A tépőzár kalandos története

Noha a Sötét zsarukban K ügynök azt állítja, hogy a földönkívüliektől származik, voltaképp egy kutyának köszönhetjük

Kapcsolódó cikkek

1941-ben történt, hogy a szóban forgó eb (akinek neve már a feledés homályába merült) gazdájával, George de Mestral mérnökkel sétára indult az Alpokban. Amikor hazatértek, tetőtől talpig bogáncs borította őket.

Mestral agyából ekkor pattant ki az isteni szikra. Alaposan megvizsgálta a saját ruhájára és az állat bundájára tapadt szőrös termést. Az egyiket mikroszkóp alatt is szemügyre vette, és megállapította, hogy mitől tapadnak ilyen rendkívül jól ezek a bosszantó kis bogyók.

A felnagyított bogáncson apró „kampókat” látott, amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy szinte bármibe beleakaszkodjanak, ami kis hurkokkal rendelkezik, legyen az egy gyapjúnadrág vagy egy ír szetter bundája.

Gyanítható, hogy az emberek nagy többsége ezen a ponton otthagyta volna a mikroszkópot, s némán fejet hajtott volna a természet ilyetén nagysága előtt, s szorgosan szedegette volna tovább a golyókat nadrágjáról és négylábú barátjáról. George de Mestralt azonban nem ilyen fából faragták. Olyan remek ötlete támadt, hogy menten otthagyta a munkáját.

Eleinte nevetség tárgyává tette magát a takácsmesterek szemében, ám végül valami teljesen újat és nagyszerűt hozott létre. Egy olyan eszközt álmodott meg, amelynek egyik oldalán a bogáncséhoz hasonló kampók, a másikon pedig a textiléhez hasonló hurkok helyezkednek el. Úgy gondolta, hogy ezzel ruhákat lehetne rögzíteni, s találmánya a cipzár riválisává válhat.

Azt ugyan nem tudjuk pontosan, mennyi idő múlva folytatta kutyája tisztogatását, miután felállt a mikroszkóp elől, az viszont bizonyos, hogy az ötlet éveken át érlelődött benne. 1952-ben hagyta ott mérnöki állását, tekintélyes (mai értékén 150 ezer dollárnak megfelelő) tőkét gyűjtött össze, és hozzálátott nagy művéhez, hogy szövet formájában reprodukálja a bogáncs kampóit. Első lépésben lyoni takácsokat keresett fel, hogy a segítségüket kérje, de ők kigúnyolták.

Végül egyetlen mesterembert sikerült megnyernie a tervéhez. A két férfi rengeteg anyaggal – többek között pamuttal – is megkísérelte utánozni a bogáncsot.

A prototípus működött ugyan, de a pamut túlságosan gyorsan elkopott ahhoz, hogy nagy karriert futhasson be. Ezt követően a műszálakat tették próbára. Szerencsére nem sokkal korábban találták fel a nejlont, amiből infravörös sugárzás hatására tökéletes kampók formálhatók, majdnem olyan tökéletesek, mint a bogáncs kampói – ezzel meg is oldották a vállalkozás legnagyobb kihívását.

1955-ben szabadalmaztatták a terméket, amelyet De Mestral a „bársony” (velvet) és a „kampó” (crochet) szavak összevonásával „Velcro” névre keresztelt.

A tépőzár osztályrésze eleinte a csúfos kudarc volt. Hiába mert nagyot álmodni, Mestral találmánya egyáltalán nem lépett a cipzár helyére, és tagadhatatlanul igencsak csúnyácskára sikeredett. Amikor széthúzták, nagyon kellemetlen hangot adott, és a ruhatervezők ódzkodtak tőle, hogy felhasználják darabjaikhoz.

A tépőzár csak a véletlennek köszönheti, hogy elkerülte a teljes bukást. Éppen ekkor indult rohamos fejlődésnek az űrhajózás, s mivel az űrruhának nem kell sem divatosnak, sem halknak lennie, inkább az a lényeg, hogy gyorsan és könnyen fel és le lehessen venni, kézenfekvő megoldás volt a tépőzár. Arról az aprócska tényről már nem is beszélve, hogy az élelmiszerek és a szerszámok a súlytalanságban ide-oda repkednek, a tépőzár pedig mindent rögzít… Az újdonság így bizonyos értelemben tényleg a földön kívül kezdte meg pályafutását.

Vote it up
29
Tetszett?Szavazzon rá!