A sorsomat magam irányítom

Manál al-Sarif azért küzd, hogy a nőknek joguk legyen szabadon élni Szaúd-Arábiában. Ismerje meg a történetét

Kapcsolódó cikkek

A nevem Manál al-Sarif. Szaúd-Arábiából jöttem. Életem két különböző fejezetéről szeretnék mesélni önöknek. Az első fejezet a nemzedékem története, s 1979-ben kezdődik, amikor megszülettem.

Az év november 20-án megostromolták Mekkát, a muszlimok legszentebb városát: egy Dzsuhajman al-Utajbi nevű, harcos iszlamista mintegy 400 emberével elfoglalta. A megszállás két hétig tartott. A szaúdi hatóságok csak komoly fegyveres erők bevetésével tudták őket kiszorítani. Dzsuhajmant és az embereit nyilvánosan lefejezték.

A hatóságok azonban újabb zavargásoktól tartottak. Szaúd-Arábia fiatal államként gyorsan változott, és új polgári életmódot vezetett be. A lázongó militánsok szemében az efféle változások szemben álltak a hitükkel, az iszlámmal, ezért véget akartak vetni nekik.

Így, bár a szaúdi kormány kivégeztette Dzsuhajmant, lassan alkalmazni kezdte az elveit. Hogy elejét vegyék egy újabb felkelésnek, a hatalmon lévő szélsőségesek gyorsan léptek, és visszavettek a korábbi években tett különböző engedményeikből. Dzsuhajmanhoz hasonlóan egyes szaúdi vezetők régóta nemtetszéssel figyelték a nőkre vonatkozó korlátozások fokozatos enyhülését. A mekkai lázadást követő hetekben a bemondónőket eltávolították a televízióból. A nőket ábrázoló képeket betiltották. A nők számára elérhető állásokat két területre szűkítették le: az oktatásra és az egészségügyre.

A nők és férfiak közötti kapcsolatokat bátorító tevékenységeket akadályozták: tilos lett a zene; a mozikat bezárták; a nemek szétválasztását mindenütt szigorúan életbe léptették. Az elkülönítés törvénnyé vált, a nyilvános helyektől a kormányhivatalokon át a bankokig, iskolákig, sőt az otthonokig. Idővel minden szaúd-arábiai háznak két bejárata lett: egy a férfiaknak, egy a nőknek.

Aztán újabb nagy változás következett: az olajdollárok kezdtek a szélsőségesek zsebébe áramlani. Ezt a pénzt a szélsőségesek arra használták, hogy hithirdető szónokokat küldjenek szerte a világba, akik közül sokan a hitetlenek iránti gyűlöletet hirdették, világméretű szent háborúra, dzsihádra buzdítottak, és mindazok elutasítására, akik nem osztoznak az ő eszményeikben.

A szaúd-arábiai Erkölcsöt és bűnmegelőzést elősegítő bizottság, más néven „vallási rendőrség” szabad kezet kapott. Vagyis a hatalom lefejezett ugyan egy szörnyeteget, de magáévá tette a gyűlöletről vallott ideológiáját.

A szaúdi hatóságok mindent elkövettek, hogy a köztudatból kitöröljék a lázadásnak még az emlékét is, ezért elrendelték minden ilyen témájú cikk és adat törlését az újságokból és a magazinokból, abban a reményben, hogy kiradírozhatják a történelemből, és az emberek elfelejtik Dzsuhajmant.

Csakhogy Dzsuhajman emléke fennmaradt. Emlékszem, egy nap – a háddzs időszaka volt, a zarándoklaté – anyámmal együtt taváfot végeztem. Ez egy rítus, amikor is az ember körbe-körbe sétál a muszlimok legszentebb szentélyében, a mekkai Kábában.

A Kába falában volt egy lyuk, s miközben körbejártunk, anyám rámutatott, és kijelentette: – Ezt egy golyó ütötte, még Dzsuhajman idején.
 

A szerző 2012. május 8-án szólalt fel az oslói szabadságfórumon; beszédét itt közöljükDzsuhajman. Már a név is rémülettel tölti el a világ muszlimjait. Számomra az a lyuk többet jelentett, mint egy lyuk a falban. Visszanyúlt az időbe; olyan lyuk volt, amelyet mintha mi, szaúdiak azóta is folyamatosan tömnénk be. Ezért haladunk mi visszafelé az országunkban.

