A táncparkett ördöge voltam

Vajon miért válik mozgásképtelen öszvérré a fiúk többsége, ha táncolni kell?

Kapcsolódó cikkek

Az egyházi iskolából 1971-ben állami iskolába kerültem át, így én lettem a nyolcadik osztályban az új fiú. Az új fiúk természetesen mindig kívülállók, és én heteken át az is maradtam, amiben nem kis szerepe volt félénkségemnek, apró termetemnek (120 centi magas voltam, és nagykabáttal együtt nyomtam 40 kilót), valamint vékony hangomnak.

Az áttörés az első osztálybulin következett be. Kris Melby magas, gyönyörű, szőke lány volt, egy nyolcadikos fiú számára éppen olyan megközelíthetetlen, mint az Olümposz istennői. Én azonban nem zavartattam magam, s miközben a többi fiú tátott szájjal bámult, odaléptem a lányok gyűrűjében álldogáló Krishez, és megkocogtattam a vállát.

A táncparkett felé intettem, és ő követett. Ott aztán eljött az én időm: pontosan a zene ritmusára mozogtam, irigylésre méltó önfeledtséggel keringtem körbe-körbe.

– Igazán klasszul táncolsz ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy – mondta Kris, és lepillantott rám.

– Nem nagy ügy – feleltem.

Eltelt néhány másodperc. – Tim – szólalt meg Kris –, azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

– Ez teljesen érthető – vetettem oda hanyagul.

A többi, ahogy mondani szokták, már történelem.

Az igazság az, hogy a történet javát én találtam ki. Kris egy szót sem szólt hozzám aznap este, leszámítva egy „köszönöm”-öt a tánc végén. Feleségül ment egy Eddie nevű sráchoz, és ma középiskolai tanár abban a minnesotai városban, ahol mindketten felnőttünk.

Azon a sorsdöntő estén azonban tényleg én voltam az első fiú, aki fel merte kérni őt táncolni. Ezzel körülöttem is megtört a jég. A többi fiú azt gondolta, hogy igazán klassz srác vagyok. Akkor sem imponáltam volna nekik jobban, ha felrohanok egy hegyre, és egymagam teszek ártalmatlanná egy géppuskafészket.

Vajon miért válik mozgásképtelen öszvérré a fiúk többsége, ha táncolni kell? Egy tánctanár egyszer azt mondta nekem: – Nem akarnak leégni.

A férfiak is akarnak táncolni. Csakhogy nem akarnak olyan benyomást kelteni, mintha élveznék a táncolást. Leginkább azzal a bizonyos igazi önfeledtséggel van bajuk. Számomra azonban ez sohasem okozott gondot. A tökéletes ritmusérzék és az irigylésre méltó önfeledtség – ezek a hozzám hasonló igazi nagy táncosok legfontosabb ismertetőjegyei. Én ezt áldásnak tartom, amit talán örökölhettem.

Egyszer, még egészen kis koromban, egy esküvőn láttam a szüleimet táncolni: egyfajta gyors polkát lejtve keringtek körbe-körbe. Gyönyörűek voltak együtt. Anyám arcán mennyei boldogság ragyogott, de én mégis apámra emlékszem a legjobban.

Könnyedén behajlított térddel, a polka ritmusát pontosan követve vezette anyámat, cipője fürgén siklott a fűrészporon. Arcán magabiztosság, a tökéletes irányítás tudatának félmosolya ült. Ha visszagondolok arra az estére, könnyen megértem, miért szeretett bele anyám apámba azon a vidéki táncmulatságon, ahol több mint 40 évvel ezelőtt először találkoztak.

Boldogan vettem át a stafétabotot apámtól. A diszkóőrület idején a főiskolai haverjaimmal gyakran látogattuk a Viking Bárt, ahol a színes padló fölött villogó fénnyel megvilágított tükörgömb forgott. A lemezlovas – aki illegális bevándorlóként érkezett Nagy-Britanniából, és akit mi csak A Brit Kölyöknek neveztünk – szinte a végletekig felkorbácsolta a hangulatot Donna Summer, a Bee Gees és az Earth, Wind and Fire számaival. Csaknem minden este ott táncoltunk, a mennyei boldogságot a züllött kicsapongástól elválasztó vékony határvonalon. Ez volt aztán az irigylésre méltó önfeledtség!

Táncosi pályafutásom nem ért véget az ifjúságommal. Nemrégiben például az öcsém esküvőjén alaposan összepiszkítottam már amúgy is átizzadt zakómat, ugyanis a földre vetettem magam, hogy bemutassam a „Féregnek” nevezett figurát. (Ha valaki netán gyanakodna, sietve kijelentem: színjózan voltam.)

A legnagyszerűbb táncomra azonban 1987 augusztusában, egy meleg estén került sor, amikor összetalálkoztam egy Catherine nevű nővel. Még ma sem értem, miként juthatott nekem egy ilyen elragadó teremtés.

Táncolni mentünk. A parketten aztán eljött az én időm: teljesen a zene ritmusára mozogtam, irigylésre méltó önfeledtséggel keringtem körbe-körbe.

Talán Catherine is a táncparketten teljesen otthonosan mozgók magabiztosságát és örömét fedezte fel bennem – azt, amit annak idején az apámon láttam.

A többi, ahogy mondani szokták, már történelem.

Ez a történet viszont már nem az én képzeletem szüleménye. Nyolc évvel ezelőtt házasodtunk össze.

Vote it up
10
Tetszett?Szavazzon rá!