A tanár leckéje

Hogyan telik a diákok napja az iskolában? Beültem közéjük, hogy kiderítsem. Azt kell mondanom: valósággal belegebedtem

Rémisztő hibát követtem el. Tizennégy évig vártam valamivel, amit már az első tanítási napomon meg kellett volna tennem: két teljes napig újra diák lettem.

Új állásban kezdtem az idei évet, pedagógiai szaktanácsadó vagyok. Tanárokkal és iskolai kisegítőkkel dolgozom azon, hogyan javítsunk a diákok tanulási körülményein.

Az igazgatóm javasolta, hogy üljek be újra az iskolapadba: árnyékként követtem egy tizedikes diákot – majd később egy tizenkettedikest – egész napon át, és mindent úgy csináltam, ahogy ő. Jegyzeteltem a táblára írtakat, kísérleteztem a kémiai laborban, és dolgozatot is írtam.

A tizedikes órarendem így festett: 7.45–9.15 geometria; 9.30–10.55 spanyol; 10.55–11.40 ebéd; 11.45–13.10 történelem; 13.25–14.45 természettudomány. A tizenkettedikes órarendemben matematika, kémia, angol és közgazdaságtan szerepelt.

Annyira tanulságos volt, hogy azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy megváltoztassam korábbi osztályaim tanrendjét, az órák felépítését, a számonkérést... szinte mindent. Az alábbiakban összegzem, mit tanultam... és mit kellett volna másként csinálnom.

A diákok egész nap ülnek, és ez fárasztó
Nem hittem volna, hogy ennyire el fogok fáradni az első nap végére. Kivéve, amikor átbaktattam egyik teremből a másikba, gyakorlatilag végigültem az egész napot. Tanárként ezt elfelejtjük, hiszen sokat vagyunk talpon, mozgunk. A diákok azonban nem. A nap végén csak ásítozni tudtam, és arra vágytam, hogy nyújtózkodhassak.

Azt terveztem, hogy délután visszamegyek az irodámba, és papírra vetem a tapasztalataimat, de annyira kimerültem, hogy képtelen voltam bármilyen szellemi tevékenységre (inkább hazamentem és tévéztem), s fél kilenckor már lefeküdtem.

Ha visszamehetnék az időben, első dolgom lenne, hogy megváltoztassak három dolgot:

A tanóra felénél kötelező nyújtózkodást iktatnék be.
 Az ajtóra kosárpalánkot szereltetnék, s az óra első és utolsó perceiben a gyerekek arra dobálnának.
 Minden órán csináltatnék olyan feladatokat, amelyekhez kézbe kell venni dolgokat, illetve helyet kell változtatni.

Igen, ezért fel kellene áldozni a tananyag egy részét, de nem bánnám. A nap végére már amúgy sem fogtam fel szinte semmit a tananyagból.

A középiskolások az órák 90 százalékát passzív hallgatással töltik
Csak két tanítási napot ültem végig, de a diákok szerint a következő megfigyelésem általánosan jellemző.

A középiskolai tanórák nagy részében a diákok egyáltalán meg sem szólalnak, csak passzívan befogadják az ismereteket.

Megkérdeztem tizedikes diák páromat, Cindyt, hogy fontosnak érezte-e hozzájárulását az osztály munkájához, illetve távollétében a többieknek hiányzott-e az ő teljesítménye, mire Cindy felnevetett: – Ugyan!

Ekkor fogtam fel, mennyire önállótlanok a diákjaink, mennyire nincs beleszólásuk abba, hogyan és mit tanuljanak.

Ha visszamehetnék az időben, ezt csinálnám:

 Az órát kis villámleckékkel tarkítanám, amelyeket aktivizáló-értékelő feladatok követnek.
 Mielőtt beszélni kezdek az osztályhoz, beállítanám a tojásfőző órát. Amint jelez, leállok.
 Minden óra elején a diákok feltehetnék az előző tanórán vagy otthoni olvasmányaik során felmerült kérdéseiket, listát készítenének belőlük a táblára, és együtt eldöntenék, melyiket beszéljük meg.

Nagyon bánom, hogy korábban nem így kezdtem minden órámat.

A diákok sokszor úgy érezhetik, a tanárok agyára mennek
Meg sem tudtam számolni, hányszor mondták nekünk, hogy maradjunk csendben és figyeljünk. Kezdtem megsajnálni a diákokat, akiket újra meg újra fegyelmeztek, pedig ők csak normálisan reagáltak az egész napos üldögélésre és hallgatásra.

Emlékezzünk csak vissza egy hosszú konferenciára, amely után semmire sem vágytunk, csak kikapcsolódásra – kocogásra, internetes böngészésre, baráti csevegésre. Pontosan így érzik magukat a diákok is az iskolában. Elegük van.

Ráadásul ők jó adag gúnyolódással is szembesülnek, és kínosan ért a felismerés, hogy ez a magatartás tőlem sem áll távol. Igen, a gutaütés szokott kerülgetni, amikor dolgozatírás előtt a diákok sorra felteszik ugyanazt a kérdést. Ilyenkor a szememet forgatom, és lenézően így felelek: – Jól van, elmagyarázom még egyszer...

Most viszont nekem kellett dolgozatot írnom, és izgatott voltam. Sőt feldúlt. Kérdések gyötörtek. De ha a tanár a szemét forgatva válaszol, kinek van kedve bármit is kérdezni?

Ha visszamehetnék az időben, ezt csinálnám:

 Felidézném magamban azt a türelmet, amellyel szerető szülőként a gyerekeimhez fordultam, és a diákjaim kérdéseire is úgy próbálnék válaszolni.
 „Semmi gúnyolódás!” – tűzném ki magamnak a célt, és megkérném a diákjaimat, hogy ellenőrizzék, megvalósítom-e.
 A dolgozatírást, tesztkitöltést mindig megelőzné egy ötperces olvasási szakasz, amikor kérdezni lehet, de írni nem.

Csak egy napig vegyültem a diákok közé, és máris sokkal jobban tisztelem őket. A tanárok keményen dolgoznak, de a lelkiismeretes diákok még keményebben. Remélem, sok kollégám válik majd egy-egy napra diákká és teszi közzé tapasztalatait, hogy osztálytermeinkben önállóbb, aktívabb és kiegyensúlyozottabb tanulók üljenek (és álljanak!).

Vote it up
123
Tetszett?Szavazzon rá!