A szeretet megosztható

Imádott angol szetterünk, Viki révén tanultam meg, hogy el kell tudnunk engednünk azt, akit szeretünk

Kapcsolódó cikkek

Amikor apa visszatette a kagylót, így szólt: – Micsoda furcsa hívás volt! A vasútállomásról keresett egy férfi, mert állítólag a négy tizenkettessel egy láda érkezett nekem címezve. Amikor megkérdeztem, mi van benne, a férfi nagyon ideges lett, s csak annyit mondott: „Jöjjön, de izibe!”

Anya és hároméves kisöcsém, Jimmy nem akart jönni, így apa meg én indultunk el kinyomozni a helyzetet. Az állomáson a tisztviselő kinyújtott a pénztárablak rácsa alatt egy kis méretű bontóvasat: – A szállítmánya a peronon van – mondta. – A láda maradhat, de a tartalmát vigye magával!

Odakint apa felfeszítette a ládát. Nyomban szétnyílt, és kirobbant belőle egy négylábú fehér energiatömeg, amely kis híján feltaszított bennünket, ahogy végigszáguldott a peronon.

– Egy kutya! – üvöltöttem. Apa megnézte a láda szállítólevelét, s onnan kiderült, hogy hívják.

– Viktória! – kiáltott, s a kutya, amint meghallotta a nevét, tőlünk tizenöt méterre a talpán csúszva lefékezett.

– Gyere ide, Viktória! – parancsolta apa, s a kutya máris visszarohant hozzánk.

Szögletes orrú, lógó fülű angol szetter volt, úgy hatvan centiméter magas. Selymes fehér bundáján kísérteties szénfekete foltok tündököltek a peron éles neonfényében. A látványtól tátva maradt a szám.

– Leül! – parancsolta apa. Azonnal engedelmeskedett.

– Jó nevelést kapott – fordult hozzám apa. – Üdvözöld, Sheila.

Alig értem hozzá, valósággal eksztázisban tört ki: hozzám dörgölődzött, össze-vissza nyalt, halkan vakkantgatott. Máris a magaménak éreztem.
 

Amikor hazaértünk, apa bejelentette: – Nézzétek, mit találtunk az állomáson!

Viktória megismételte az iménti lelkes üdvözlést, de nem talált ugyanolyan fogadtatásra. Jimmy a heverő mögé bújt. Anya szemrehányóan nézett apára: – Csak nem a te műved az egész?!

– Nem. Dehogyis! – válaszolta. Megmutatta anyának a feladót: egy távoli, ismeretlen ebtenyésztőt.

– Annyi biztos, hogy nem a kutya postázta saját magát – mondta anya, majd megkereste Jimmyt és fölemelte. Öcsikém a nyakába csimpaszkodott, arcát anya válla mögé rejtette. Örültem, hogy Jimmy fél Vikitől, mert ő amúgy is az én kutyám lesz, nem pedig az övé. Én már majdnem nyolcéves voltam, és tudtam, hogy én vagyok az okosabb, és jóval nagyobb bennem a felelősségtudat.

Apa telefonált a tenyésztőnek. Kiderült, hogy nagyapa, aki néhány hete meghalt, halála előtt vette meg a kutyát, hogy kiképezze madarászásra. Nekünk nem említette, és apát íratta be tulajdonosnak, arra az esetre, ha vele történne valami.

Ahogy apa ezt mind elmagyarázta, anya mély lélegzetet vett, és ezt mondta: – Hát csak ne nagyon bolonduljunk bele ebbe a kutyába! Szép kutya, de anélkül is épp elég dolgom van, hogy egy ekkora állatot gondoznom kelljen.

Összeszorult a szívem. – Nem tehetnénk próbát vele? – könyörögtem.

– Ha nem válik be, biztos vagyok benne, hogy a tenyésztő visszaveszi – jegyezte meg apa.

Viki figyelte a beszélgetést. Arcára aggodalmas, fürkésző tekintet ült ki, mintha ezt mondta volna: „Tudom, hogy rólam beszéltek.”

– Rendben – mondta anya. – Kap egy hét próbaidőt.

Másnap harminc centiméteres hóra ébredtünk. Nem mehettem iskolába, s reggeli után, anya kiküldött engem meg Jimmyt, Vikivel együtt. Boldogan építettük a hóembert, amikor Viki elkapta Jimmy kék gyapjúból kötött sapkáját a bojtjánál fogva, és eltáncolt vele. Jimmy üldözőbe vette, de Viki vigyázott, nehogy utolérje. Jimmy hamarosan sírásra fakadt, és berohant a házba.

A szám szélét harapdáltam. Anyának ez nem fog tetszeni, s ez még csak az első nap a próbahétből. Viki leült. Jimmy sapkája még mindig ott fityegett a szájában. Fölszegte a fejét, és kérdő tekintetet vetett rám, mintha ezt akarta volna kérdezni: „Miért szaladt el, amikor olyan jól játszottunk?”

Pár pillanattal később megjelent anya a konyhaajtóban a könnyező Jimmyvel.

– Rossz kutya, elvette Jimmy sapkáját! – mondta anya. Viki lehorgasztotta a fejét, orra a mellkasáig lógott.

