkal Kuvaitért.

Aboud csak abban reménykedett, hogy egyszer majd kiszabadul. Addig is fogvatartói nyelvének elsajátítására összpontosított. Hol itt, hol ott kapott el egy-egy perzsa kifejezést, mígnem – a foglyok közül egyedüliként – beszélni tudott az őrökkel. Ismét átszállították, immár egy Hismate nevű teheráni börtönbe. A vallatás és verés mindvégig folytatódott, ahogy a fénytől, élelemtől, minden emberségtől megfosztás is. 1999-ben egy nap hallotta, hogy az őrök újabb áthelyezésről beszélnek. Egymás között arról pusmogtak, hogy ezúttal talán ezt a néhány megmaradt foglyot is elengedik végre – a legszívósabbakat, akiket tizenhét esztendeje tartanak fogva, mégsem árulták el a hazájukat.

Aboud lehorgasztott fejjel, összekötözött kézzel ült a buszon. A szíve a torkában dobogott, ahogy arra gondolt, amit az őrök mondtak. Miután leszállították őket a buszról, és levették a szemükről a kötést, látta, hogy ez nem újabb börtön, hanem tágas, ragyogó, tiszta mecset. És élelem is volt ott: gyümölcs, tej, rizslepény – az immár harmincnyolc éves Aboud évek óta nem látott effélét.

Ekkor egy iráni tábornok lépett be, és Aboudhoz fordult. – Mondd meg nekik arabul – szólt a tábornok perzsául –, hogy a határra viszünk és ott elengedünk benneteket.

Miután Aboud lefordította a közlést, a foglyok örömujjongásban törtek ki.

A határhoz vitték őket busszal, ahonnan aztán ki-ki hazaindult. Aboud magával vitte rettenetes emlékeit Baszrába, ahol kiderült, hogy a várost lebombázták. A távolléte alatti harci események alaposan megváltoztatták az ottaniak életét. A barátnője a fiával együtt eltűnt. – Felfordult az ország – mondja nekem. – Fenekestül felfordult.

Érintkezésbe lépett kanadai fivérével, aki még 1974-ben vándorolt ki Irakból. – Gyere utánam, Najah! – biztatta a bátyja.

Így hát újabb hosszú útra kelt.
 

Zahed Haftlang története sem fejeződött be Horramsahrban. Éppen csak elkezdődött. Még nyolc évig harcolt. Számtalanszor megsebesült. Repeszgránátdarabok fúródtak a hasába. Harci gáz égette meg a vállán. Átlőtték a lábikráját. Egy golyó letépett egy darabot a füléből. De a legsúlyosabb sebet az után kapta, hogy az egyik egészségügyi egységnél megismerkedett egy fiatal ápolónővel, aki kedvesen bánt vele. A lányt Minának hívták. Elhatározták, hogy összeházasodnak. Néhány hét múlva Mináék háza egy iraki légi támadásban elpusztult, és a lány a családjával együtt a romok alatt lelte halálát.

Valami megváltozott a férfiban. – Mina magamra hagyott, és a világom átalakult, a szeretet és jóság helyébe harag és bosszúvágy lépett.

Haftlang megkeményedett. Értelmetlenül megölt egy kost – egy ismerős család jószágát –, majd búskomorságba süllyedt.

1988 tavaszán, az iráni–iraki háború egyik utolsó fegyveres összecsapása kapcsán Haftlang a hegyvidéki Ilám tartományba került. Az irániak arrafelé az Örök világosság fedőnevű iraki hadművelet eredményeként súlyos veszteségeket szenvedtek. Mire Haftlang elfoglalta az arcvonalon kijelölt helyét, a körzetbe vezényelt iráni zászlóalj zöme már dezertált. Alig néhány nappal az előtt, hogy Irán is elfogadta volna az ENSZ Biztonsági Tanácsának 598. számú határozatát, amely véget vetett a háborúnak, az ellenség lerohanta Haftlang harcálláspontját, és ő is fogságba esett.

Aboud tizenhét esztendei lidércnyomásához képest Haftlang két évig és négy hónapig sínylődött, de a brutalitásból neki is kijutott: az iraki őrök verték, cigarettával égették, hüvelykujjánál fogva drótra akasztották, barátait a gyakorlótéren végezték ki.

Egy 1991-es forró napon végre megérkeztek a Vöröskereszt képviselői. Buszokhoz kísérték az iráni foglyokat. Útnak indultak Iránba, nyomukban fölkavarodott az iraki por. Zahed Haftlang huszonkét éves volt.
 

Otthon, Iránban kémelhárítók kérdezték ki Haftlangot, aki azután megpróbált visszailleszkedni a polgári életbe, amelytől tíz esztendőre elszakadt. Szülőhelyén még állt gyermekkori otthona, de kopogására egy idegen nő nyitott ajtót. Beinvitálta, Haftlang azonban a temetőbe futott, azt hitte, hogy a szülei meghaltak. Talált is egy családi sírkövet, rajta a saját képével. Amikor élve megpillantották, a temető rémült alkalmazottai megpróbálták elmagyarázni neki, hogy a családja halottnak hitte. Haftlang a hír hallatán összeesett.

