A tanárnő, aki futásnak eredt

Amikor a dühöngő diák elszökött az iskolából, Rachel Macy Stafford leckét kapott a tantermen kívüli életből

Kapcsolódó cikkek

Két évvel az előtt, hogy anya lettem, megtanultam a legfontosabb dolgot a gyereknevelésről. Ez az információ nem a New York Times listáján szereplő egyik sikerkönyvből származott, nem is egy elismert gyermekorvostól, de nem is egy tapasztalt szülőtől. Egy tízéves fiúnak köszönhetem, egy drogfüggő anya gyermekének, akinek a személyre szabott nevelési terve vastagabb volt egy lexikonnál – egy olyan fiúnak, akinek maradandó heg húzódott végig a bal karján, mivel hároméves korában hosszabbítózsinórral verték meg. Kyle* tanított meg arra az egyetlen dologra, ami valóban fontos, ha az ember szeretni akar egy gyermeket az élet gondjai-bajai közepette: jelen kell lenni.

Nehéz döntés volt. Otthagytam a családomat és a barátaimat Indianában, amelyet szerettem és ahol az életem zömét leéltem. Új otthonom, Florida több ezer kilométerre volt mindattól, amit ismertem. Állandóan meleg volt. Állást találni sem volt könnyű, de én kész voltam szinte bármilyen feladatot elvállalni.

Elfogadtam egy ajánlatot, hogy 6–12 éves, súlyos tanulási és magatartási nehézségekkel küszködő gyerekeket tanítsak, akiket korábban egyik iskolából a másikba küldözgettek. A körzetben addig semmiféle, az igényeiknek megfelelő program nem létezett.

Egy kollégámmal együtt heteken át tanítottuk a gyerekeket arra, hogyan kell viselkedni nyilvános helyeken; azon a bizonyos napon egy minigolfpályán készültünk játszani és egy vendéglőben ebédelni. Csodák csodájára csak kevesen (köztük Kyle) nem érdemelték ki, hogy eljöhessenek. Márpedig Kyle eltökélte, hogy csalódottságát tudomásunkra hozza.

Az osztálytermek közötti folyosón elkezdett üvölteni, káromkodni, köpködni és csapkodni mindent, amit elért. Majd azt tette, amit eddig is mindig, amikor dühös volt, mindegyik korábbi iskolájában, otthon, sőt egy javítóintézetben is. Futásnak eredt.

A ribillió alatt egybegyűltek döbbenten nézték, amint Kyle nyílegyenesen belerohant az iskola előtti reggeli csúcsforgalomba.

Valaki azt kiáltotta: – Hívják a rendőrséget! – Nem álldogálhattam ott tovább. A nyomába eredtem.

Kyle jóval magasabb volt nálam. És gyorsan futott. A bátyjai a közeli középiskola futósztárjai voltak. A tervezett kirándulás miatt sportcipő volt rajtam, és hosszú távokat tudtam futni úgy, hogy nem fáradtam el. Arra gondoltam, hogy legalább nem tévesztem szem elől.

Miután Kyle többsaroknyit futott a forgalommal szemben, lelassította a lépteit. Bár még kora délelőtt volt, a trópusi nap égette az aszfaltot.

Kyle hirtelen balra fordult, elindult egy düledező üzletsor járdáján. Megállt egy szeméttömörítő mellett, és a kezét a térdére téve előrehajolt. Sűrű zihálásai közepette egyszer csak észrevett. Nevetségesen festhettem – pillekönnyű blúzom eleje merő verejték, reggel még szépen megfésült hajam nedvesen tapadt céklavörös arcom két oldalára. Kyle hirtelen fölegyenesedett, mint aki megriadt.

De az arcán nem látszott félelem. Láttam, hogy a teste ellazul. Nem is akart megint elfutni. Mozdulatlanul állt, és engem nézett. Fogalmam sem volt, mint mondjak vagy mit tegyek, de egyre közelebb mentem hozzá.

A tekintetünk találkozott, én meg igyekeztem az együttérzésem és megértésem minden cseppjét feléje sugározni. Éppen megszólalni készült, amikor odaért egy rendőrautó, hirtelen kitöltötte a teret Kyle meg köztem. Az iskola igazgatója és egy rendőr szállt ki a kocsiból. Nyugodt hangon beszéltek Kyle-hoz, aki készségesen beült a hátsó ülésre. Nem hallottam, mit mondtak neki, de nem vettem le a szememet Kyle arcáról még akkor sem, amikor már elindultak.

Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy cserbenhagytam, többet kellett volna tennem vagy mondanom, meg kellett volna oldanom a helyzetet.

Elmondtam az érzéseimet egy logopédusnak, aki jól ismerte Kyle történetét. – Még soha senki nem futott utána, Rachel – mondta. – Senki. Mindig hagyták elmenni.

Miután Kyle idővel visszajött az iskolába, hamar észrevettem, hogy amikor ő választhatott, hogy melyik tanárral dolgozzon vagy ki kísérje el a speciális foglalkozásokra, mindig engem választott. Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre jobban ragaszkodott hozzám, engedelmesen igyekezett elvégezni a feladatait, és nagy ritkán el is mosolyodott. Egy súlyos kapcsolati problémákkal küszködő gyereknél lenyűgöző volt látni, hogyan fejlődik ki benne a kötődés irántam.

Egy napon Kyle váratlanul megragadta a kezem. Szokatlan, hogy egy ilyen korú és ilyen nagyra nőtt fiú megfogja a tanára kezét, de tudtam, hogy úgy kell reagálnom, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb. Lehajolt, és halkan mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: – Szeretem magát, Miss Stafford – súgta. – Ezt még soha senkinek nem mondtam.

Az egyik részem meg akarta kérdezni: „Miért engem?”, de ehelyett inkább csak élveztem a pillanatot, az elképesztő áttörést egy olyan gyereknél, akinek az anyagában ez állt: „Képtelen a szeretetét kifejezni vagy szeretetteljes kapcsolatot fenntartani bárki más emberrel.”

Mindez aznap változott meg, amikor ő elfutott, én meg futottam utána, még akkor is, ha nem tudtam, mit mondjak, és nem tudtam megmenteni attól a zűrzavartól, amelyben volt. Az a nap volt ez, amikor nem álldogáltam tétlenül úgy ítélve meg, hogy gyorsabb nálam, csak az időmet és az energiámat pocsékolnám fölöslegesen. Az a nap volt ez, amikor a puszta jelenlétem elegendőnek bizonyult egy mélyreható átalakuláshoz.

Vote it up
228
Tetszett?Szavazzon rá!