A teljesen üres pohár

Tiszteletben tartom a férjem döntését, hogy abbahagyja az ivást – de azért nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre

Kapcsolódó cikkek

 

When I picture my favorite moments with my husband over our 24 years together, someone is always holding a glass, or a bottle of wine, or a plastic cup—well, except for the last 13 years, since Rob stopped drinking. I can plot the timeline of our relationship by what we were drinking.

First, the bloody mary in a can I had bought for us to share on the train, where we had just met. The glasses of Pernod on the rocks we sipped while listening to the Velvet Underground, after I had moved in with him. The coveted 100-year-old Armagnac my father—clearly drunk with happiness that his daughter had finally brought home a man he approved of—decided to break out and share with Rob.

When the family was together, there were always bottles of wine, aperitifs and Champagne. There were shots of aquavit with an oyster on Christmas morning, and after-dinner drinks of exotic liqueurs my parents discovered on their trips. At weddings and christenings we killed bottles of Champagne, magnums and jeroboams toasting good fortune, love and long life. There was the Chartreuse V.E.P. that we drank with my family after my daughter was born, and my father was dying.

When friends moved or were suffering through breaking up, we were there with a bottle of gin. Our guest’s glass was never empty. Alcohol fueled our dreams, made us bold and vocal about our artistic ambitions.

There were, of course, the hangovers. Mornings we’d wake up late, stumble to a diner for something greasy and restorative, then trundle home to collapse on the sofa, watch basketball and doze all day in each other’s arms.

It wasn’t all pleasant: there were fights, broken glasses, thrown shoes, memories erased. Had I been atrocious? And I’d have to turn sheepishly toward Rob--who no matter how drunk he got could appear sober as a judge and never seemed to forget anything—and I’d have to gauge by his face how badly I had behaved, then offer the classic atonement, ‘’I’ll never drink again.’’

Perhaps it should have been I who quit.
 

I don’t remember the last glass of wine my husband and I shared, the last shot or cocktail. I do, though, remember the last time he drank: at our spring party in 2000. Our daughter was 4. Rob had just taken up bike racing, having been a competitive runner in college. Riding 20 miles a day was, I was pretty sure, all that was keeping him from going crazy.

I confess: I hoped he’d start again. I never thought he had a problem with alcohol (which perhaps speaks more to my relationship with alcohol).

I wasn’t alone. I became acutely aware of how Rob’s new status—an island of sober in a sea of inebriation—made some people uncomfortable. Old friends didn’t know what to make of this turnaround. Why wasn’t Rob drinking? It made sense if Rob was serious about bike racing that he’d stop drinking during race season, or taper off. But to just give it up?

Perhaps if he had told people he had ‘’quit’’ drinking—‘’quit’’ being a word freighted with drama and implying addiction, versus ‘’given up,’’ which suggests a willing sacrifice—it might have made more sense. While Rob did think he was drinking too much before he quit, he never really feared becoming an alcoholic.

Which left him in a sort of no man’s land. If he had a drinking problem, started going to meetings, he’d have been part of a community, met a whole new group of friends. But with Rob it simply wasn’t the case.

For his part, Rob was quieter, less garrulous, less interested in staying up until 3 in the morning, although he would. When folks wanted to head off to the pub to grab a couple of beers, he rarely joined them. He didn’t do it with me, either.

Which doesn’t mean he was opposed. More often than not, my husband will suggest when we’re out for dinner that I order a glass of wine, and may even request a taste. However, I don’t drink that much when it’s just the two of us. It’s not that I feel self-conscious, but it’s simply not as much fun as it was when we were in it together.

I miss the intimacy and attentiveness that sharing a bottle of hot sake demands, as neither is allowed to pour his or her own cup. Drinking alone—enjoying a glass of wine or Scotch by yourself while reading, or in the tub, or late at night watching it snow—is a lovely thing, but sitting and putting away a bottle of wine by yourself, even at dinnertime, can just make you feel more alone.

I have great respect for the decision Rob made to stop drinking, and moreover I admire his passion and steady dedication to training to be a competitive bike racer. I also appreciate, now that we have children, the fact that they have the opportunity to grow up in a home where one parent imbibes and the other doesn’t. One has a choice whether or not to become a drinker.

Our days of wild cocktailing were very much tied to a time and place when we were finding ourselves and our circle of friends. It is hard not to be nostalgic for that time, for that seemingly limitless sense of possibility, opportunity and adventure.

Now, with careers and kids, those years seem very far away. With Rob’s not drinking, a bridge to that past is also gone. And yet, if the light is right, with a nice glass of wine in hand, Rob’s club soda will look like the old gin and tonics he used to drink. And all of our real-world pressures will fade away, and it will feel, yet again, like anything is possible. 

Ahányszor csak magam elé képzelem a férjemmel töltött 24 évem legszebb pillanatait, valakinek a kezében mindig ott egy pohár, egy üveg bor, esetleg egy műanyag pohár – leszámítva persze az elmúlt 13 évet, amióta Rob nem iszik. Egész szépen fel tudom rajzolni a kapcsolatunk alakulását annak alapján, hogy mit ittunk.

Az első a dobozos Bloody Mary-koktél volt, amelyet magunknak vettem a vonaton, ahol nem sokkal korábban megismerkedtünk. A Pernod jéggel, miután hozzá költöztem, és együtt hallgattuk a Velvet Undergroundot. A nagy becsben tartott 100 éves Armagnac, amelyet apám – nyilván megrészegülve afeletti örömében, hogy a lánya végre neki is tetsző férfival ment haza – Rob tiszteletére bontott fel és vele osztott meg.

