A tigris szeme

A vadász látta, ahogy elszáll az élet, s helyét hirtelen a halál szörnyű színtelensége veszi át. A férfi meghozta élete legfontosabb döntését

Kapcsolódó cikkek

 

Tigers can’t count. This is key to the baiting method of hunting them: Several people walk through the cat’s territory leading a buffalo, then stop in a clearing. When they depart, they leave the buffalo tethered to a tree. What the tiger doesn’t know is that two of the hunters have stayed behind and are hiding on a tree platform, guns ready. The big cat lunges for its easy meal and—boom!—becomes a target.

Peter Byrne stayed behind on the platform with his client, a nobleman’s mistress from Denmark. The two huddled against the Nepalese winter evening, waiting for any sign of motion. Byrne whispered one last time, “Don’t shoot until I tell you.”
 

It was 1968, and for 16 years Byrne had been the only professional hunter in Nepal. He’d left his job on a tea plantation in India and walked 350 miles to Nepal, where he secured the country’s first-ever hunting concession on a beautiful 60,000-acre park called the White Grass Plains.

He was young, strong and determined. He brought down his first big-game animal—a wild boar that had been terrorizing a village—not with a shotgun but with an ax. There is no room in a hunter for squeamishness. Yet despite his bravery, Byrne had a soft spot in his heart waiting to reveal itself.
 

Few things are so awe-inspiring as a tiger in the act of killing. It happens with greater ferocity than anyone might imagine. The tiger is an imperceptible blur as it seizes the throat of its prey—which is why Byrne told his client not to fire too soon.

But the gun was fired. The tiger roared, sprang back into the grass and vanished.

Byrne descended the tree platform with a flashlight. He held his gun out in front of him, loaded, with the safety off, and walked toward where the tiger had disappeared.

He shone his light on the grass and saw frothy blood. A lung shot. The tiger was injured and at large. Byrne walked back to the platform.

“You’ve wounded it,” Byrne said.

“Are we going to track it?” his client asked.

“Not tonight. You never track a wounded animal in the dark. We’ll go back to camp, and I’ll come after it in the morning.”

He hated to think of the tiger suffering out there with a bullet in its lung. A tiger didn’t deserve to die that way.
 

Byrne didn’t know it then, but his hunting days were numbered. He’d been hearing more and more about animal conservation, and always had a deep respect for nature’s wild things. The tiger, for instance. Try to imagine a more refined killing machine. Or the boar, ugly and ungainly, but with an unmatched courage. Even the birds won his admiration.

When he thought about it, he was tired of seeing animals killed by wealthy people trying to impress their friends.
 

Before light, Byrne and his gun bearer, Pasang, set out for the clearing where the tiger had been shot. It was still misty and cold, the first pale sun teasing at the edge of the sky. They tracked the blood trail to a grassy patch, where Byrne saw a faint white puff. It was the tiger’s breath. He could make out the animal’s form, lying flat on the cold earth. He leveled his gun and fired, shooting the tiger through the neck.

Then, with his weapon ready, he edged his way closer. Pasang followed. Byrne lowered the barrel to the animal’s spine. The tiger had stopped breathing. He moved the gun up along the body to its head.

“It’s alive!” Pasang hissed.

Byrne wasn’t so sure. He decided to check by brushing the tiger’s eyes with the gun barrel. And then he saw what Pasang was hissing about: The tiger’s eyes were a pair of jewels, more shimmering and colorful than anything Byrne had seen before. The lovely morning sunshine played at the tiger’s face, increasing the primordial brilliance of the two incredible orbs, a gift of nature that stopped the hunter’s breath.

But before he could register their beauty, the eyes began to change. The brilliance began to fade, driven out by a dull, milky haze.

In that moment, Byrne knew he had seen what he’d managed to avoid in 16 years of killing. He’d watched life disappear, displaced by the awful, muted tones of death.

That was the day that Byrne witnessed the reality of his life’s work up close. Sickened by the revelation, he decided to put away his guns and devote himself to conservation. He converted the park where he had hunted into an animal preserve that today is more than three times its original size.

