A szeretet cipói

A kenyérsütés nem olyan nagy ördöngösség, mint a laikusok gondolják. A művelet során ráadásul akár a boldogság receptjét is felfedezheti

Kapcsolódó cikkek

A férfiak többségéhez hasonlóan én is a látszatra nehéz, ám valójában nem túl bonyolult feladatokat szerettem – például Béarnaise-mártást készíteni. Az olyan dolgokban, amelyek nehezebbek, mint amilyennek látszanak, sosem jeleskedtem. Képtelen voltam összehozni egy valamirevaló vinaigrette-et, rettegtem a sókéregben sütéstől, és eszem ágában sem volt, hogy kenyérkészítésre adjam a fejem. Nemrégiben azonban mindez megváltozott.

Pár éve az anyósom után ránk maradt holmi közt találtunk egy bekeretezett, kézzel írt receptet: „Martha kenyere”. A hetvenes évek táján íródhatott, hosszú volt, részletes, és olyan különös összetevők szerepeltek benne, mint a köles, a zabpehely meg a méz. A receptet rajzolt levelek, virágszirmok és dísztökmotívumok szegélyezték.

– Martha kenyere! – kiáltottam fel kacagva. – Ugyan mikor sütöttél te kenyeret? – kérdeztem hüledezve Marthát, a feleségemet. Kimondani is furcsa volt e szavakat, mert Martha távolról sem az a fajta nő, akiről kenyeret szoktak elnevezni.

– Tizenéves koromban – hangzott a meglepő válasz. – Magam varrtam a ruháimat, és magam sütöttem a kenyeremet.

Ismertem őt tizenévesen, de nem úgy festett, mint aki kenyeret sütöget odahaza. A ruháiról sosem gondoltam volna, hogy maga varrja őket. Gyönyörűen öltözködött: izlandi gyapjúpulóvereket, virágmintás – ahogy én hittem – Kenzo ruhákat viselt, magas szárú bakanccsal. Roppant kíváncsi voltam tehát, milyen kenyeret készíthetett.

– Na és mostanában miért nem sütöd a kenyeredet? – szegeztem neki a kérdést.

– Mert az én kenyerem nem olyan egyszerű – felelte büszkén. – Kell hozzá egy agyagedény, óriási gyúródeszka… és különben is, annak idején mindig a barátnőmmel, Rachellel sütöttük. Egész nap kötényben voltunk, és amikor elkészült, mézet kentünk a kenyerünkre, és teát ittunk hozzá.

Elképzeltem őt a kötényében, szőkén és háziasan, s a kép annyira megbabonázott, hogy még aznap éjjel nekiláttam a kenyérsütésnek. Előkerestem egy dagasztás nélküli kenyér receptjét, amit vagy hat évvel azelőtt vágtam ki az újságból, majd elcsörtettem élesztőért. Követtem az utasításokat, összekevertem a vizet, a sót és a lisztet, éjszakára kelni hagytam a tésztát, reggel pedig betettem a 230 fokos sütőbe.

Egy óra múlva elkészült a kenyér. Nem valami jó kenyér, hiányoztak belőle a szép nagy lyukacskák, az íze kissé kesernyésnek tűnt… de mégiscsak kenyér volt! Leírhatatlan örömöt szerzett: mintha összehajigáltam volna egy rakás alkatrészt és magától összeállt volna belőlük egy autó.

– Ha annyira érdekel a kenyérkészítés, olyasvalakitől tanuld el, aki tényleg ért hozzá – javasolta Martha, felmentve magát a feladat alól. – Valakitől, aki addig nyaggat, míg meg nem tanulod, amit akarsz.

– Igen – tűnődtem –, valakitől, aki többféle kenyeret és péksüteményt is tud sütni, pain Poilâne-t (francia kovászolt kenyeret), bagelt, croissant-t...

Hirtelen elharaptam a mondatot. Egymásra meredtünk a feleségemmel, mint akik rádöbbennek, hogy a sors keze lecsapott rájuk. – Felhívom – nyögtem ki végül.

Pár óra múlva sikerült is elérnem az anyámat, aki boldogan vállalta, hogy kenyérsütő-tanfolyamot tart nekem. – Hát persze, drágám – mondta –, gyere, amilyen hamar csak tudsz! A világon bármire megtanítalak, amire csak szeretnéd.

Egy hét múlva már ott is voltam szüleim Ontario államban lévő farmján, ahová akkor költöztek, amikor nyugdíjba vonultak egyetemi tanári állásukból.

A kovász, magyarázta anyám, nem más, mint egy rakás parányi élőlény, akik a gombafélék országából valók, és együtt tanyáznak.

– Mármost ha szénhidrátot dobsz ezeknek a mikroorganizmusoknak, rögtön felzabálják belőle az oxigént, és etil-alkoholból meg szén-dioxidból álló gázt bocsátanak ki magukból.