Szomszédjai segítségével végül fölkutatta szeretteit. A Teherántól délre fekvő Iszfahánba költöztek. Haftlang azonban még kevésbé tudott szót érteni az apjával, mint azelőtt. Megígérte egy afgánnak, akivel a háború alatt ismerkedett meg, hogy fölkeresi a leányait egy árvaházban. Amikor a lányok támogatásához pénzt kért az apjától, az adott neki, de kidobta őt a házból. A hajléktalanná vált Haftlang egy temetőben húzta meg magát. – Sötét napok következtek – emlékszik. – Nem tudtam, hogyan tovább.

A kapott pénzt mégis a lányok megsegítésére fordította. Az árvaházban tárult föl előtte egy új élet lehetősége – egy tizenhét esztendős látogató képében. Haftlang megszólította, félszegen próbálkozott hosszú idő óta először kulturált társalgással: – Nem tudja, hány óra?

– Látom, most jön az őserdőből – felelte a csillogó fekete szemű lány.

A lányt Maryam Solaymaninak hívták. Összeházasodtak, és Kapadánba költöztek. Haftlang egy barátja segítségével különféle munkákat vállalt el. Családot is akartak alapítani.

– A testem azonban tele volt repeszekkel, a szervezetem vegyi anyagokkal, a fejem a háborús borzalmak emlékeivel – mondja a férfi. – Lehangolt voltam, úgy éreztem, semmi értelme az életemnek.

Solaymani kétszer elvetélt, majd 1994-ben, nem sokkal az után, hogy a segítőkész barát ismét közbenjárt Haftlang érdekében, és álláshoz juttatta a kereskedelmi flottánál, az asszony egészséges leánygyermeket hozott világra. A kislányt Setayashnak nevezték el. Haftlang már apaként és sokkal boldogabban szállt tengerre.

A harag azonban tovább forrt benne. Ausztráliában – a tengerészévei alatt meglátogatott ötvennégy ország egyikében – ki is tört belőle. Egy keresztény lelkész összebarátkozott Haftlanggal meg egy tengerésztársával, és meghívta őket vacsorára. A tengerésztárs elfogadta a lelkész közeledését, de aztán durván bántalmazta, leütötte, és az útszélen hagyta. Haftlang ezen úgy felbőszült, hogy ő meg tengerésztársát verte össze.

Haftlangot útközben elviselhetetlen honvágy gyötörte. Depressziója mélypontjára akkor jutott, amikor a hajója a Georgia-szoros tajtékos vizén haladt a hófödte hegyek tövében megbújó város fényei felé. Azt az ismeretlen helyet Vancouvernek hívták.

– Akkor jártam életemben először Kanadában. Eszembe jutott egy régi mondás: „Ha először jársz valahol, imáid meghallgatásra találnak.” Fölnéztem az égre, és így szóltam: „Istenem, könyörgök, ments meg engem!”

Napokig ki sem tette a lábát a kabinból, emiatt heves vitába keveredett a hajó „ideológiai tisztjével”. A tiszt ordítozott vele, Haftlang elvesztette a fejét, lekapta a falról Khomeini ajatollah képét, és földhöz csapta. A tiszt erre közölte vele, hogy hazatérése után ezért börtönbe fogják zárni.

Haftlang nem bírta tovább, egy szál ruhában és kétszáz dollárral a zsebében megszökött a hajóról. Egy parkban töltötte az éjszakát, ázott-fázott. Két hét múltán bebotorkált egy kis boltba, hogy utolsó ötven centjét élelemre költse, és az iráni tulajdonos fölismerte, hogy perzsa. Tíz perc múlva kocsival érte jött egy másik iráni, aki szobát szerzett neki a bevándorlókat támogató brit columbiai társadalmi szervezet szállásán.

Biztonságban érezhette magát. Fedél volt a feje fölött. Hónapokon belül hivatalosan menekültstátusért folyamodott. Csakhogy tizennyolcezer kilométer választotta el a feleségétől és Setayashtól, és minden hidat fölégetett maga mögött. A szíve sajgott. Nem tudta elképzelni a jövőjét ezen az idegen helyen. 1999 végén szobája magányában, Haftlang úgy döntött, elég volt. Székre állt, kötelet vetett a mennyezetgerendára, hurkot kötött rá, és beledugta a nyakát, azután lelépett a székről.
 

Najah Aboud nem sejtette, mi történt hajdani megmentőjével. 2000-ben fájdalmas emlékekkel érkezett Kanadába. Bátyjánál és édesapjánál Richmondban telepedett le, ahol költöztető kisvállalkozást indított be.

Pszichológiai tanácsadásra kezdett járni a Megkínzottak Vancouveri Szövetségébe (VAST). Jól emlékszik, hogy egyik nap a váróhelyiségben ült, egy képes újságot olvasgatott, amikor egy idegen lépett be, és leült vele szemben. Aboudnak szemet szúrt a férfi, aki fiatalabbnak látszott nála, de a sebzett lelkű túlélő légkörét árasztotta. Biccentettek, és angolul köszöntek egymásnak, majd a jövevény úgy ítélte meg, hogy Aboud közel-keleti, hát megkérdezte, iráni-e.