Amikor anya visszament a konyhába. Viki felpattant, hozzám bújt, majd Jimmyhez is. Nem volt haragtartó.

Mardosott a féltékenység. Végtére is, én szeretem. Tudtam, Jimmy fikarcnyit sem törődik vele.
 

A hét elrepült. Hétfőn anya vett egy nagy tasak kutyaeledelt; azt hittem, elég egy hónapra. Ezt jó jelnek tekintettem. A sapkaesetet kivéve Viki nagyszerűen viselkedett. Nem vonított, nem kéregetett, nem volt útjában senkinek. Mindamellett péntekre a kutyaeleség már csaknem elfogyott, így hát elkezdtem aggódni. Viki valóban sokat evett. Ráadásul anya soha nem szólította Vikit a nevén, csak úgy emlegette, hogy „az a kutya”.

Szombaton, a „döntés” napján, hatalmas bútorszállító teherkocsi dübörgött el a házunk előtt, majd megállt zsákutcánk végében. Viki oda-vissza rohangált a ház és a bútorszállító között.

Aztán egyszer csak elegáns, magas sarkú, piros szattyánbőr cipőt hozott a szájában. Nagy ceremóniák közepette lerakta anya lábához. Attól tartottam, anya megszidja. De anyám feszült pillanatokban különleges bölcsességről tett tanúságot.

– Ha jól tudom, épp erre képeztek ki, ugye? – mondta Vikinek.

Ekkor a piros cipőt az egyik lába mellé tette, majd a másik lábára mutatott, és huncutul ezt mondta: – Eredj, hozd ide a másikat is!

Pillanatok múlva Viki ott termett a párjával. Anya örömében összecsapta a kezét, és magához ölelte Vikit.

– Remekül apportírozol! Végre megmutathattad, mit tanultál!

– Ez azt jelenti, hogy megtarthatom? – kockáztattam meg a kérdést.

– Azt hiszem, igen – mondta anya. – De közösen kell a gondját viselnünk.

Aztán nevetve hozzátette: – S persze vissza kell adnunk ezeket a cipőket.

Visszaadtuk őket az elköltöző szomszédasszonynak, aki nagyot nevetett, az eset egy kis megnyugvást hozott neki a költözködés izgalmai közepette. S attól, hogy megtarthattuk Vikit, én lettem a legboldogabb gyerek a világon.
 

Anyának ezután soha többet nem volt panasza Vikire. Mi több, ő etette, ő kefélte a bundáját. Adott neki egy foszladozó rongyszőnyeget, az lett az ágya a konyhában. Ha anya leült kedvenc székére, Viki mindjárt odakuporodott melléje, pofáját anya lábfején nyugtatva.

– Én úgy tudtam, egy vadászkutyának a gazda lábánál kell hevernie – ugratta apa. Anya nevetve vágott vissza: – Majd ha enni is a gazdától kap.

Ahogy teltek a hónapok, Viki újra meg újra ámulatba ejtett bennünket. Apának rendszeresen ő hozta be az újságot. Ha mi gyerekek összeugrottunk, vakkantva közénk állt. Anyát egyenesen Jimmyhez vezette, amikor majdnem belesüppedt a ház mögötti ingoványba.

De igazi odaadását egy júniusi délutánon bizonyította be. Jimmy az egyik szomszéd gyerekkel játszott, én a hátsó udvarban hintáztam egy fára függesztett hintán, apa meg anya a konyhakertben dolgozott. Viki a napon szunyókált.

Egyszerre sikítást hallunk, majd azt láttuk, hogy Jimmy rohan felénk, szeme tele rémülettel, mögötte két vicsorgó farkaskutya. Már majdnem letépték rövidnadrágja egyik szárát.

Apa felkapott egy lapátot, és igyekezett feltartóztatni a kutyákat. Jimmy elesett, s az egyik kutya máris ráugrott, a fenekéhez kapott, miközben a másik vadul ugatva körbeugrándozta. Sikítottam. Abban a pillanatban egy fehér folt suhant el apa mögött, és Viki máris a kavarodás közepén termett.

A farkaskutyák egy pillanatra elengedték Jimmyt, és visszahőköltek. Azután fogvillogtatva, morogva a három kutya úgy forgott és kavargott, akár egy kisebb tornádó. Viki a támadók felé kapva, rájuk vicsorogva óvatosan mozgott, miközben arra ügyelt, hogy teste mindig köztük és Jimmy között legyen.

Hirtelen az egyik farkaskutya vonítva elugrott, vörös tajték volt a torkán. Apa eldobta a lapátot, és kiemelte Jimmyt a zűrzavar közepéből. Viki a másik farkaskutya alatt vergődött, megpróbált belekapni a nyaka alján lógó szőrbe. Az végül úgy pöndörült le Vikiről, mintha áramütés érte volna. Nyüszítve ügetett el, mellkasán vér sötétlett.

