A tánc hozta össze őket

Amikor az ismeretlen férfi elájult a parketten, a nő pedig megkezdte az újraélesztését, még nem sejthették, mi vár rájuk

Kapcsolódó cikkek

Jannicke Bergman a táncparketten forgott, amikor észrevette a férfit. A zsúfolt terem túlsó végében állt, az arca valósággal eltorzult, és a teste furcsán összerándult, mintha mindjárt elájulna. Jannicke csak egy villanásnyira látta, mielőtt a partnere visszapörgette volna, azonban ennyi elég is volt ahhoz, hogy akcióba lépjen. Úgy érezte, a férfi élete rajta múlik. Mint hamarosan kiderült, igaza volt.

A svédországi Göteborgban 2012. június 14-én a meleg nyári este ideális alkalomnak tűnt a szabadtéri táncmulatsághoz a Liseberg vidámpark tágas zenepavilonjában.

Jannicke imádott táncolni. A veszélyeztetett fiatal kismamákkal és gyermekeikkel foglalkozó védőnő szerette a munkáját, de a tánc a szenvedélye volt. Minden elképzelhető táncot megtanult a szvingtől a salsán át a néptáncig. A táncrendezvényeken több férfi is felfigyelt rá, de ő nem akart komolyabb kapcsolatba bonyolódni. Három gyermeke már felnőtt, s miután az apjuk eltűnt az életéből, élvezte a függetlenséget. Ahogy a táncot is ezen a nyári estén.

Önfeledt öröme azonban egy pillanat alatt semmivé foszlott, amikor meglátta a táncparkett túlvégén botladozó férfit. Kibontakozott partnere öleléséből, s a táncolók között átfurakodva az idegen felé szaladt. Éppen akkor ért oda, amikor a férfi eszméletét vesztette – és a karjába omlott.
 

Andreas Olesen a hét folyamán többször is megszédült, de ezt annak tulajdonította, hogy alacsony a vércukra. A 39 éves férfi nemrég esett át orvosi vizsgálaton, amely megállapította: kifogástalan az egészségi állapota. Akkor meg minek aggódjon?

Egy nemzetközi optikai vállalat ügyfélkapcsolati szakértőjeként Andreas napok óta öt nyelven tárgyalt külföldi szemészekkel. A férfi még nem volt nős, nemrég ért véget egy problémás kapcsolata, ezért most boldogan élte a városi agglegények életét. Két hónappal korábban kezdett el táncolni, és a tánciskolában ismerte meg a Karin nevű barátságos nőt, aki a Lisebergben tartott rendezvényre elhívta.

Amikor a zenekar rákezdett, Andreas és Karin a táncparkettre lépett. Ekkor Andreas hirtelen úgy érezte, mintha ütés érte volna. A férfi megtántorodott. A zenepavilon elhomályosult. Aztán minden elsötétült.
 

Jannicke a karjában ájultan heverő férfira meredt: bőre ijesztő kék árnyalatot kezdett ölteni. A nő ki akarta tapintani a férfi pulzusát, de nem találta. Jannicke Karinhoz fordult, aki tágra meresztett szemmel állt a közelben. – Szed a partnere gyógyszert? – kérdezte. – Szenved valamilyen betegségben?

– Nem tudom, nem tudom – ismételgette Karin sokkos állapotban.

Jannicke nem késlekedhetett: a férfit a hátára fektette a padlón, majd rögtön megkezdte az újraélesztést. Harminc nyomás a mellkasra; két befúvás a szájba. Úgy tűnt, minden sorozat egy örökkévalóságig tart. Harminc nyomás, két befúvás. Jannicke minden erejét beleadta a mellkasi nyomásba – olyannyira, hogy közben eltörte a férfi bordáját.

– Meg ne haljon nekem! – zihálta.

Az emberek körbeállták Jannickét, akinek kezdett elfogyni az ereje. Ekkor egy férfi odaugrott, és átvállalt tőle egy sorozatot. Jannicke még fel sem ocsúdott, amikor három szirénázó mentőautó is a helyszínre ért. A mentők azonnal átvették az újraélesztést, de Jannicke az ismeretlen mellett maradt. – Ne aggódjon, rendbe fog jönni – ismételgette az ájult férfi élettelen kezét tartva.

