A szív zugai

Mama lakásának kiürítésekor azt éltem át, mintha még egyszer búcsúznék tőle

Miután az édesanyám tavaly márciusban, 90 évesen elhunyt, testvéreimmel úgy döntöttünk, eladjuk New York-i lakását. Anyánk 54 évig élt ott, a lakás három nap alatt elkelt. Amikor az ingatlanügynök felhívott, hogy tudassa a „jó hírt”, úgy éreztem, mintha a gyerekkorom falai dőlnének össze egy óriási légkalapács hatalmas ütése nyomán. Ahogy megjelent előttem a rövidesen kiürülő szobák képe, egy újabb, az édesanyámétól elkülönülő, de ahhoz mégis szorosan kapcsolódó halál súlya nehezedett rám.

Már jóval azt megelőzően, hogy az öcsémmel és a húgommal ténylegesen hozzáláttunk a lakás kiürítéséhez, sok álmatlan éjszakán jártam végig képzeletben. Szememet behunyva rendezgettem a családi fényképeket a zongorán, végighúztam a kezem a mama kis asztalkája fényes lapján, ahol példás rendben álltak egészségbiztosítási kimutatásai, jobbulást kívánó kártyák és olyan koncertekre szóló jegyek, melyekre már nem tudott elmenni. Körülnéztem az ebédlőben, a lengőajtót meglökve bementem az idők folyamán sötére érett faburkolatú konyhába. Még azt is láttam magam előtt, milyen kevés élelem árválkodik a hűtőszekrény polcain, a gyógyszeres szekrénykében bezzeg alig férnek el az orvosságok.

Amikor azután a testvéreimmel találkoztunk a lakásban, hogy eldöntsük, mit akarunk megtartani, eladni vagy elajándékozni, besütött a nap, s fénye eloszlatta azt a borút, ami hívatlanul beköltözött oda a mama betegsége idején. Hajdani szobámban állva eszembe jutott az a régi augusztusi nap, amikor a nyári táborból hazatérve tudtam meg, hogy a mama kórházban van, egy váratlanul bonyolult műtét után lábadozik. Akkor hirtelen jobban hiányzott nekem, mint a megelőző nyolc hét alatt, lesújtottan botorkáltam végig a folyosón eddig a szobáig. Amikor kinyitottam az ajtót, szirmukat bontó virágokat láttam a falakon, üdezöld szőnyeget a padlón, rozoga ágyamat pedig hófehérre festve, hímzett ágytakaróval leterítve találtam. A mama az operáció előtti heteket, miközben kínzó fájdalmak gyötörték, azzal töltötte, hogy teljes egészében felújította a szobámat. A beáradó napfényben állva újra átéltem azt a szívet melengető pillanatot, amikor a mama szeretete körülölelt.

Nincs a lakásnak olyan zuga, amiről ne jutna eszembe valami. Még a mama ruhásszekrényének belső sarka is emlékeket idéz. Bújócskázás közben oda kucorodtam be, hátamat a falnak támasztva szívtam be a mama ruháinak finom illatát, élveztem a pompás rejtekhely biztonságát.

A húgommal a végére hagytuk a szívfájdító feladatot, e szekrény tartalmának átválogatását. Az egyik polcon egy kosárkában selyemsálakat találunk; mértani pontossággal hajtogatta ezekt össze ugyanaz a kéz, amelyik gyöngéden simított el ráncokat, oszlatott el aggodalmakat. A padlón viseltes papucscipője áll olyan elhagyatottan, mint két gazdátlanná vált öreg kis Chevrolet. Miközben leveszem az akasztókról a holmikat, mindegyiket önkéntelenül az arcomhoz szorítom, azon ősi késztetésnek engedve, hogy érezzem a mama Chanel parfümből, babahintőporból és levendulakölniből összetevődő illatát.

Amint a mama létének kézzel fogható maradványait becsomagoljuk, egyre kevésbé tudok „könyörtelen” lenni, ahogy eredetileg elhatároztam

A lakás kiürítésének folyamata eleinte megy a maga útján. Válogatunk, dobozokat töltünk meg, telefonálgatunk becsüsöknek és szállítóknak. Aztán amint már eljutunk valameddig, és a mama létének kézzel fogható maradványai csomagolópapírba és tasakokba kerülnek, egyre nehezebbnek találom, hogy olyan „könyörtelenek” legyünk, ahogy azt eredetileg elhatároztuk. – Ó, ezt majd én elviszem – mondom, és valami olyasmit rakok bele a dobozba, amit biztosan nem fogok használni, mert pánikba ejt a gondolat, hogy soha többé nem látom.

Kezdek rájönni, hogy a lakás fokozatos lecsupaszítása mennyire rímel a mama betegségének súlyosbodására, és ettől felidéződnek bennem a szörnyű utolsó hónapok. Amikor tavaly felhívott az orvos, és elmondta, hogy a mama tüdején hatalmas, operálhatatlan tumor van, úgy éreztem, mintha tőrt szúrtak volna a gyomromba. Aztán ahogy az állapota romlott, egyre több ápolásra és az élet apró dolgaiban is segítségre szorult, már a gyakorlott ügyintéző rutinjával tettem a dolgomat, egyeztettem az időpontokat az orvosokkal, fizettem a számlákat és oldottam meg, ami adódott. Amíg jöttem-mentem, legalább nem gondoltam örökké a végre.