Viki nem eredt a nyomába. Mozdulatlanul állt, farka lassan ide-oda csapódott. Reszketett. Szerettem volna megsimogatni, de most először féltem tőle. Jimmy viszont nem. Kiküzdötte magát apa szorításából, és odarohant Vikihez, karját a nyaka köré fonta. A kutya hozzádörgölődzött, és addig nyalogatta a fülét, amíg Jimmy nevetni nem kezdett.

Vikin nem látszott egy karcolás sem. Jimmynek volt egy csúnya mély sebe a hátsó fertályán. Az állatorvos, aki a farkaskutyákat ellátta, azt mondta, kettejüknek összesen vagy nyolcvan öltés kellett. Többször nem háborgattak bennünket. S úgy vettem észre, Viki egy pillanatra sem tágít Jimmy mellől.

Ez pár nap alatt megülte a lelkemet. Amikor anya hallótávolságon kívül volt, meg is mondtam Jimmynek: – Viki az én kutyám, és ezt te is tudod. Amikor hozzánk került, még a közelébe sem mertél menni.

Jimmy dacosan nézett rám, és ezt kiabálta: – Az én kutyám is!

– Mi folyik itt? – kérdezte anya, aki hallott minket. Könnyek közt motyogtam: – Jimmy magának akarja Vikit!

– Ugyan, Sheila, ő is szereti Vikit. Akárcsak te. – Anya gyöngéd hangja meglepett. Rendes körülmények között, ha Jimmy meg én veszekedtünk valamin, szigorúan szólt ránk.

– Fölösleges versengeni érte – folytatta. – Viki szeretete elég nagy ahhoz, hogy mindnyájunknak jusson belőle. A szeretet nem csökken, ha megosztják. Ellenkezőleg, növekedik!
 

Viki már két és fél éve volt nálunk, amikor apa új állása miatt el kellett költöznünk. Kicsiny bérelt otthonunk egy másodrendű főútvonal közvetlen közelében volt. Viki, aki nem ismerte a forgalmat és megszokta, hogy szabadon kószálhat, rosszkedvű és nyugtalan lett a csöppnyi udvarba zárva.

Egy nap fékcsikorgást hallottunk, majd szívet tépően magas hangú vonítást. Kiszaladtunk, s ott találtuk Vikit: sántikált, de életben volt. Ettől kezdve még bent a házban is kirázta a hideg, ha meghallotta, hogy autók suhannak el.

Három hét telt el, s Viki olyan nyomott hangulatban volt, hogy alig kelt fel, csak éjszaka, amikor föl és alá járkált a konyhában. Az állatorvos kijelentette, ilyet ő még nem látott.

– Ez a kutya elvesztette az életkedvét – mondta.

Anya és apa úgy döntött, Viki számára az egyetlen esély, ha visszakerül régi, csendes környékünkre. Amikor ezt megmondták nekünk, Jimmy meg én elpityeredtünk.

– Azt kell tennünk, ami Vikinek a legjobb – mondta apa.

Telefonált egy családnak, akik mindig nagyon kedvelték Vikit, s ők vigyáztak rá, amikor mi üdülni voltunk. Azt válaszolták, szívesen befogadják.

A következő vasárnap mindnyájan begyömöszölődtünk a furgonba. Viki az „ágyán” feküdt. A kétórás út alatt egy árva szó sem esett.

Amikor megérkeztünk az új gazdik otthonához, behívtak minket, de apa megköszönte és megmondta, hogy épp csak búcsút veszünk Vikitől, s máris megyünk.

Letérdeltünk. Viki mindegyikünkhöz odajött, és mi megöleltük. Apa megpaskolta a horpaszát. Anya a füleit simogatta, és hosszan a szemébe meredt. Én átkaroltam a nyakát, és szorosan magamhoz öleltem. Jimmy zokogni kezdett.

Végül megfogtam Jimmy kezét, és visszavezettem a kocsihoz. Abban a pillanatban közelebb éreztem őt magamhoz, mint korábban bármikor.

Anya bekapcsolta az első ülésen apa mellett ülő Jimmy biztonsági övét, s beült mellém hátra. Kinéztem az ablakon, és láttam Vikit, amint farkcsóválva búcsút int. A kezembe temettem az arcomat.

– Emlékszel, mit mondtam neked a szeretetről? – kérdezte anya. – Hogy csak növekszik, ha megosztjuk? Hát most még valaki mással osztozol Vikin, olyannal, aki szereti őt.

– Csak nagyon fáj – mondtam. Anyára borultam, és zokogni kezdtem.

– Ez az a végső nagy lecke, amit mindnyájunknak meg kell tanulnunk a szeretetről – mondta anya. – Ha megtanultuk, hogyan kell megosztani a szeretetet, meg kell tanulnunk azt is, hogy elengedjük azt, akit szeretünk. Eljön majd a nap, amikor én is kénytelen leszek titeket elengedni. A legnagyobb szeretet az, ha úgy teszünk, hogy a másiknak a lehető legjobb legyen, még ha fáj is nekünk. Érted?

– Igen – mondtam, mert tízéves voltam. Valójában nem értettem. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy anya még nem enged el, egyelőre még nem. Egész hazaúton szorosan magához ölelt.

Vote it up
37
Tetszett?Szavazzon rá!