A szépség bűvöletében

A sors fintora, hogy egy gyermekkori baleset nyitotta meg előttem egy teljesen új életpálya lehetőségét

Kapcsolódó cikkek

Azt a napot, 1950. április 18-át tartom életre eszmélésem első napjának. Alig múltam hároméves. Szép, csengő énekhangomat, zenei tehetségemet édesanyámtól örököltem, és tulajdonképpen a zene, a szépség bűvölete sarkallt akkor erre a meggondolatlan tettre.

Mindenből ugyanis, ami körülöttem történt, a zörejekből, a fűrész hangjából, az ostorok cserdítéseiből is muzsikát véltem kihallani. Muzsika volt minden, ami ritmust hordozott, mint a szecskavágó gép hres, hres, hres hangjai, miközben apám vágta, aprította vele a frissen kaszált lucernát. Én csak elő akartam csalogatni a gépből a hangokat. Senki sem gondolta, milyen következményekkel járhat, ha azt a gépet magára hagyják – velem.

A pajtában vagyok – apám és a bátyám az istállóba ment az épp akkor érkezett „tejellenőrrel”. Körülnézek. Tudom, ha látnák, mire készülök, megtiltanák, és én elsírnám magam a muzsika elmaradása miatt. Kezemmel megmarkolom a fogantyút, a kerék lassan enged, fordul. A két küllőre szerelt, borotvaéles kések teljes készenlétben. A kerék a felső holtpontján megáll, lábujjhegyen érem csak el a fogantyút. A kés súlya meg a kapott kis erő továbblendíti az alsó holtpontig. Csak három szál lucerna kandikál ki a fogas hengerek közül, s mindhárom elhajol a kés alatt.

Újabb erőt gyűjtök, hogy a kés élét közvetlenül a nyílás fölé helyezzem, a fogantyút most a bal kezemmel tartom, hogy az egyik szálat jobb kezem három ujja közé fogva a kés alá húzzam. Ám az erős rostú növény szála beszorult, nem enged. A bosszúság elsöpri a figyelmemet, elengedem a fogantyút, a kerék csak egy kicsit mozdul, a kés pedig megfog. Még nem értem, mi történt velem, újabb erőt adok a fogantyúnak.

Csak ekkor szűnik meg a kábulat. Nem érzek fájdalmat, csupán azt látom, hogy a jobb kezem hüvelykujja eltűnt a kés mögött, csak azt érzem, hogy a mozgásban korlátozva vagyok, s így muzsikálni nem lehet. Az egyetlen logikus gondolat, hogy a kereket visszafelé fordítsam.

Az ujjam lefittyed. Csak egy csepp vér, semmi több. Látom a csontot a tőízületnél. A lógó ujjat egy kis bőrdarab tartja csupán. A szívem kezd gyorsabban verni, első gondolatom, hogyan lehetne mindezt eltitkolni. Megfogom az élettelen ujj végét, átvágott tövét visszaillesztem a helyére. A vágás helye nem látszik, de szúró fájdalom hasít bele. Rájövök, hogy ezt a dolgot már nem lehet eltitkolni.

Torkomon ekkor bugyborékol fel a sikoly. Nyolcéves nővérem rémült arcát látom, amint felém szalad. Ő kiáltja el a szörnyű látványt. De már felpattan az istálló ajtaja, apa, a tízéves bátyus és az állatszemlére érkezett vendég tolul ki rajta. Anyám a konyhából ájul ki, futna már ő is hozzám, de elszédül, nekiesik a falnak, eszméletét veszti, feje a földhöz koppan. Beszalad az utca népe, percek alatt egész tömeg verődik össze az udvaron. Anyámat a szomszédasszony téríti magához, s már együtt vesznek kezelésbe. Rögzítik a lógó ujjat, tiszta törülközőkbe csavarják az egész karomat. Közben apám már felszerszámozta a lovát, befogta a szomszéd hintójába.

Apám a szomszéd hintójába fogta be a lovunkat, úgy vitt az orvoshozAhogy kigördülünk a köves makadámútra, már alkonyodik. A lónak majdnem ina szakad, olyan heves vágtába fog. Elérjük a falu mezőinek határát jelző erdősávot, innentől már kétoldalt magas, sudár jegenyefák sorfala között visz az út a körorvos lakhelye felé.

A körorvos érzéstelenít, varr. Az ujjacska ismét a helyén. Sínnel rögzíti, gipsszel pólyálja be az egész alkart. Néhány hét múlva, a gipsz eltávolítása után a fejét ingatja; az egész kézfej megfeketedett. – Amputálni kéne. Az ujj elhalt, az egész kéz, sőt a kar is elhalhat.

Apám hangja elcsuklik: – Doktor úr, nem tudnám elviselni, hogy a fiam csonka legyen.

– Hát tehetünk még egy próbát. Kérem, fogja be a gyerek szemét.

Az ujjam végén az orvosi csipesztől eredő szúró fájdalom. Felszisszenek. – Él. Él hát az ujja! – lélegzik fel az orvos is. – De írni nem fog vele soha.

– Akkor az eke szarvát sem tudja megfogni.

Apám fejében ekkor fogalmazódott meg a gondolat: ennek a fiúnak tanulnia kell. Már túl az első, magyar–ének szakos tanári diplomán hallottam először anyámtól egy rokonnal való beszélgetésben, hogy a balesetet követően két szülém egyetértett e dologban. A nyolcadik osztály végén apám a következőképpen szólított meg: – Menjél tanulni! Nem szólok bele az életedbe, olyan pályát választhatsz, amilyet akarsz, amelyben a legjobban érzed magad.

Bennem csak akkor jelent meg először a középszintű tanulás terve, amikor tizenkét évesen első szólóénekes-sikeremet arattam a dukai iskolámban. Énekes akartam lenni, s ehhez elegendőnek véltem ennyi végzettséget. Aztán az irodalom, a költészet szépsége is megfogott, zenei gimnáziumi tanulmányaim során döbbentem rá, hogy milyen sok tudás van a világban, és tudásvágyam a középiskolai tanári végzettségig juttatott. A Vas megyei kis településről, Kissomlyóról jelenlegi otthonomba, Hajdúböszörmény városába. A zene, az irodalom és a képzőművészet szépségeinek magyarázatával aktív életemben – hitem szerint – sokat tudtam adni volt diákjaimnak.