Az etil-alkohol a szeszes italok alkotórésze is, míg a szén-dioxid a jó kenyéré: a kibocsátott gáztól megemelkedik a tészta, azaz megkel, és a gázok lyukacskákat, légbuborékokat hoznak létre benne.

Ahogy kevertük-dagasztottuk a tésztát, jóleső érzéssel töltöttek el a gyerekkoromból ismerős hangok, például az elektromos keverőgép egyenletes brummogása.

– Annál finomabb lesz a kenyér, minél tovább lakmározhatnak az élesztőgombák az oxigénből – folytatta anyám a leckét. – A kemence vagy a sütő magas hője azután megöli őket, de munkájuk nyoma, a sok kis buborék megmarad a tésztában.

 Aha! – gondoltam magamban. – Attól olyan puha és mámorító a reggeli pirítós, hogy parányi lények sírkamráival van tele!

Nekiláttunk a pain Poilâne-nak.

A kovász, amelyet anyám már korábban összeállított, műanyag zacskó alatt burjánzott egy edényben. Keverj össze egy kis vizet liszttel, magyarázta anyám, tedd ki a konyhába fedetlenül, és várj, hogy a konyhai piszokban éldegélő vad élesztőgombatörzsek rátaláljanak és falatozni kezdjék a benne lévő szénhidrátokat. Az így keletkező kovász karakteresebb és összehasonlíthatatlanul jobb, mint a bolti élesztő.

Két napig kutyulgattuk a kovászt vízzel és különböző lisztekkel, majd várakoztunk. Aztán sütöttünk sötét, ropogós héjú pain Poilâne-t, amit hosszú-hosszú ideig kelesztettünk; és édeskés ízű, lyukacsos belű, szezámmagos bageleket, olyanokat, amilyeneket csak a legjobb montreali pékségekben kapni.

Lenyűgözött a kenyértészta állaga: szinte beleolvad az ember tenyerébe, egyszerre ellenálló, mégis képlékeny. Nyúlik, mintha élne és saját akarata lenne. A benne lakó sok kis lény kollektív akarata. Nem olyan, mint a többi étel, amely élettelenül hever a kés alatt: a kenyértészta ül egy darabig, csendben lélegzik, növekszik, megfontoltan.

És az illatok! A dagadó cipó lassan előkígyózó, lágy és biztató aromája, aztán a sütőből áradó egyre intenzívebb friss kenyérillat, amely fokozatosan betölti a házat, s végül a legérzékibb élmény, a szeletelés, amikor elénk tárul a lágy szerkezetből kialakult szilárd struktúra.
 

Hétfő reggel berámoltam a cipókat meg a bageleket a táskámba, és megöleltem anyámat. – Éveken át minden reggel sütöttem nektek kenyeret – mondta –, és jó móka volt, hogy ezúttal együtt csináltuk.

Ekkor rájöttem, hogy meg sem köszöntem még neki azt a sok kenyeret. A reptér felé az autóban azon elmélkedtem, hogy a „köszönöm”-ök, amiket a szüleinknek mondunk, vagy amiket a gyerekeinktől hallunk, soha még csak meg sem közelítik az elegendőt, valami azonban akadályoz bennünket abban, hogy gyakrabban mondjuk ki ezt a szót. Úgy képzeljük, a létezésünk önmagában elegendő köszönettel ér fel.

A gyerekek mindig úgy tekintenek szüleik áldozatos gondoskodására, mint valamiféle kényszerű kötelességteljesítésre. Nem „értem tették”, hanem „azért, mert ezt akarták”.

Anyám akart kenyeret sütni, én pedig magamnak olvasok mesét esténként. Ha nem így állnánk a dologhoz, bűntudat mardosna bennünket, és nem tudnánk elviselni adósságunk terhét.

Szülőként és gyerekként amnéziára szerződünk. Ebben a szerződésben egyike fél sem őszinte a kiadások – az élet árának – tekintetében.
 

Hazatértemkor Martha jó hírrel fogadott: végre hajlandó volt megsütni a kenyerét. Sikerült szert tennie megfelelő agyagedényre és gyúródeszkára. A művelethez fekete balett-trikót és hozzá illő harisnyanadrágot húzott. Összekeverte a hozzávalókat – a lisztet és a kölest –, majd ráterített az agyagedényre egy fehér lenvásznat.

Amikor a tészta végre megkelt, körülálltuk és bámultuk a tálat. A család többi tagjával együtt kissé riadtan lestük azt a szenvedélyt, amellyel Martha a tésztát dagasztotta. Amikor ezzel elkészült, a tésztát szakavatott mozdulatokkal három hurkára osztotta, majd összefonta őket.

Martha kenyere hamarosan kisült, és úgy ragyogott, mint a svéd gyerekek aranyló varkocsa. Másnap a kávém mellé levágtam belőle egy szeletet, és megkentem vajjal. Pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett: fénylő, világos és egyszerű, mint egy nyári reggel.

Vote it up
172
Tetszett?Szavazzon rá!