– Nem hallja magát – mondta neki az egyik mentő.

– Dehogynem. Tudom, hogy hall – felelte Jannicke, miközben a férfit egy hordágyon mentőautóba rakták.

Aztán a férfit elvitték. Jannicke csak ült mozdulatlanul. A pólóját teljesen átáztatta az izzadság. A barátai vigasztalni próbálták, de ő elhárította közeledésüket.

– Túl későn kezdtem el – ostorozta magát. – Szegény ember csak vegetálni fog.

Jannicke a Göteborgtól húszperces autóútra lévő kis tóparti településen, Flodában lakott egy szerény házban. Aznap este, miután hazaért, zaklatottan sétált fel-alá a nappaliban, maga elé képzelte a férfit, amint egy kerekes székben ül, ő pedig szívószálon keresztül eteti.

Végül Jannicke meghallotta azt a hírt, amelyre annyira várt:
– Magához tért. És jól van

Felhívta a kórházat, és könyörgött egy nővérnek, hogy adja meg a telefonszámát a férfi legközelebbi hozzátartozójának.

Másnap reggel egy nő hívta Jannickét. A férfi édesanyja, Britt-Marie elmondta, hogy Andreas él, s az orvosok 32 fokra hűtve a testét lelassították az anyagcseréjét, hogy a szív- és agyműködés terhelését csökkentve esélyt adjanak a gyógyulásnak. Még napokig is eltarthat, míg megkísérlik felébreszteni. Andreasnak ugyanis súlyos szívritmuszavara lett, és leállt a szíve: a túlélés esélyét még mindig csak 50 százalékosnak mondják. Ha életben marad, nem kizárt a súlyos agykárosodás.

Jannicke mégis megkönnyebbült. A férfi él! A következő napokban Britt-Marie mindennap felhívta, és beszámolt Andreas egészségi állapotának alakulásáról. Végül öt nap elteltével Jannicke meghallotta azt a hírt, amelyre annyira várt. – Magához tért – újságolta Britt-Marie. – És jól van.

Jannicke felsikoltott. Egymagában volt a konyhában, de fel-le ugrált, és könnycseppek csorogtak az arcán.

Másnap ismét csöngött a telefon. – Halló, Jannicke? – szólalt meg egy ismeretlen hang. – Andreas vagyok. Szeretnék köszönetet mondani.

Szóval ilyen a hangod – gondolta Jannicke. Ez te vagy.

A vonal túlsó végén Andreas egyre növekvő csodálattal hallgatta, ahogy Jannicke beszél. Egyszer csak félbeszakította a nőt: – Ismerős a hangod. Találkoztunk már?

Még nem találkoztak. De a mentő tévedett – Andreas hallotta, amit Jannicke a táncparketten mondott neki. A férfin úrrá lett az izgalom. Ki ez a nő? Vajon hogy néz ki?

– Meglátogatnál? – kérdezte Andreas. Az asszony megígérte, hogy másnap bemegy hozzá.

Jannicke figyelme elkalandozott, amikor a kórházhoz vezetett. Az utasülésen lánya, Amanda a napjáról számolt be, de az asszony gondolatai csak Andreas körül jártak. – Várj meg itt, fél óra múlva jövök – mondta lányának Jannicke.

A beteg biztos túl fáradt lesz a hosszú beszélgetéshez – gondolta.

Az intenzív osztályon Jannicke megállt a férfi szobájának ajtaja előtt, vett egy mély lélegzetet, majd benyitott. Andreas az ágyban feküdt, erőtlen testét takaró fedte. Amikor meglátta Jannickét, próbált felülni, de visszahanyatlott az ágyra. – Feküdj csak, majd én megölellek – mondta a nő mosolyogva, és karját a férfi köré fonta.

