A szíve mélyén gaucho marad

A büszke argentin marhapásztor kénytelen volt középkorúként pályát módosítani, ám nem feledi a régi idők emlékét

Kapcsolódó cikkek

Egy hűvös júniusi reggelen hetyke svájcisapkában, vörös sálban, bombachának nevezett bő nadrágban és hagyományos bebújós cipőben, az alpargatában Mario Cáceres kilép tanyaházának ajtaján. Megtestesíti mindazt, ami a legendás argentin marhapásztorokról, a gauchókról a szabadság, lovagiasság és lovagolni tudás képviselőiről a köztudatban él.

Csakhogy a munkanapját nem nyeregben kezdi, mint tette húsz éven át, hanem egy Case típusú traktoron, amely büszkeségét, a 400 ezer dolláros Crucianelli ültetőgépet vontatja. A csúcstechnológiát képviselő szörnyeteg óriási és ormótlan, akár egy indítókapu a lóversenypályán.

Mario beáll a géppel, s közben egy távoli mezőre mutat, ahol magányos tehén legelészik borjával. A valaha 1600 jószágot számláló csordából már csak az alig kivehető fekete pöttyök maradtak. A többin rég túladott a gazda, s a birtokon most szójaültetvény húzódik végeláthatatlanul, amelyet búza-, kukorica- és napraforgótáblák szoktak váltani.

– A régi idők emlékére tartottam meg őket – mondja Mario a két szarvasmarháról és a tucatnyi, a lovaspólótól visszavonult lóról, amelyek ugyanarra legelésznek.

Harmadik generációs marhapásztorként Mario nem csupán külsőségekben gaucho. Lóháton nevelkedett, az anyatejjel szívta magába a gaucho hagyományt. Tinédzserként lenyűgözték a képzeletbeli gaucho, Martín Fierro kalandjai az őslakosokkal vívott háborúkban.

Ez a hagyomány erősítette Marióban a vágyat, hogy elődeihez hasonlóan ő is marhapásztor legyen. Álma végül akkor valósult meg, amikor saját csordája lett kiváló Hereford, rövidszarvú és Angus marhákból. Ezek miatt a fajták miatt lett világhírű az ízletes argentin marhahús.

Ma már csak emlék az az idő, amikor Mario lovászkodott. – Új fejezetet kezdtem.
 

Mario egy Roque Pérez-i birtokon nőtt fel Buenos Aires tartományban, és világéletében modern kori gaucho szeretett volna lenni. Már kamaszként kitűnő lovas volt, és rendszeresen részt vett jineteadákon – olyan versenyeken, amelyeken a hagyományos lovastudást mérték fel. A corrida de sortija során például a vágtázó lovasoknak egy alacsony állványról lelógatott kis karikába kellett pálcákat szúrniuk. Mario ügyesen bánt a lasszóval is – „nem a szórakozás végett, hanem hogy jól végezzem a dolgomat”.

Tizenkét évesen bekerült egy jó hírű mezőgazdasági iskolába. Ott megtanulta a szarvasmarha-tenyésztés alapjait, és szenvedélyesen beleszeretett a milonga surerának nevezetett népdalokba, amelyek gyakran dicsőítik a gauchók hőstetteit.

– Ők nem voltak röghöz kötve, bátrak voltak, napjaikat a szabad ég alatt töltötték, s oda mentek, ahová a sorsuk vezérelte őket – mondja Mario.

Később Buenos Airesbe járt egyetemre, és ott ismerte meg, majd vette el Martát, akitől azóta három gyermeke született. A házaspár 1989-ben költözött San Miguel del Monte határába, a lány szüleinek birtokára. A csupán pár méterrel a tengerszint fölött fekvő terület olyan messzire nyúlik, ameddig a szem ellát, csupán a magas eukaliptuszfák törik meg a sík terepet – tökéletes élőhely szarvasmarhák számára.

– Mario ketrecbe zárt oroszlánként viselkedett a városban – emlékezik vissza Marta. – Egyedül vidéken volt boldog, így aztán úgy döntöttünk, hogy ott neveljük fel a gyerekeinket.

Mario két évtized alatt fáradságos munkával növelte a csorda létszámát a kezdeti 800-ról 1600-ra. A legjobb minőségű állatokat vásárolta és tenyésztette. – Meg is háromszorozhattam volna az állatok számát, de mindig a minőséget tartottam szem előtt. – Imádta a kora reggeli recorridókat, amikor kilovagolt, hogy felmérje a csordát, a beteg állatokat és a hiányos kerítésszakaszokat.