Ugyanez a távolságtartás jellemezte a lakásban lévő holmik bepakolásának első fázisát. Amikor egy régi barátnő benézett, hogy elvigyen egy apró emléket, és búcsút vegyen attól a helytől, ami jóformán a második otthona volt, bármilyen meglepő, az én szemem akkor is száraz maradt, amikor ő sírva fakadt. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ebbe a lakásba már nem lehet jönni, és Marjorie nincs többé. – Azt hiszem, én sem tudtam elhinni. Vagy talán abban a pillanatban nem tört rám a szomorúság, mert a könyvektől, fényképektől, dísztárgyaktól, csecsebecséktől megfosztott lakás már nem hasonlított önmagára. Ahogy a mama nem volt már önmaga a vég közeledtével, amikor a rákbetegség már elszürkítette az arcát, csontig lesoványította a testét – a lakás is, mintha valaki másé lett volna.

Aztán egyszer csak kiürül – a repedések és foltok ugyanúgy láthatóvá válnak, ahogy a mama karján a kéken kidudorodó erek. A húgommal összeölelkezünk, és könnyes szemmel mondunk búcsút a lakásnak. Két hétre rá, a tervezett lezárás előtt egy nappal mégis visszamegyek. Azt mondom magamnak, hogy ellenőrizni akarom, valóban egy szöget sem hagytunk-e ott, de igazából a késztetésnek engedek, hogy még egyszer végigjárjam a szobákat.

A bejárati ajtó nyikorgására felkapom a fejem, a fülembe cseng a mama sokszor hallott üdvözlése: – Annie drágám, te vagy az? – Mindennél jobb volna hallani ezt a kedves, kissé éneklős hangon föltett kérdést, de az utca zajai kísérnek szokásos utamon. Először a dolgozószobába megyek, ahol a telefon mellett ülve fejtette meg a New York Times keresztrejtvényét, azután a fürdőszobába, vetek egy búcsúpillantást a mély fajanszkádra, melyben oly szívesen áztattam magam, mert a mama mindig bejött hozzám, leült a lehajtott vécétetőre, és így beszélgettünk. Aztán bemegyek a hosszú folyosó végén lévő konyhába, benézek az üres hűtőszekrénybe, melyben az unokái kedvenc csemegéi mellett szerényen húzódott meg az a kevéske étel, amit magának vásárolt.

Végül bemegyek a hálószobájába, törökülésben leülök a padlőszőnyegre. A mama már jóval túl a nyolcvanon még mindig lekucorodott a padlóra, hogy társasjátékot játsszon a gyerekeimmel, vagy elszórakoztassa a vendégségbe jött barátok kisbabáit. A mamának különleges érzéke volt a gyerekekhez. Emlékszem, ahogy egy este álomba ringatta akkor még csecsemő fiamat, Nicket. Búgó hangján egy altatódalt dúdolt neki, s közben finooman ütögette a hátát. Később, miután leült mellém a kanapéra, szórakozottan az én karomat is pontosan ugyanazzal a mozdulattal kezdte ütögetni. Az én kezemet is ez az egyedi ritmika vezérelte mindig, amikor a gyerekeimet vigasztaltam, és akkor is, amikor a halála előtti szörnyű utolsó hónapokban a mama kezét cirógattam.

Felállok, és a lenyugvó nap ablakon beáramló sugarai oda vetítik az árnyékomat a falra, ahol a mama ágyának támlája volt. Az árnyék akár az övé is lehetne, főleg a váll és a csípő íve. Egy percre behunyom a szemem, és azt suttogom: – Köszönöm, mama. Mindent köszönök.

Már indulófélben vagyok, amikor rájövök, hogy az üres lakás éppen úgy fest, mint amikor a szüleim fiatalon, két kicsi gyerekkel beköltöztek ide. Mennyi szép reménnyel jött ide a mama, és milyen varázslatosan váltotta őket valóra azzal, hogy a szíve melegével teremtett otthont a család három nemzedékének és számtalan barátnak.

Sokszor tréfálkoztunk azon, hogy a mama mindig úgy újíttatta fel a lakást, hogy a falakat más színűre festették, esetleg kicserélt egy-két függönyt, de aztán minden visszakerült a régi helyére. De nem épp ez a lényeg? Olyasmit teremteni, ami épp olyan bensőséges és állandó, mint az ő szeretete? Egész életemet az a szeretet alakította, ami olyan sallangmentes, otthonos és gyönyörű, mint ezek a szobák. Azzal a tudattal csukom be utoljára magam mögött az ajtót, hogy a mamának köszönhetően van erőm kinyitni más ajtókat, felfedezni más világokat anélkül, hogy ösztönösen a keze után nyúlnék.

Vote it up
51
Tetszett?Szavazzon rá!