Egészen mostanáig Andreas órái küszködéssel teltek. A fájdalomcsillapításra kapott injekciók miatt hallucinációk gyötörték. Ráadásul tüdőgyulladást kapott, és amikor köhögött, törött bordái miatt fájdalom nyilallt a mellkasába. Most mégis úgy érezte, hogy minden rendbe fog jönni.

Semmiségekről kezdtek beszélgetni. Andreas anyja már mesélt a fiának Jannicke kutyájáról, Mejáról. A férfinak a szakítás miatt le kellett mondania a kutyájáról, és most arról beszéltek Jannickével, hogy egy nap együtt viszik sétálni Meját. Észre sem vették, olyan hamar elrepült a 30 perc, Jannickének mennie kellett.

– Holnap is be tudsz jönni? – kérdezte a férfi. – Igen – felelte Jannicke habozás nélkül.

Napközben Andreas megtudta az orvosoktól, mennyire szerencsés volt. A kórházon kívül elszenvedett szívleállás túlélési aránya Svédországban is kevesebb mint 8 százalék. Mialatt Andreas élettelenül feküdt a táncparketten, a szíve több percre leállt. Jannicke gyors, szakszerű újraélesztésének köszönhető, hogy nem állt le a keringése, és így oxigénhez jutott az agya, míg a kiérkező mentők defibrillátorral beindították a szívműködését. A nő valóban megmentette az életét.

Az orvosok nem tudták megállapítani, mi okozta a szívrohamot, de az esetleges legközelebbi súlyos ritmuszavar kezelésére kardioverter-defibrillátort (ICD) ültettek a férfi mellkasába. Ha újabb roham fenyegeti az életét, a szerkezet automatikusan elektromos impulzust bocsát ki, amellyel visszaállítja a szív ritmusát.

Két hét múlva Andreast hazaengedték a kórházból. Ezután Jannicke a lakásán kereste fel a férfit a városban. Majdnem minden este együtt vacsoráztak, és bemutatták egymást a rokonaiknak. Szoros kapcsolat szövődött köztük, de egyiküknek sem volt bátorsága a szerelmi vallomáshoz.

Egyik este Jannicke hazafuvarozta a férfit a lakásához, és segített neki bevinni a csomagjait. A nőnek nehezére esett magára hagyni a még bottal járó férfit, akinek problémát okozott a mindennapi feladatok ellátása. Amikor felértek a lépcső tetejére, Andreas Jannicke felé fordult. A szemébe nézett a nőnek, aki néhány rövid hét leforgása alatt teljesen betöltötte az életét. Aztán megcsókolta.

Miközben Jannicke lesétált a lépcsőn a kocsijához, egyetlen gondolat járt a fejében: Igen!

Egy hónap múlva Andreas beköltözött Jannicke flodai házába. Állapota miatt rengeteg gondoskodást igényelt még, s ez a nem csekély feladat Jannickére hárult.

A férfi gyakran megfeledkezett olyan alapvető dolgokról, mint például az evés vagy a gyógyszerei bevétele. A szívleállás után Andreas rendkívül érzékeny lett a fényre és a hangokra. Nem tudta elviselni az éles fényt és a napfényt, vagy ha egy helyiségben többen beszélgetnek – emiatt nem mehetett vissza dolgozni sem. Jannicke érezte, hogy a férfi egyre türelmetlenebbé válik.

Egy nap a fészerben találta Andreast, aki nagy dobozokban hordta ki a sok régi lomot a kocsifeljáróra. – Te meg mit művelsz? – kérdezte tőle döbbenten.

– Rendet rakok a műhelyemben – felelte a férfi.

A fészer lett Andreas ácsműhelye, ahol nekilátott egy új kerti deszkadobogó tervezésének. Jannicke gyakran arra ért haza, hogy a férfi teljesen belefeledkezik a kopácsolásba.

Gyakran folyamodott ehhez a védekező mechanizmushoz – úgy fogalmazott, „eltűnök magamban” –, amelyet a baleset után fejlesztett ki. Ilyenkor annyira elmerült a feladat végzésében, hogy nem vett tudomást sem az idő múlásáról, sem az emberekről – még Jannickéről sem.

