A túl sok dicséret árt a gyereknek

Az érdemtelenül kicsikart elismerés akadályozhatja a helyes önértékelés kialakulását

Az utóbbi években több fórumon is úgy került szóba az önbizalomhiány, mintha a felnőttek és gyermekek valamiféle érzelmi vitaminhiánya volna. Az önbizalom erősítését célzó mozgalom olyan hatalmasra duzzadt, hogy a könyvtárakban teljes polcok roskadoznak az ilyen tárgyú könyvek súlya alatt, melyek szerint a gyerekek már-már érzelmi vérszegénységben szenvedőnek tűnhetnek, ha nem kapják meg napi dicséret-adagjukat tőlünk, a szüleiktől.

Néhány évvel ezelőtt volt egy Mike* (*a gyermekek nevét megváltoztattuk) nevű tanítványom. A fiú szülei – mindketten orvosok – állandóan azt mondogatták neki, hogy nem „teljesít a képességeinek megfelelően.” A gyereken a stressz jelei mutatkoztak: ideges izomrángások, enyhe dadogás, és kiábrándítóan gyenge iskolai osztályzatok – jóllehet az intelligenciatesztekben átlag feletti eredményt ért el.

A család elkezdett tanácsadásra járni, ahol a szülők megtanulták, hogyan dicsérjék Mike-ot az eredményeiért, és miként maradjanak csendben, ha csalódást okoz. A kezelés csodálatosan hatott Mike-ra – egy ideig. Abbamaradtak az izomrángások, és osztályzatai a jó szintjére emelkedtek. Csakhogy az állandó dicséret a fejébe szállt.

– Mik a terveid a főiskolára vonatkozóan? – kérdeztem tőle egy nap.

– New Yorkba megyek, a Juilliardra, hogy zongorázni tanuljak.

– Tudod-e, mennyire jónak kell lenni ahhoz, hogy bejuss oda?

– Elég jó vagyok hozzá – felelte Mike. – Anyu is megmondta. – Elmosolyodott, s szemében csak úgy ragyogott újonnan szerzett önbizalma.

Árt-e vajon egy gyereknek, ha a legjobb iskolába szeretne felvételt nyerni? Az esetek többségében a válasz egyértelmű nem. Viszont egy olyan gyereknél, aki még a közepes osztályzatot is csak komoly küzdelem árán éri el, a túlzott önbizalom már az életre való felkészülést is akadályozhatja.

Mike-kal és a hozzá hasonló fiatalokkal az a baj, hogy ha túl kevés dicséretet kapnak, akkor értéktelennek és szárnyaszegettnek érzik magukat, a túl sok dicséret viszont irreális reményekkel tölti el őket, s számukra az fogja megszabni teljesítményük értékét, hogy mások miként ítélik meg azt. A manapság divatos „önbizalom-mozgalom” pedig akaratlanul is úgy határozta meg az önértékelést, mint amit a másoktól kapott dicséret és bírálat határoz meg.

Hogyan tegye magabiztosabbá a gyereket?
1. Vonja be gyermeket abba, amit éppen csinál! Ha egyik-másik szög nem lesz egyenesen beverve a deszkába, sebaj!

2. Ne tegye túl magasra a mércét – a gyerekeknek előbb madáretetőt kell készíteniük, hogy nekifoghassanak az ingaórához!

3. Ne siessen túl hamar a gyerek segítségére – adja meg annak lehetőségét, hogy valódi frusztrációt érezzen!

4. Gondoskodjon az otthon falain kívül is erőpróbákról – erre a cserkészet éppúgy megfelel, mint mondjuk az iskolai úszócsapatban való részvétel vagy a zenetanulás!

5. Dicsérje a végeredményt – de csak mértékkel! Amikor azonban azt látja, hogy a büszkeségtől csillog a gyerek szeme, ne hagyja elismerő szó nélkül!

Márpedig a gyerek önmagáról alkotott véleményének nem volna szabad kizárólag attól függenie, dicsérik-e őt a szülei, vagy sem. Hajdan az önbecsülés a jó és a magasztos elvek szerinti viselkedésen múlott, nem pedig azon, hogy apu és anyu tapsviharban tör-e ki, ha a csemete megette a levest. A felnőttek nem akarhatják, hogy a gyerekek a dicséretek rabjaivá váljanak, akik csak akkor érzik jól magukat, ha a szülőtől, a főnöktől vagy a szerelmüktől megkapták a szóbeli „simogatást.”

