A szentség megérint

Máig elevenen él bennem találkozásom emléke az azóta szentté avatott Teréz anyával, pedig mindez már több mint negyedszázada történt

Kapcsolódó cikkek

Egy padon várakozom a régi kolkatai ház nyitott udvarán. A fülledt nyári délelőttön húszas évei elején járó szőke lány ül mellettem. Könyvet próbál olvasni, de láthatóan elkalandoznak a gondolatai. Körülöttünk szinte tökéletes a csend. – Hihetetlen, hogy itt lehetek! – szólal meg hirtelen. Mosolyogva nézek rá. Abban a házban vagyunk, ahol Teréz anya él.

1989-et írunk, ez az utolsó évem az egyetemen. Egy barátomnak kell néhány dokumentum az AJC Bose Road 54A alatti házból, ahol a Szeretet Misszionáriusai rend híres alapítója lakik. A barátom cikket ír az anyáról, ezért van szüksége néhány iratra, de ma nem tud idejönni. Mivel a rendház nincs messze az egyetemtől, felajánlottam, hogy segítek.

A rend kék szegélyes fehér száriját viselő apáca fogad. A dokumentumok összeállításához idő kell, ezért megkér, hogy várakozzam az udvaron. Itt találkozom az egyetemista Sharonnal, aki az Egyesült Államok középnyugati részéről érkezett. Sharon gyerekkorában olvasott Teréz anyáról, és arról álmodozott, hogy egy nap találkozhat az apácával. Félretett a zsebpénzéből, és nyaranta dolgozott, hogy Indiába utazhasson. Azt tervezte, ha összejön az útiköltség, meglátogatja Teréz anyát, és önkéntesként fog dolgozni a rendházban.
 

Ez volt a nagy nap. Már néhány napja megkezdte az önkéntes munkát a rend árvaházában, amely az út végén állt. És ma végre fogadja őt a nő, akinek jóságáról olyan megkapó történeteket olvasott gyermekkorában.

– Valóra válik az álmom! – suttogja. Érzem a hangján, milyen izgatott.

– Találkoztál már vele? – kérdezi abban a hiszemben, hogy én is Teréz anyára várok.

– Hát, nem – nyelek nagyot. – Még nem volt szerencsém.

Meglepődve néz rám, tudom is, miért. Születésem óta abban a városban lakom, ahol Teréz anya otthonra lelt, majd pedig megteremtette azt az intézményt, amely millióknak adta meg az emberhez méltó élet vagy a tisztes halál lehetőségét. Az itteni tevékenysége késztetett milliókat világszerte arra, hogy önkéntes munkájukat vagy anyagi támogatásukat ajánlják fel neki. Ez az amerikai lány több ezer mérföldet utazott, hogy találkozzon az anyával. Én pedig végig itt voltam.

Teréz anya intézménye millióknak adta meg
az emberhez méltó élet, illetve a tisztes halál lehetőségét

Persze Teréz anyát számos bírálat érte a szegények gyámolítása miatt, amely mögött hátsó szándékot gyanítottak. De engem nem ez tartott vissza. Olvastam a tevékenységéről, láttam a tévében. Csak épp nem jutott eszembe, hogy idejöjjek és találkozzam vele.

– Gondolod, hogy beengednek hozzá, ha megkérem? – nézek Sharonra mintegy hangosan gondolkozva.

– Meg kell próbálnod, ha már itt vagy – feleli széles mosollyal.

Visszamegyek az irodába, ahol alighanem az az apáca a rangidős, akivel korábban beszéltem.

– Mindjárt kész vagyunk, kedves. Egy-két perc, s megkapja, amit kért – szól hozzám.

– Nagyon hálás vagyok, de szeretnék még kérni valamit – felelem félénken.

A rendházban már annyiszor hallották ezt a kívánságot, hogy a nővér cseppet sem lepődik meg, amikor azt kérem, hadd találkozzam Teréz anyával. – Szerencséje van, ma délelőtt csak egy látogatót fogad – mosolyodik el. – De egyvalamit meg kell ígérnie.

– Persze, amit csak akar.

– Az anya most épült fel egy betegségből, és még nagyon gyenge. Szeret megismerkedni emberekkel, de semmiképp ne hagyja sokat beszélni, rendben?

Hevesen bólintok, és érzem, hogy úrrá lesz rajtam az izgalom. Örülök, hogy felajánlottam segítségemet a barátomnak ezen a délelőttön. Én is olvastam az újságban, hogy Teréz anya szívbetegségen esett át, s otthonában lábadozik. – Majd szólok, ha önre kerül a sor – mondja az apáca.
 

Visszamegyek az udvarba, és beszámolok Sharonnak. Épp csak egymás tenyerébe csapunk, és Sharont már hívják is. Várakozás közben próbálok kitalálni valami értelmeset, amit Teréz anyának mondhatnék a nekem kiszabott két perc alatt. Akkoriban még nem kerülhettek egymás közelébe az emberek a szelfizés ürügyén. Fogalmam sincs, mennyi ideig töprengek, de egyszer csak ott terem mellettem Sharon.

– Hogy ment? – kérdezem izgatottan. De mielőtt felelhetne, már engem szólítanak. – Megvárlak – ereszt utamra.

Egy másik apáca vezet fel az első emeletre, s közben eligazítást tart. Teréz anya a teraszon sétál. – Kérem, fogja rövidre, az orvos arra intette az anyát, hogy ne erőltesse meg magát – figyelmeztet komoran. A lépcső tetejére érve meglátom az anyát, és elindulok feléje. Görnyedt alakja kisebbnek tűnik, mint a képeken. Lassan sétál, kezében rózsafüzér.
 

Teréz anya előtt állok. Hunyorogva néz, kedvesen mosolyog. – Hogy érzi magát? – kérdezem zavartan. Közelebb lép hozzám, mosolyogva rám tekint.

– Hadd áldjalak meg, gyermekem – mondja elhaló hangon.

Fejemre helyezi a tenyerét, s rajtam reszketés hullámzik végig. Ettől megriadok. A gyengéd arcra pillantok, és amint a szemembe néz, melegség önti el a testemet. Tenyere még mindig a fejemen pihen, és szememet elborítja a könny. Leírhatatlan érzések törnek rám, korábban soha nem tapasztaltam ilyet. Beszélni szeretnék, de a szám nem engedelmeskedik. Ésszel felfoghatatlan az élmény. Teréz anya csendben megáld, és én megfogom a kezét. Törékenynek és hidegnek érzem – egy percig tarthatom. – Köszönöm – nyögöm ki végül.

Tudom, hogy lejárt az időm, megfordulok, és leszaladok a lépcsőn.

Sharon a padon vár. Nem szólunk egymáshoz. A napot ezután azzal fogjuk tölteni, hogy megbeszéljük az élményt. Barátság szövődik köztünk, Sharon példáját követve önkéntes munkát vállalok majd az út végi árvaházban, mielőtt az újságírói pályára lépek. Évekig levelezünk egymással, aztán lassan elsodor minket egymástól az élet. Végül elvesztem a címét, amikor Újdelhibe költözöm.

De most még ennek a pillanatnak élünk. A közös élmény hatása alatt átöleljük egymást, majd némán ülünk a padon. Idegenek vagyunk, akiket egy világ választ el, de összeköt minket a kivételes pillanat. A pillanat, amikor Teréz anya belépett az életünkbe, és megáldott minket.

Vote it up
78
Tetszett?Szavazzon rá!