A 2000-es évektől aztán egyre kevésbé érte meg szarvasmarhát tenyészteni. Mario birtokszomszédai egymás után számolták fel állatállományukat, tértek át a szója és egyéb gabonák termesztésére. Az okok részben politikaiak, részben világgazdaságiak voltak. A 2001-es argentin pénzügyi összeomlás után az egymást követő populista kormányok a húskivitel korlátozásával akarták biztosítani a hazai ellátást, ám ezzel szűkítették a piacot, s emiatt csökkentek az árak – így Mario bevétele is.

Az sem segített, hogy Argentína-szerte alábbhagyott a marhahúsfogyasztás. Ezenkívül a világgazdaságban meghatározó szerepet játszó Kína egyre nagyobb mennyiségben kereste az olcsó fehérjeforrásnak számító szóját. Kiderült, hogy az argentin földeken ugyanolyan jól lehet gabonát termeszteni, mint marhát legeltetni. Az ország szarvasmarha-állománya 2003 és 2013 között 17 százalékkal, 50 millióra csökkent.

Mario még akkor is ellenállt, amikor 2008-ra a környék száz állattenyésztőjének fele átállt a növénytermesztésre. Csatlakozva több ezer tenyésztőhöz és földműveshez, tüntetéseken és sztrájkőrségekben vett részt az akkori agrársztrájk idején. Követelték a kormánytól, hogy szabadítsa fel a piacokat. Végül a szójatermesztés nagy anyagi sikere bogarat ültetett a fülébe. A szarvasmarha-tenyésztés hasznának dupláját lehet elérni, kockázat meg szinte semmi.

Egy nap aztán odaállt elé az egyik barátja. – Megkérdezte, hogy miért nem adom el a csordát. „Manapság a szarvasmarha-tenyésztés inkább csak élvezet, semmint üzlet”, mondta. Ez lendített át a holtponton. Amikor az ember kilép a komfortzónájából, azzal egy mentális folyamat veszi kezdetét. Az ő szavai indítottak el azon az úton, amely az érzelmektől elvezetett az értelemig.

A kétkedésnek az vetett véget, hogy abban az évben katasztrofális szárazság pusztított a környéken. Mariónak nagy mennyiségben kellett drága takarmányt vásárolnia. Az utolsó csepp az volt, amikor a számlák kifizetése elvitte a marhák eladásából származó nyereséget. A szintén állattenyésztéssel foglalkozó családból származó Marta, aki még hevesebben küzdött a váltás ellen, mint a férje, végül beadta a derekát.

– Nemcsak nehéz, de fájdalmas is volt – idézi fel Marta. – Nagy megrázkódtatás lemondani a csordáról, amelyet tökélyre fejlesztettünk. Húsz év munkáját hagytuk magunk mögött.

2008 végén már nem volt visszaút. Három év alatt Mario eladta a csordát, több kilométeres elektromos kerítést húzott, és elvetette az első szójamagokat. Nyolc kilométer hosszú elvezető csatornákat is ásott, hogy megvédje birtokát a tartományra jellemző viharos felhőszakadások okozta áradásoktól. – A szarvasmarhák egy ideig elvannak a pocsolyás talajon, a gabona azonban rosszul viseli – magyarázza. Mezőgazdasági továbbképzésekre járt, hogy tanácsot kérjen, ötleteket cseréljen és összevesse a tapasztalatait a másokéival.

Ma már teljes értékű földművesnek számít, pedig korábban elképzelhetetlennek tartott volna egy ilyen váltást az életében. Több mint 1800 hektáros birtokán szóját, napraforgót, búzát, kukoricát termeszt. A gabona értékesítéséből tavaly 800 ezer dollár (kb. 230 millió forint) bevétele volt, kétszer annyi, mint amennyit „egy jó évben” átlagosan megkeresett szarvasmarhák eladásával.

– A jobb élet mellett döntöttünk – mondja Mario. – Csak a félelem tartott vissza attól, hogy korábban meghozzam ezt a döntést. Nem a szellemektől féltem, hanem magamtól, hogy miként fogok reagálni a szokásos munkamenet megváltozására.

Mario újabban nem a birtokon kezdi a munkanapját, pedig korábban már pirkadat előtt ébren volt, felnyergelte kedvenc Pamperitóját és kilovagolt ellenőrizni a kerítéseket, az öt, szélmalom hajtotta itatóvályút, és lasszóval befogott pár borjút az oltáshoz.

Amikor Mario manapság kimászik az ágyból újonnan épült otthonában, rögtön a számítógéphez ül elolvasni több online újságot, két internetes hírportált és pár mezőgazdasági blogot, hogy megtudja, mik a legújabb hírek a világ gabonapiacán.

Ezen a júniusi reggelen 100 tonna szójababot szeretne eladni egy közvetítőn keresztül. Havonta átlagosan két hasonló üzletet köt, hogy értékesítse a szója- és kukoricatermést, amely tavaly elérte a 3600 tonnát. Az árut négy különböző silóban tárolja Buenos Aires tartományban.