Aztán egy májusi délután, három héttel a szívroham egyéves évfordulója előtt – amely egyben kettejük évfordulója is –, Andreas pihenés közben hirtelen azt érezte, hogy valami felrobban a mellkasában. Egy pillanatra megzavarodott. Aztán rájött: az ICD adhatott le impulzust. Megint ütést érzett, az ICD újra sokkolt, 900 voltos impulzust küldött a szívének, amitől a férfi hanyatt vágódott az ebédlő padlóján.

Jannicke a hálószobában meghallotta a kiáltását, és odaszaladt hozzá. Andreas lába rángatózott, a szeme kimeredt. Jannicke most sem késlekedett: felkapta a telefonját, és hívta a mentőket. Ám a hívását nem fogadták. Andreas nem vesztette el az eszméletét: – Megint sokkolni fog! – kiáltotta rémülettel a szemében.

Így is történt, s a férfi végtagjai vadul rázkódtak. Jannicke elráncigálta a remegő testet a bejárati ajtóhoz, és kikiáltott a szomszédnak, hogy hívja a mentőket. Aztán azt érezte, hogy a férfi megragadja a kezét. Lenézett rá, és találkozott a tekintetük.

– Ez volt életem legszebb éve – mondta Andreas. – Hálás vagyok mindazért, amit tettél.

Jannicke ekkor döbbent rá: hiába ró Andreas gondozása nagy terhet rá, nem tud élni a férfi nélkül.

A beépített defibrillátor 25 sokkot adott le, mielőtt a férfi beért a kórházba, ahol egy kardiológus kikapcsolta a készüléket.

Később kiderült, hogy Andreas három napja elfelejtette bevenni a ritmusszabályozó gyógyszerét. Amikor a szíve szabálytalanul kezdett verni, működésbe lépett a szerkezet, amely elektromos impulzust adott le, hogy helyreálljon a normális szívverés. Ám ehelyett a szívverés felgyorsult, az ICD pedig újabb sokkokat adott le. A kardiológus beállította a készüléket, és a pár hazamehetett.

Amikor hazaértek, összeroskadtak. Jannickén most jött ki az a fáradtság, amelyet Andreas egyéves gondozása okozott, a férfin pedig rettegés lett úrrá amiatt, hogy az ICD készülék megint sokkolhat.

A szörnyű felismerés, hogy újra és újra a halállal kell szembenéznie, kipukkasztotta kapcsolatuk hártyavékony buborékát.

Jannicke szabadságot vett ki, hogy több időt szentelhessen Andreas gyógyítására és – ahogy őszintébb pillanataiban elismerte – saját maga megnyugtatására.

Andreas eleinte magába zárkózott, szinte megbénította a testébe ültetett készüléktől való félelem. Aztán lassacskán, fokozatosan javulni kezdett a helyzet.

Egy nap rövid biciklitúrára mentek a napsütésben. Máskor piknikkosarat raktak össze, és kimentek enni a közeli parkba. Eljártak táncolni, barátaikkal vacsoráztak, és éjszakákon át beszélgettek félelmeikről és vágyaikról. Jannicke és Andreas kapcsolata kezdett új formát ölteni. Gondoskodtak egymásról.

Jannicke 50. születésnapjának hetében elutaztak a Kanári-szigetekre. A születésnap reggelén Jannicke arra ébredt, hogy Andreas már felöltözött, s virágcsokorral meg pezsgős reggelivel köszönti.

De a férfi még tartogatott meglepetést. A zsebébe nyúlt, és elegáns eljegyzési gyűrűt vett elő. A csillogó ékszer fehér- és vörösaranyból készült, Andreas a nagymamájától örökölte. A férfi félénken elmosolyodott, és fél térdre ereszkedett.

Jannicke nagyot sóhajtott. Aztán azt mondta: – Igen.
 

Idén ősszel Andreas és Jannicke azt tervezte, hogy a franciaországi Champagne-ban keres helyszínt az esküvőhöz. Sajnos időközben Andreasnál ismét szívproblémák léptek fel, és az utazást el kellett halasztaniuk, amíg visszanyeri az erejét.