A sport hősei

Nem csak a győzelem számít. Az alábbi hét olimpikon, például Eric Moussambani, vagyis „Az angolna” másként váltak emlékezetessé

Kapcsolódó cikkek

Legenda az uszodában
Eric Moussambani egyenlítői-guineai úszó a fejlődő országokból érkező sportolók támogatását szolgáló úgynevezett szabad kártyával került be a 2000-es sydney-i játékok mezőnyébe.

Nyolc hónappal korábban még alig tudott úszni, és edzői irányítás nélkül, egy szálloda medencéjében próbálta elsajátítani a szabályos tempókat otthona közelében.

Moussambani Sydney-ben látott életében először olimpiai méretű medencét, és még soha nem edzett ötven méternél hosszabb távon.

A százméteres gyorsúszás előfutamában csak két ellenféllel kellett volna versenyeznie, ám őket hibás rajt miatt diszkvalifikálták. Így Moussambani egyedül az órával vívott küzdelmet a 17 ezer néző előtt.

Jól vette a startot, magabiztosan ugrott a vízbe, és az első 10-15 másodpercet erős tempóban úszta le. Ám hamar kifulladt, és kínosan, már-már komikusan lassan haladt előre. Sokan már abban is kételkedtek, hogy sikerül-e teljesítenie a távot.

Ám a tömeg hangos biztatása mellett a levegő után kapkodó Moussambani végül célba ért. Az 1 perc 53 másodperces idő élete legjobbja volt, igaz, az olimpiák történetében senki nem úszott lassabban százméteres versenyen.

Előző nap ugyanebben a medencében az ausztrál Ian Thorpe hét másodperccel gyorsabban teljesítette a kétszer olyan hosszú, 200 méteres távot. Ennek ellenére Moussambani az elszántsága és hősies kitartása révén legendává vált, és megkapta az Eric, az angolna becenevet. Mint Thorpe megfogalmazta: – Erről szól az olimpia.

Nagy előrelépés
A 2012-es londoni olimpián Sarah Attar az utolsó helyen végzett a 800 méteres síkfutás előfutamában, több mint fél perccel lemaradva a mezőnytől. Amikor áthaladt a célon, a több száz néző állva ünnepelte.

Miért? Mert a fejét és testét eltakaró hidzsábban futó Attar volt az első nő, aki szaúd-arábiai színekben indult olimpiai atlétikai versenyen. Szereplése nagy előrelépésnek számított a patriarchális közel-keleti államban élő nők jogaiért folytatott küzdelemben.

– Óriási megtiszteltetés és csodálatos élmény, hogy a nőket képviselhettem – mondta Attar. – Biztos vagyok benne, hogy ez változásokat idéz majd elő.

Önzetlen tett
Lawrence Lemieux kanadai vitorlázó éremmel tért haza az 1988-as szöuli játékokról – azonban nem olyannal, amilyenért küzdött. Amikor elindult az ő versenyszáma, az egyszemélyes finn dingi futama, a 65 km/órás szél meredek hullámokat korbácsolt a háborgó tengeren.

A kanadai versenyző az élbolyban haladt, ám arra lett figyelmes, hogy felborult egy másik versenyszámban induló szingapúri hajó. A pórul járt vitorlázók megsérültek, egyikük a vízen lebegett, másikuk a dingijük törzsébe kapaszkodott.

– Döntés elé kerültem, de miután felmértem a helyzetet, már nem volt kérdéses, mit kell tennem – magyarázta később Lemieux. Letért a verseny útvonaláról, és a saját hajójára húzva megmentette a két szingapúrit. Miután bevárta a mentőhajót, visszaállt a versenybe, és 32 induló közül a 22. helyen végzett.

Lemieux önzetlen tettével kiérdemelte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Pierre de Coubertin-érmét, amellyel a kiemelkedően sportszerű versenyzőket jutalmazzák. – Mindenki ezt tette volna a helyemben – vélekedett utóbb Lemieux. – Olyan volt, mint amikor azt látod, hogy az út szélén egy autó áll, és a benne ülők segítségre szorulnak.

Atyai támasz
Sok sportolóhoz hasonlóan Derek Redmond brit futó is gyakran küszködött sérülésekkel. Az 1988-as szöuli játékokról vissza kellett lépnie Achilles-ín-gyulladás miatt, de négy évvel később a barcelonai olimpián rajthoz állt a 400 méteres síkfutásban.

A selejtezőben jobb időt futott, mint az azt megelőző négy évben bármikor. Az elődöntőben magabiztosan kezdett. 250 méternél azonban katasztrófa történt. Combizomszakadás miatt Redmondnak le kellett állnia. Úgy tűnt, számára véget ér az olimpia. Ám ekkor úgy döntött, nem fogja hordágyon befejezni a versenyt. Bár szörnyű fájdalom kínozta, Redmond ugrándozva elindult a cél felé. Ekkor újabb meglepetés következett.

A lelátón ott ült Redmond apja. A férfi attól félt, hogy fia sérülése még súlyosabb lesz, ezért az őröket kikerülve a pályára szaladt, és betámogatta a célba könnyeivel küszködő, sántikáló fiát. Óriási ováció fogadta őket.

Az elcserélt ugró esete
Miután 1984-ben, a Los Angeles-i olimpián sérülést szenvedett a távolugró versenyen, a Puerto Ricó-i Madeline de Jesús nehéz helyzetbe került. Még rajthoz kellett volna állnia hazája 4  x  400 méteres váltója tagjaként.

Madeline végül megkérte ikertestvérét, a szintén sportoló Margaretet, aki nézőként volt jelen a stadionban, hogy induljon helyette a selejtező futamban. A titkos terv bevált, de a verseny után Freddie Vargas, a Puerto Ricó-i csapat vezetőedzője rájött a csalásra, és fájó szívvel, de visszaléptette csapatát a döntőből.

Üzenet a világnak
Történelmi kép: Tommie Smith és John Carlos afroamerikai sprinterek lehajtják a fejüket, és ökölbe szorítva felemelik fekete kesztyűs kezüket, miközben az 1968-as mexikói olimpián a dobogón állva az amerikai himnuszt hallgatják.

Dacos tiltakozásuk a faji megkülönböztetés ellen – amelyre hat hónappal Martin Luther King polgárjogi vezető meggyilkolása után került sor – oda vezetett, hogy kizárták őket az amerikai olimpiai csapatból, mert megsértették az olimpiai játékok politikai semlegességére vonatkozó szabályát.

Akciójuk világszerte a lapok címoldalára került, ám odahaza a két sportoló becsmérlő üzeneteket, köztük halálos fenyegetéseket is kapott. A történelem azonban hősökként tartja számon őket, mert időszerű üzenetet küldtek a világnak.

– Úgy láttuk, fontos felhívni a figyelmet a hazánkban tapasztalható egyenlőtlenségre – nyilatkozta később Tommie Smith.

John Carlos így emlékezett vissza az eseményre 2012-ben: – Kötelességemnek éreztem a kiállást. Az erkölcsi parancs erősebb a szabályoknál és rendeleteknél.

Vote it up
117
Tetszett?Szavazzon rá!