A családi összejövetelekről nem hiányozhattak a borosüvegek, az aperitifek és a pezsgőspalackok. Karácsony reggelén kis kupicákból hörpintettük fel a skandináv aquavit pálinkát az osztriga mellé, vacsora után pedig az egzotikus italokat kóstolgattuk, amelyeket a szüleim hoztak haza az utazásaikról. Az esküvőkön és keresztelőkön nem spóroltunk a pezsgővel, s aztán ott volt a Chartreuse likőr, amelyet a lányom születése után ittunk a családommal – amikor apám már haldokolt.

Amikor a barátaink elköltöztek vagy szakítás miatt szenvedtek, mi mindig ott voltunk egy üveg ginnel. A vendégeink pohara soha nem maradt üres. Alkohol táplálta az álmainkat, s neki köszönhetően nem féltünk hangot adni művészi ambícióinknak.

És persze ott voltak a másnapos reggelek, amikor nehezen keltünk fel, elvánszorogtunk egy kifőzdébe, hogy együnk valami zsírosat, aztán hazavonszoltuk magunkat, leroskadtunk a kanapéra, s szunyókáltunk egész nap.

Persze nem csak szép emlékek vannak: voltak veszekedések, összetört poharak, egymáshoz vágott cipők és kitörölt emlékek is. Felháborítóan viselkedtem? Elég volt zavartan Robhoz fordulnom – aki bármennyire berúgott is, mindig képes volt józan bírónak tűnni, és látszólag soha nem felejtett el semmit –, és az arcáról leolvashattam, mennyire voltam rémes. Ilyenkor következett a klasszikus fogadalom: – Soha többé nem iszom!

Talán nekem kellett volna abbahagynom.
 

Már nem emlékszem, mikor ittunk utoljára kettesben. Arra viszont igen, Rob mikor ivott utoljára: 2000-ben a tavaszi partinkon. A lányunk négyéves volt, és Rob akkor kezdett el versenyszerűen kerékpározni, miután annak idején, a főiskolán élvonalbeli futónak számított. Szinte biztosra vettem, hogy a napi bő 30 kilométer letekerése mentette meg attól, hogy megbolonduljon.

Be kell vallanom: azt reméltem, hogy újrakezdi. Soha eszembe sem jutott, hogy alkoholproblémája lehet (ami talán nem túl hízelgő képet fest a saját, alkoholhoz való viszonyomról).

Nem én voltam az egyetlen. Hamar feltűnt, hogy Rob új státusza – ő lett a józanság szigete a mámor tengerében – egyesekben kényelmetlen érzéseket keltett. Régi barátaink nem tudták mire vélni a pálfordulását. Miért nem iszik? Ha komolyan gondolja a bicikliversenyzést, akkor érthető, ha a versenyszezonban nem vagy csak keveset iszik – na de teljesen lemondani róla?

Talán könnyebb lett volna elfogadni, ha mindenkinek azt mondja, „leszokott” az italról – a „leszokás” ugyanis sokkal drámaibban hangzik, és egyben függőséget is jelez, míg a „lemondás” inkább önkéntes áldozatra utal. Tény, hogy a leszokás előtt Rob már úgy gondolta, túl sokat iszik, de egy pillanatig sem tartott attól, hogy alkoholistává válhat.

Így aztán ott maradt egyedül, a senki földjén. Ha italproblémája lett volna, és terápiára jár, akkor egy közösség tagjává válik, és sok új barátra lel. De nála nem ez volt a helyzet.

Csendesebb lett, kevesebbet beszélt, és nem vágyott igazán arra, hogy hajnali 3-ig fennmaradjon – bár megtette. Amikor a cimborái elmentek sörözni, csak ritkán tartott velük. Igaz, velem sem járt el inni.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ellenezné. Ha például vendéglőben vacsorázunk, többnyire arra biztat, hogy rendeljek magamnak egy pohár bort, sőt, olykor bele is kóstol. De ha csak kettesben vagyunk, már én sem nagyon iszom. Nem olyan élvezetes, mint amikor együtt csináltuk.

Hiányzik az a bensőségesség és figyelem, ami egy palack meleg szaké elfogyasztásával jár, abból ugyanis senki sem tölthet saját magának. Nagyon kellemes tud lenni az is, ha az ember egyedül kortyolgat el egy pohár bort vagy egy kis whiskyt, mondjuk, olvasás közben, a kádban vagy a havazásban gyönyörködve, de amikor egyedül kell eltennie a borosüveget, attól valahogy magányosnak érzi magát – és ez még vacsoránál is igaz.

Nagyon tisztelem Robot, amiért úgy döntött, hogy abbahagyja az ivást, és csodálom a végtelen eltökéltséget, ahogyan felkészül a kerékpárversenyzésre. Az is jó, hogy a gyerekeink egy olyan családban nőhetnek fel, ahol az egyik szülő iszik, a másik pedig nem. Mindenki maga dönthet arról, hogy fogyaszt-e alkoholt, vagy sem.

Vad koktélozós napjaink az életünk azon korszakához tartoztak, amikor még javában kerestük önmagunkat és a baráti körünket. Nehéz nem nosztalgiával gondolni arra az időre, a látszólag korlátlan lehetőségek és korlátlan kalandok érzésére.

Most, a munka és a gyerekek mellett nagyon távolinak tűnnek azok az évek. Mivel Rob nem iszik, eltűnt egy a múltba vezető híd is. De néha, ha úgy esik a fény, s nekem egy pohár finom bor van a kezemben, Rob szódavize majdnem olyan, mint az általa annak idején annyira kedvelt gin-tonik. Olyankor elhalványulnak a mindennapi gondok, s ismét úgy érzem, hogy bármi lehetséges.

Vote it up
223
Tetszett?Szavazzon rá!