– Napi kapcsolatban vagyok a piacokkal, folyamatosan figyelem a híreket, hogy semmi ne okozzon meglepetést – magyarázza Mario, miután újabb üzletet köt tonnánként 325 dolláros áron. – Amikor marhával kereskedtem, másnap az újságból szereztem tudomást az árakról. Most azonnal megtudom, ami érdekel. A gabonának nemzetközi piaca van, a marhának viszont csak helyi.

Miután befejezte az adminisztrációval járó munkát, Mario nyakába veszi a birtokot. A járműcsarnokban találkozik az intézővel, akivel megbeszélik az öt mezőgazdasági gép közelgő szervizelését. Mario több százezer dollárt költött ezekre a gépekre, és más gazdáknak bérbe is adja őket. – Manapság egészen más életet élek. Eleinte sokat kellett harcolnom, főleg a feleségemmel. Ő szerette, amikor még szarvasmarhák legeltek a birtokunkon – mondja Mario.
 

A növénytermesztéssel megalapozott jólét megkönnyítette az átállást. A múlt évben Martával egy hónapra Európába utaztak, 16 éves lányuk pedig már kétszer járt Disney Worldben. Ezekre az utakra az állattenyésztésből nem lett volna pénzük. A családnak három gépkocsija van, köztük egy vadonatúj Mercedes.

– Az egészben az a legjobb, hogy több időt tölthetek a családommal. Manapság a munka egy részét másokra bízhatom, míg az állatoknál úgy éreztem, hogy mindig ott kell lennem – mondja Mario.

Mindamellett az argentin mezőgazdaságot az ugrókötelezéshez hasonlítja. – Az embernek tudnia kell, hogy mikor szálljon be és kezdjen ugrani, illetve mikor maradjon ki, nehogy elbukjon.

– A készpénzhiánnyal küszködő kormányzat például állandóan emeli az ingatlanadót. – Pontosan tudják, hogy a gazdaság egyetlen nyereséges szektorát képviseljük, úgyhogy újabb és újabb bőrt húznak le rólunk.

Mario mégis kitart amellett, hogy nincs visszaút. Elfogadta új életét, szívesen tanul korszerű módszereket, és nagyratörő tervei vannak. Saját silókat akar építeni, és szeretne egy kis teherautó-flottát. – Meg kell próbálni az üzlet minden szakaszában bezsebelni a nyereséget – véli.
 

Mario 2014 januárjában, egy szombat délután elautózott a birtokától 260 kilométerre fekvő Rauch városába, hogy megnézzen egy jineteadát, argentin rodeót. Ahogy kocsijával begurult a piactérre, látta, hogy strandtörülköző méretű marhahúst forgatnak nyárson, nyílt tűz fölött. A közelben tucatnyi árus kínálta gaucho portékáját, köztük a facónnak nevezett késeket, díszes öveket, színes poncsókat. Később a lovat szőrén megülő lovasok akadályversenyeken, veszedelmes sebesség mellett bizonyíthatták a lovaglásban való jártasságukat.

Mario azt mondja, megsiratja e páratlan argentin hagyomány elmúlását. Természetesen a gaucho életforma az elmúlt száz évben fokozatosan veszített varázsából, éppúgy, ahogy a kerítés és a nagyüzemi gazdálkodás megpecsételte az amerikai cowboykultúra sorsát. Mario mégis úgy véli, ahogy az elmúlt évtizedben Argentína egyre távolabb került az élőállatok tartásától, úgy kopott meg a nemzeti identitás.

– A marhatenyésztést sohasem üzletnek tartottam, hanem életformának, filozófiának. Az állatok végtelen teret és szabadságot adnak, és türelemre tanítanak, az eredmények ugyanis lassan jönnek – mondja Mario, miközben világossárga napraforgókkal teli mezőn baktat keresztül, ott, ahol valaha szarvasmarhák kószáltak. – A valóság azonban megértette velem, hogy változtatnom kell. A szarvasmarhák szeretete miatt mégsem mehettem csődbe.

Vajon a társadalmi és gazdasági tendenciákkal szemben van-e még létjogosultsága a gaucho életérzésnek? Mario bevallja, hogy a két fia egyikét sem érdekli az állattenyésztés, a lovaspóló vagy éppen a gauchók.

– A hagyomány egy eszmét közvetít, kultúránk sajátosságait. Még ebben az anyagias világban sem halhat ki teljesen. Ha ez mégis bekövetkezne, azzal a gyökereinket veszítenénk el – képviseli Mario Cáceres a gaucho nézőpontot.

Vote it up
129
Tetszett?Szavazzon rá!