A tengerparton

Olykor egy váratlan találkozás kell ahhoz, hogy kellő megvilágításba kerüljön az életünk. Velem pontosan ez történt

Kapcsolódó cikkek

 

When the phone call came through, it took but a moment to dash the hopes I’d held for days. I thought I’d had an excellent chance of landing my dream job, but it wasn’t to be.

“I’m sorry,” said the manager. “But if it’s any consolation, it was a close contest.”

Upset at the news, I left a note for my absent wife telling her what had happened, and went for a walk to clear my head.

Accompanied by my dog Phoebe I headed for the beach, wondering where I’d gone wrong. The more I thought about the job, the worse I felt, so that half an hour later I was well and truly wallowing.

Then Phoebe started barking like crazy. Distracted, I looked up to see what was happening. To my astonishment I saw a large creature lying at the water’s edge about 100m away. I couldn’t tell what it was, but its bulk and colour led me to guess it was a dead shark.

Phoebe was standing a few metres away from it, barking furiously. I laughed at her bravery: what a big, tough cattle dog she was, telling off a dead shark from a nice safe distance.

But I soon discovered it was no shark. As I approached, I could see the unmistakable tail of a dolphin, but couldn’t quite believe its size. Inspecting it further I was surprised to see the blunt shape of its head seemed to be missing the characteristic dolphin nose. A little whale! It was roughly 2.5m long, but must have weighed between 200 and 300kg.

I looked it over, but saw no evidence of injury. Then, noticing what might have been an eye on its blunt head, I leaned in for a closer look. Suddenly it opened, blowing wet air in my face. Not an eye, but a vent. It was breathing!

Shocked and excited, my first thought was to rescue it. But how?

I didn’t think I could move it by myself, but I was alone and more than 3km from town. There was no choice: I had to do something.

I decided to try to roll it. What an effort! After much straining and grunting (mine) and a fair bit of blowing (the whale’s), I managed to roll it a few times, timing my efforts as the waves rolled in. I was making great progress until a giant wave picked the whale up and pushed it back, despite my efforts to brace against it.

Dejected, I fell backwards underneath the whale and, as the water receded, found myself in a sitting position with the baby whale in my lap. I couldn’t move. When the next wave began to roll in, I could feel the panic rising inside me as the water quickly surged up to my chin, engulfing me. I took a deep breath and went under.

Luckily, the whale became buoyant and I was able to scramble out from under it. Regaining my composure, I quickly turned it face-first into the oncoming waves.

Thankfully, it worked and with each rising wave I slowly pushed the hapless creature further and further into deeper water until it was floating. Then I pointed it out to sea.

But when the next wave came in, I was horrified to see it turned sideways again – and heading back to the shallows. Yelling my frustration at the ocean, I positioned myself between the whale and the shore once more, in a vain effort to stop it beaching again.

Not sure what more I could do to help it, I simply held the poor, exhausted thing, talking to it over and over trying to reassure it. Then, suddenly, the whale flicked its tail.

“So you’re ready now, are you?” I asked. “Are you sure about that? You know what happened last time.”

Flick, flick: the tail moved again.

I waited until we were between waves so I could plant my feet in the sand and then I gave it an enormous shove. It went under the next wave and surfaced a few metres away, slowly moving out to sea, its tail now helping to propel it along.

“Yes!” I cried, as I watched it move into deeper water. Then, slowly, it started to turn.

“No, no!” I shouted, as it started to face the shore again, no more than 15m away.

“Don’t you dare come back here,” I yelled. And, to my amazement and relief, it casually turned back around and moved further out to sea.

Exhausted but exultant, I made my way up the beach and watched. The whale didn’t seem to be in any immediate trouble so I decided to run home and grab my wetsuit, intending to drive back and make sure it didn’t beach again.

Arriving home, I peeled off my wet clothes and donned my wetsuit.

“What the heck are you doing?” my wife asked as I ran around the house looking for my car keys.

“Saving a whale,” I replied. “Come on, we’ve got to go!”

I scooped up our three-year-old son and headed for the car.

Explaining the situation as we sped up the beach, I saw the whale and pointed. Way out past the breakers, in deeper water, it was floating, resting, and apparently safe. I was overjoyed.

As we sat there whale-watching in the fading light, my wife started to say how sorry she was that I’d missed out on the job. By now, I’d completely forgotten about it.

“It doesn’t matter anymore,” I said, smiling.

Suddenly, what I’d accomplished today seemed far more important.

Miután kapcsolt a telefon, napok óta dédelgetett reményeim egy pillanat alatt szertefoszlottak. Azt hittem, kiváló eséllyel pályáztam álmaim állására, de a sors másként akarta.

– Sajnálom – mondta a főnök –, de ha ez vigaszt nyújt önnek, elárulom, hogy szoros versenyben maradt alul.

A rossz hír földúlt, így hát üzenetet firkantottam a feleségemnek, aki éppen elment otthonról, hogy sétálok egyet, szeretném kiszellőztetni a fejemet.

Kutyám, Phoebe társaságában indultam a tengerpartra, és azon tanakodtam, mit rontottam el. Minél tovább törtem a fejem, annál rosszabbul éreztem magam, annyira, hogy fél óra elteltével már istenigazából keseregtem.

Phoebe egyszer csak veszett csaholásba kezdett. Gondolataimból kizökkenve pillantottam föl, vajon mi történhetett. Döbbenten vettem észre, hogy körülbelül százméternyire egy jókora lény hever a víz szélén. Meg nem mondtam volna, mi az, de nagysága és színe alapján cápatetemnek véltem.