Nemrégiben egy baráti házaspárnál jártam látogatóban, akik megkértek rá, hogy olvassam el hétéves fiuk művét. – Ez Geoffrey első könyve – dicsekedett az apa. – A tündér fogkeféje, ez a címe.

– Mi már mondtuk neki, hogy milyen remek – magyarázta az anya, és szavaiból csak a süket nem hallotta volna ki az alig burkolt célzást.

– Tetszik a címe – közöltem.

– Azt apu találta ki – mormogta Geoffrey.

– A rajzok is kitűnőek – folytattam. – Különösen ezek a nagy fogak.

– Azt anyu csinálta.

Geoffrey műve tehát nem a sajátja volt, mégis indokolatlanul sok dicséretet kapott érte. Ha egy gyermek minden csekély eredményért ilyen sok elismerésben részesül, akkor úgy nő fel, hogy ezt várja el a többi embertől is.

A legtöbb gyerek először az iskolában szembesül a valós világgal, ahol a tanárok nem feltétlenül értékelik ugyanolyan nagyra képességeiket és ragyogó elméjüket, mint apu és anyu. Csakhogy a tanárok – az „önbizalom-ipar” nyomásának engedve – a bírálat helyett már csak enyhe célzásokat tesznek, az objektív értékelést pedig szóbeli dicséretözön váltotta fel. Ezt a szellemet tükrözi az egyre több amerikai iskolában terjedő gyakorlat, miszerint a bizonyítványba a „megbukott” minősítés helyett azt írják: „javítania kell”. Nem csoda, hogy a szülők olyan bizonyítványt követelnek, amely őszinte képet ad arról, mennyire iparkodnak a gyerekek, és milyen a teljesítményük kortársaikhoz viszonyítva.

Az otthon agyondicsért gyerekek gyorsan átviszik ezt a „szenvedélyüket” az iskolába is. Ők azok a diákok, akik füzettel a kézben rendszeresen odajönnek a tanári asztalhoz, hogy elismerést csikarjanak ki. Szorongásaikat úgy próbálják csillapítani, hogy állandóan olyan felnőttet keresnek, aki hajlandó megdicsérni munkájukat.

– Most már jobb, tanár úr?

– Igen, Melissa, jobb – felelem.

– Kijavítottam a helyesírási hibákat.

– Látom.

– Ugye magának is tetszik?

– Szépen alakul.

– Ez már biztosan ötös, igaz?

– Nagyon remélem. Majd kiderül, ha elkészülsz vele.

Melissa csalódottan ül vissza a helyére, mert nem mondtam azt, hogy az Üvöltő szelekről készített hevenyészett fogalmazásáért akár a Pulitzer-díjat is megkaphatná.

Ha az önbecsülés attól függ, mit tart rólunk a többi ember, akkor óhatatlanul mindenki úgy viselkedik, hogy elismerést váltson ki másokból, ahelyett, hogy a jelleme építésével foglalkozna. Szegény Melissa pontosan ebben a helyzetben volt. Önbizalom híján arra volt utalva, hogy én segítsek neki önbecsülése felépítésében. Ez az igazán rossz üzlet!

A dicséret rabjává vált sok más gyermekhez hasonlóan Melissa és Geoffrey nehéz helyzete is abban áll, hogy a szülőktől kapott hamis dicséret az önbecsülésük helyett csupán a bizonytalanságaikat fokozza. A magabiztosság, az önállóság és az önértékelés kiépítéséhez sok munka és sok idő kell, ám ennek eredményeként a gyermek nagyobbra nőve nem kényszerül elismerésért pitizni, hiszen maga is képes megítélni saját munkáját.

Íme néhány tanács, amely segíthet a gyerek reális önértékelésének kialakításában:

• Figyeljen oda arra, mit tesz és mit mond a gyerek – helyeselni nem feltétlenül kell, de figyelni igen!

• Szakítson sok időt a közös feladatmegoldásra, mindig szem előtt tartva a gyermek képességeit!

• Ne feledje, hogy az ént nem a hamis dicséret fejleszti, hanem a tevékenység és a siker!
 

A dicséret önmagában egyetlen gyerek képességeit sem fejleszti, és nem is ösztönzi a továbblépésre. Mi több, egy-két bíráló szó sem zúz porrá egy olyan gyereket, aki határozott célt tűzött ki maga elé, és büszke elért eredményeire. A szülőknek e két véglet között kell egyensúlyt találniuk. A gyerekek sokféle vérmérséklete és hangulata miatt nem könnyű meglelni ezt a pontot – mint ahogy ott kitartani sem lesz az! – de az eredmények minden fáradságot megérnek.

Vote it up
18
Tetszett?Szavazzon rá!