Elmúltak az 1980-as évek, a rákövetkezők meghozták a szovjetek afganisztáni bevonulását, valamint történelmi átalakulásokat a Szovjetunióban. Közben Szaúd-Arábiában nagyon megerősödtek a nézeteiket terjesztő szélsőségesek, akik mindenkit rákényszerítettek, hogy szigorú törvényeik szerint éljen.

Nagyszámú, ingyen osztogatott röplapot, könyvet és kazettát adtak ki, amelyekben dzsihádra hívtak fel Afganisztánban, és követelték, hogy mindenkit, aki nem muszlim, tiltsanak ki az Arab-félszigetről. Egyike voltam azoknak a fiataloknak, akiket beszerveztek, hogy osztogassák ezeket.

A dzsihádért küzdők között volt egy 22 éves férfi. Oszáma bin Ládennek hívták. A sahva napjaiban – az al-Sahva al-Iszlámíja jelentése „Iszlám ébredés” – a viták egyik fő tárgya a nők voltak. Nekem azt tanították, hogy ha elmegyek otthonról, egyedül én vagyok a felelős, ha bármi baj ér, mert a férfiaktól nem várható el, hogy uralkodni tudjanak az ösztöneiken. Csábító gyümölcs vagyok, mondták, minden formában és alakban gerjedelmet ébresztenék a férfiakban. Így bírtak rá, hogy otthon maradjak.

A szaúdi szélsőségesek számára én avra voltam. Az avra szó bűnös dolgot jelent, olyan intim testrészt, amelyet nem szabad megmutatni. Amit fedetlenül hagyni törvénybe ütközik. Mire tízéves lettem, tetőtől talpig ruhával fedtem magam.

Avra volt az arcom, a hangom. Még a nevem is avra volt. A nőket nem szabad a nevükön szólítani, ezért őket egy férfi „lányának”, egy férj „feleségének” vagy fiai „anyjának” hívják.
 

A nők számára nem léteztek sportok, műszaki iskolák. És persze nem is vezethettek. Még fényképes személyi igazolványunk sem lehetett, csak útlevelünk.

Nekünk, nőknek nem volt hangunk. Nem volt arcunk. Nem volt nevünk. És teljesen láthatatlanok voltunk.

Elrabolták tőlünk az életünket egy hazugsággal: azért tesszük ezt, mondták nekünk, hogy megvédjünk benneteket a férfiak fürkész tekintetétől. Királynőhöz illő bánásmódot érdemeltek.

Ám ebben az időszakban történt valami, ami megmutatta, hogy nem mindenki hajlandó beletörődni ebbe. 1990. november 6-án 47 bátor nő dacolt az autóvezetési tilalommal. Kimentek Rijád utcáira, és vezettek. Őrizetbe vették őket, megtiltották nekik, hogy elhagyják az országot, és elbocsátották őket az állásukból. Emlékszem a hírre, akkoriban gyerek voltam még. Azt mondták nekünk, hogy azok a nők nagyon rosszak. Azután fatvát hirdettek ki. Szaúd-Arábia főmuftija kijelentette, hogy egy nő, aki vezet, az haram, azaz tiltott az iszlámban. Egy tévébemondó felolvasta a belügyminiszter felhívását, hogy Szaúd-Arábiában a nőknek tilos autót vezetniük.

A következő 22 évben még csak szóba hozni sem lehetett a női autóvezetést a televízióban és a rádióhírekben, a képes újságokban vagy a napilapokban. Tehát újabb tabu született. Az első megakadályozta, hogy Dzsuhajmanról beszéljünk, a második, hogy a női vezetésről.

De ifjú életem első fejezetében történt valami más is: támadás a Khobar-tornyok, a külföldi katonai személyzet szállása ellen. 1996. június 25-én a tornyokat bombatalálat érte, a szaúdi kormány szerint a támadást szaúdi iszlám harcosok hajtották végre, köztük számos afgán háborús veterán. Az amerikai légierő katonái közül 19-en meghaltak, és 372 különféle nemzetiségű ember megsebesült.

Emlékszem, anyám mennyire megdöbbent, amikor meglátta a képeket. – Dzsuhajman visszatért – mondta.