– Nem – felelte Aboud a másik férfi nyelvén –, iraki vagyok.

– De hát perzsául beszél – mosolygott a férfi.

– Megtanultam – mondta Aboud. – Sokáig éltem Iránban.

Ez felébresztette a férfi kíváncsiságát. Talán hivatalos kiküldetésben dolgozott ott?

Aboud nevetett. Dehogy. Azért volt Iránban, mert nem volt más választása. – Tizenhét évig tartottak ott hadifogságban.

A férfi elkomolyodott. Azután kuncogott. – Hát akkor azt hiszem, kvittek vagyunk, mert én két esztendőt töltöttem iraki hadifogolytáborban.

Egy kicsit hallgattak, majd a fiatalabb férfi ismét Aboudhoz fordult. – Hol esett fogságba, ha szabad kérdeznem?

– El-Muhammarában.

– El-Muhammarában? Úgy érti, Horramsahrban.

– Horramsahrban – ismételte meg Aboud.

Persze. Nem akarta megbántani a másikat azzal, hogy a város arab nevét használta.

A férfi azonban nem bántódott meg. Csak azért kérdezett vissza a névre, hogy tisztázza, jól értette-e. – Horramsahrban én is megfordultam – mondta Aboudnak.
 

Zahed Haftlang és Najah Aboud, az egykori ellenségek Vancouverben ismét egymásra találtak, és most jó barátokZahed Haftlang szállásbeli szobájában lelépett a székről, de a hurok nem szorult a nyakára. Ahogyan majdnem húsz évvel azelőtt őrangyal módjára ő bukkant föl, és megmentette Najah Aboudot, most egy angyal nála is épp a kellő pillanatban avatkozott közbe. Haftlang lelépett a székről, egyenesen egy másik lakó karjába, aki akkor rontott be a szobába.

Ezután a barátai hamar meggyőzték Haftlangot, hogy okvetlenül forduljon a VAST-hoz.

Haftlang emlékszik, hogy egyszer-kétszer elment pszichoterápiára.

A harmadik alkalommal szóba elegyedett egy iraki úriemberrel, aki meglepően jól beszélt perzsául. Amikor a férfi azt mesélte Haftlangnak, hogy egy fiatal iráni katona ejtette foglyul, aki megmentette az életét, Haftlang közbevágott.

Igen, tudja. Egy bunkerban történt az eset.

– A bátyámtól hallott rólam?

– Nem – mondta. – Én voltam az a fiatal katona!

Aboud régóta ködös emlékei kezdtek kitisztulni. Azt azonban így sem tudta fölfogni, hogy ez az ember tényleg az angyal, aki az emlékeiben mintha az égből pottyant volna.

– A Koránomat nyújtottam a fiatalembernek – mondta.

– Egy fénykép volt benne az asszonyáról és a fiáról – felelte Haftlang.

– A fiúnak lámpája volt.

– Az elemlámpám! – ugrott talpra könnyes szemmel Aboud, és elindult a másik férfi felé.

– Ha tényleg te vagy az a fiú, mesélj még!

– Vedd le a sapkádat: forradás van a fejeden, az összevarrt seb helyén. És a fogad! Itt hiányoznak a fogaid!

Aboud már sírt. Haftlang is. Nevetve, kurjongatva ölelgették egymást, a VAST munkatársai és páciensei meg körbeállták őket, és tudakolták, mi folyik ott.
 

A Powermax autójavító szerény műhelyének oldalsó kis irodahelyiségében Haftlang hátradől a székén, és megcsóválja a fejét. Azt mondja, most olyanok Abouddal, mint a testvérek. Járnak egymás családjához, néha pedig moziba.

– Úgy szeretem Najahot, mint a saját fiamat – utal Niayeshre, akit Solaymani 2006-ban szült, miután a család Vancouverben újraegyesült.

Ha választhatna egyvalamit, amit a jövőben megvalósítana, akkor annyi pénzt gyűjtene, hogy tűvé tegye az egész világot és megkeresse Aboud elveszett fiát. Mert míg hajdan megmentette Aboud életét, húsz évvel későbbi találkozásuk az ő életét mentette meg.

– Amikor Najah belépett abba a váróhelyiségbe, új út nyílt előttem az életben – vallja. – És a depressziómnak nyoma sincs.

Kimegyünk az irodából a műhelybe. Hallani a rakparti út forgalmát, a kishajókat az öbölben. Haftlang délutánra bezárta a műhelyét, hogy mesélhessen nekem, és most megfogja a láncot, fölhúzza a nehéz bejárati ajtót. Folytatódik a munka, az autójavítás, jönnek az ügyfelek.

De előbb még megmutatja nekem a Pontiac Strato-Chiefet. Szép feladat. Az máris nyilvánvaló, hogy amikor elkészül, tökéletes lesz. A múlt tanúja, rozsdatemetőbe került volna, de most ismét életre kel, szebb lesz, mint valaha volt. Megújul.

Vote it up
320
Tetszett?Szavazzon rá!