Phoebe megállt tőle pár méterre, és vadul ugatott. Nevettem a szuka hősködésén: ez a jól megtermett, szilaj gulyaterelő eb csak biztos távolságból pörölt egy döglött cápával.

Hamarosan fölfedeztem azonban, hogy az nem cápa. Ahogy közelebb értem, láttam az összetéveszthetetlen delfinfarkat, de a mérete nem stimmelt. Miután tüzetesebben szemügyre vettem, meglepve tapasztaltam, hogy hiányzik róla a delfinek jellegzetes csőre. De hiszen ez egy kis bálna! Úgy két és fél méter hosszú volt, viszont nyomott vagy két-három mázsát.

Akárhogyan nézegettem is, nem láttam rajta sérülés nyomát. Ekkor mintha kerekded fején az egyik szemét vettem volna észre. Odahajoltam, hogy megbizonyosodjam róla. Hirtelen kinyílt, és párás levegőt fújt a képembe. Kiderült, hogy nem szem, hanem légzőnyílás. Az állat még élt!

Izgalmamban mindjárt az jutott eszembe, hogy megmentem. Azám, de hogyan?

Úgy gondoltam, egyedül megmozdítani sem tudom, segítséget azonban legközelebb a több mint három kilométerre lévő városban kereshettem. Magad, uram, ha szolgád nincsen – ki kellett találnom valamit.

Elhatároztam, hogy megpróbálom a vízbe hempergetni. Gigászi feladat! A hullámok mozgásához igazított, hosszas erőlködés és nyögések, valamint nem kevés szuszogás árán (előbbiek szerénységem részéről, utóbbi a bálnáéról) sikerült néhányszor átfordítanom. Komoly előrehaladást tettem, mígnem egy hatalmas hullám fölkapta a bálnát, és visszadobta oda, ahonnan elindultunk, hiába próbáltam megakadályozni.

Hanyatt estem, a bálna rám huppant, és miután a víz visszahúzódott, ott ültem a bálnabébivel az ölemben. Moccanni sem bírtam. Amikor jött a következő hullám, kis híján erőt vett rajtam a pánik, mert a víz gyorsan az államig emelkedett, elborított. Mély lélegzetet vettem, és alábuktam.

Szerencsére a felhajtóerő megemelte a bálnát, így ki tudtam kászálódni alóla. Visszanyertem lélekjelenlétemet, és fürgén orral a hullámok felé fordítottam az állatot.

Hál’ istennek bejött a számításom, és minden vízszintemelkedésnél mélyebbre taszítottam a magatehetetlen lényt, úgyhogy végül már lebegett, és ekkor kitoltam a tengerre.

A következő hullámnál azonban elszörnyedve láttam, hogy ismét oldalvást fordul – és visszasodródik, ki a sekély részre. Dühömben ráordítottam az óceánra, ismét a bálna és a partszegély közé helyezkedtem, újfent hasztalanul igyekeztem útját állni kivetődésének.

Nem tudtam, mi mást tehetnék még szegény elcsigázott jószágért, így egyszerıen csak tartottam, és egyfolytában beszéltem hozzá, hogy megnyugtassam. Ekkor váratlanul megrebbentette a farkát.

– Szóval fölkészültél? – kérdeztem. – Biztos vagy benne? Tudhatod, hogyan jártál legutóbb.

A farok újra jobbra-balra rebbent.

Kivártam egy hullámvölgyet, hogy jól megvethessem a lábamat a homokban, és akkor istenesen meglöktem a bálnát. A következő hullámban elmerült, néhány méterrel odább bukkant felszínre, lassan mozgott kifelé a tengeren, a farka most már segítette az előbbrejutásban.

– Ez az! – ujjongtam, látván, hogy a mélyebb víz felé halad. Azután lassacskán visszafordult.

– Ne, ne! – üvöltöttem, ahogy alig tizenöt méternyire már-már megint partot ért.

– Vissza ne merj jönni! – veszekedtem vele. Legnagyobb elképedésemre komótosan újra megfordult, és még beljebb úszott a tengeren.

Kimerülten, mégis lelkes hangulatban siettem a partra, és onnan figyeltem. Úgy tınt, nincs közvetlen veszélyben, ezért úgy döntöttem, hazaszaladok a búváröltözékemért, kocsival jövök vissza, és vigyázok, nehogy a bálna még egyszer a fövenyre vetődhessen.

Hazaérve gyorsan lehámoztam magamról a vizes holmit, és búvárruhát öltöttem.

– Te meg mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte feleségem, ahogy a kocsikulcsomat keresgélve futkároztam föl-alá a házban.

– Meg kell menteni egy bálnát! – válaszoltam. – Nyomás, gyerünk, nem érünk rá!

Felkaptam hároméves fiunkat, és az autóhoz rohantam.

Miközben a parton robogtunk, elmagyaráztam a helyzetet, megláttam és meg is mutattam a bálnát. Jóval a hullámtörőn túl, a mélyebb vízben úszott, pihent, mint aki biztonságban érzi magát. Repestem az örömtől.

Ahogy ott ültünk bálnalesen az alkonyi fényben, feleségem sajnálkozni kezdett, amiért lemaradtam az állásról. Ekkorra én már teljesen elfelejtettem a dolgot.

– Már nem érdekes – mondtam mosolyogva.

Amit ma véghezvittem, egyszeriben sokkal fontosabbnak tetszett.

Vote it up
231
Tetszett?Szavazzon rá!