Csak 17 éves voltam, és ma, amikor visszaidézem, meglep, mennyire nem szántam a halottakat. „Agymosáson” estem át. Különös korban nőttem fel; egy terrorista kultúra terméke voltam.

Letartóztatták, börtönbe csukták, megfosztották állásától, és megtiltották, hogy nem muszlim férfihoz menjen feleségül, így Sarif Dubajba költözött

Négy évvel később, 2000-ben kezdődött a változás az életemben. Abban az évben jelent meg Szaúd-Arábiában az internet. Életemben először mentem fel a netre. Hadd adjak önöknek egy képet akkori önmagamról: szélsőségesként tetőtől talpig be voltam bugyolálva. Mindig szigorúan követtem ezt a szokást. Nagyon szerettem rajzolni, de amikor egy nap az iskolában azt mondták nekünk, hogy állatokat vagy embereket rajzolni bűnös dolog, úgy éreztem, engedelmeskednem kell. Összeszedtem minden festményemet és rajzomat, és elégettem őket. S közben úgy éreztem, magam is égek belül. Az internet volt az első ajtó, amely lehetővé tette az arab fiataloknak, hogy kimerészkedjenek a külvilágba. Fiatal voltam, mohón szerettem volna többet tudni más emberekről és más vallásokról. Kommunikálni kezdtem emberekkel, akik másképpen gondolkodtak, mint én, és ezek a beszélgetések hamarosan kérdéseket vetettek fel bennem. Kezdtem rájönni, milyen szűk az a doboz, amelyben élek. És mihelyt kiléptem belőle, még kisebbnek tűnt. Lassan kezdtem megszabadulni attól a fóbiámtól, hogy tiszta elveimet beszennyezhetik.

Hadd meséljek el egy másik történetet! Emlékeznek még arra, amikor először hallgattak zenét? Emlékeznek a legelső dalra? Én igen. Huszonegy éves voltam. Ekkor engedélyeztem magamnak először a zenehallgatást. Emlékszem a számra: a Show Me the Meaning of Being Lonely (Mondd, mi a magányosság értelme) volt a Backstreet Boystól. Talán segít megérteni ennek a jelentőségét, ha elmondom, hogy a bátyám kazettáit egykor elégettem a sütőben. Ennyire szélsőséges voltam. És aztán meghallgattam azt a dalt.

Azt mondták nekünk, hogy a zene a Gonosz fuvolája, út a házasságtöréshez, a bűnre vezető ajtó. De a dal, amelyet hallottam, tiszta volt, gyönyörű, angyali. Bármi lehetett, csak nem rossz. Ekkor döbbentem rá, mennyire magányos vagyok elszigetelt kis világomban.
 

Egy másik jelentős dátum számomra 2001. szeptember 11-e volt, amely nemzedékem számos tagjának életében fordulópontot jelentett.

A szélsőségesek azt mondták, szeptember 11-e Isten büntetése az amerikaiaknak mindazért, amit éveken át velünk tettek.

Meg voltam zavarodva, nem tudtam, kinek adjak igazat. Úgy neveltek, hogy gyűlöljek minden nem muszlim embert, vagy bárkit, aki nem úgy gyakorolja az iszlám vallást, ahogy azt mi helyesnek tartjuk. De aznap este, a rendkívüli híradásban láttam, amint egy férfi kiveti magát a Világkereskedelmi Központ egyik tornyából. Zuhant, egyenesen lefelé, menekült a lángok elől.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Ez a kép befészkelte magát az agyamba. Valami nincs rendjén, sugallta nekem.

A világon egyetlen vallás sem lehet ilyen véres, ilyen kegyetlen, ilyen könyörtelen.

Az al-Kaida később elismerte, hogy ők követték el a merényleteket. Hőseim így már csak rémisztő, véres szörnyetegek voltak. Attól kezdve minden megváltozott.

Szeptember 11-e után Szaúd-Arábiának belföldi terrortámadások sorozatával kellett szembenéznie. És hogy ez milyen különös következményekkel járt? Pár hónap múlva a hatóságok először kezdtek nőknek személyazonossági iratokat kiadni. Noha ehhez egy kijelölt férfi hozzájárulására volt szükség, végre elismerték, hogy mi is az országunk állampolgárai vagyunk.
 

Ez pedig már a második fejezethez visz. Ebben a fejezetben az ösztönzést nekem, ahogy nemzedékemben sokaknak, az arab tavasz adta.

Egyik este 9 tájt hagytam el az orvosom rendelőjét, és nem volt, aki hazavigyen. Egy autó kitartóan követett, a benne ülő férfiak majdnem elraboltak. Másnap a munkahelyemen panaszkodtam a kollégámnak, milyen elkeserítő, hogy noha van nemzetközi vezetői igazolványom a tengerentúli utazásokhoz, idehaza nem engedik meg, hogy vezessek, mert nő vagyok. Ő egy nagyon egyszerű dolgot mondott: – De hát nincs törvény, amely megtiltaná, hogy vezess. – A fatva nem törvény. Ez az egyszerű igazság jelentette a kezdetet. 2011 júniusában egy szaúdi nőkből álló csoport elhatározta, hogy elindítja a Vezesd a Saját Életed nevű mozgalmat.

A közösségi médián keresztül felszólítottuk a nőket, hogy június 17-én jöjjenek ki az utcára vezetni. Csak azokat bátorítottuk részvételre, akiknek nemzetközi vezetői igazolványuk volt, mert el akartuk kerülni a baleseteket. Aznap videóra vettem, amint éppen vezetek.

A saját arcommal, hangommal, nevemmel vállaltam; elhatároztam, hogy kiállok magamért. Volt idő, amikor szégyelltem, hogy csupán egy nő vagyok, de ez elmúlt. A videót feltettem a YouTube-ra, és az első nap 700 ezren nézték meg.

Persze nem voltam egyedül. Június 17-én közel 100 bátor nő vezetett. Rijád utcái tele voltak rendőrautókkal, a város minden pontján a vallási rendőrség járművei posztoltak. De egyikünket sem tartóztatták le. Megtörtük a nők járművezetésére vonatkozó tabut.

Másnap letartóztattak, és kilenc napra börtönbe kerültem. Az emberek egy része követelte, hogy állítsanak bíróság elé és nyilvánosan korbácsoljanak meg. Kurvának neveztek, feslettnek, erkölcstelennek, lázadónak, nyugatosnak, hazaárulónak és kettős ügynöknek, akit el kell tiporni. Oldalak jelentek meg a Facebookon, amelyeken becsméreltek, bizonygatták, hogy a férfiak fogják majd az igaljukat (a fejükön viselt zsinórt) és elvernek bármely nőt, aki a tabut megszegve vezetni merészel. A nők visszalőttek: „Cipőkkel fogunk megdobálni.” Háború robbant ki a nemek között.

Csak miután kiengedtek a börtönből, jöttem rá, hány emberre is hatottam egy olyan egyszerű cselekedettel, amely a nők többsége számára teljesen mindennapos tevékenység. A világméretű tiltakozások hatására szabadon engedtek.

Ez az egész nem az autóvezetésről szól. Hanem arról, hogy a saját sorsunk esetében mi üljünk a sofőrülésen. Ma azt mondom, azon volt lemérhető, mekkora hatást értünk el, hogy milyen durva támadások értek minket. Mindösszesen ennyi történt: mozgalmat indítottunk Szaúd-Arábiában. Így neveztük el: a szaúdi nők tavasza.

Hiszünk a nők teljes jogú állampolgárságában, mert egy gyerek nem lehet szabad, ha az anyja nem szabad. Egy férj nem lehet szabad, ha a felesége nem szabad. A szülők nem szabadok, ha a lányaik nem azok. Az a társadalom, amely a nőket semminek tekinti, nem társadalom.

A szabadság legbelül kezdődik. Én szabad vagyok. De tudom, hogy ha hazamegyek Szaúd-Arábiába, ott nem mindenki ilyen.

A küzdelem csak nemrégiben kezdődött. Nem tudom, meddig fog tartani, és nem tudom, hogyan végződik. De azt tudom, hogy a mindent átitató eső egyetlen cseppel kezdődik. És végül előbújnak a virágok.
 

Manál al-Sarif ma Dubajban él második férjével, aki brazil. Első házasságából született, hétéves gyermekével csak hétvégenként találkozhat Szaúd-Arábiában.

Vote it up
210
Tetszett?Szavazzon rá!