He also started a small nonprofit organization called the International Wildlife Conservation Society, which keeps Byrne’s park functioning and free of poachers. And in the 1970s, with urging from Byrne, the government of Nepal placed serious restrictions on hunting.

Today, Byrne, 80, divides his time between the preserve in Nepal and his summer home in Los Angeles. His latest project is building a conservation center to accommodate scientists and tourists.

Recently, he had lunch with the safari agent who used to send him clients. “Do you even have hunters anymore?” Byrne asked.

He was not surprised that the agent’s answer was no. Byrne sat back in his chair and thought about how far things had come—it is now no longer humans but rather the tigers of Nepal, he realized, who are the land’s great hunters.

A tigrisek nem tudnak számolni. Ez a kulcsa a vadászatuknak is: néhány hajtó egy bivalyt terel át a nagymacska territóriumán, majd megállnak egy tisztáson. A bivalyt kikötik egy fához, és távoznak. Azt azonban a tigris nem tudja, hogy két vadász hátramarad egy fán kialakított leshelyen, s csőre töltött puskával várakozik. A ragadozó lecsap a könnyű zsákmányra – és bumm, máris ő a célpont.

Peter Byrne az ügyfelével, egy dán nemes szeretőjével várakozott a magaslesen. Összekucorodtak a nepáli téli este hűvösében, s várták, hogy valami megmozduljon. Byrne a biztonság kedvéért sokadszorra is odasúgta a nőnek: – Csak akkor lőjön, ha szólok!
 

Ez 1968-ban történt, s Byrne ekkor már 16 éve az egyetlen hivatásos vadász volt Nepálban. Korábban egy indiai teaültetvényen dolgozott, de otthagyta munkahelyét, és 560 kilométert gyalogolt Nepálig, ahol megszerezte az ország első vadászati koncesszióját egy csodálatos, 25 ezer hektáros, White Grass Plains nevű parkra.

Fiatal, erős és elszánt férfi volt. Élete első nagyvadját – egy vadkant, amely egy egész falut tartott rettegésben – nem puskával, hanem fejszével terítette le. Egy vadász nem kényeskedhet. Bátorsága ellenére volt azonban egy rejtett gyenge pontja, amely csak az alkalomra várt, hogy megmutathassa magát.
 

Kevés olyan lenyűgöző látvány van, mint a zsákmányt ejtő tigrisé. Ez a ragadozó olyan vadsággal gyilkol, hogy azt elképzelni is nehéz. Alig látható, elmosódott foltként ront rá a zsákmányra, hogy elkapja a torkát – ezért is mondta azt Byrne az ügyfelének, hogy várjon a lövéssel.

A puska azonban eldördült. A tigris bömbölt egyet, visszaugrott a fű közé, és eltűnt.

Byrne elővette zseblámpáját, és lemászott a magaslesről. Kibiztosított fegyverét maga elé tartva, óvatosan lépkedett arrafelé, ahol a tigris eltűnt.

A lámpa fényét a fűre irányította, és habos vérfoltokat pillantott meg. Tüdőlövés. A tigris súlyosan megsérült, de elmenekült. Byrne visszament a magasleshez.

– Megsebesítette – mondta.

– Utánamegyünk? – kérdezte az ügyfél.

– Ma éjjel már nem. Soha nem szabad éjjel követni a sebesült állatot. Most visszamegyünk a táborba, és én reggel majd megkeresem.

Nem akart arra gondolni, hogy a tigris most a sűrűben szenved valahol golyóval a tüdejében. Egy tigris sem érdemel ilyen halált.
 

Byrne ekkor még nem tudta, hogy vadászó napjai meg vannak számlálva. Egyre gyakrabban hallott a természet és az állatok védelméről, s mindig is mélységesen tisztelte a vadon teremtményeit – köztük a tigrist is. Elképzelni sem lehet nála tökéletesebb gyilkológépet. Vagy ott van a csúf és esetlen, ám páratlanul bátor vaddisznó. Még a madarakat is csodálta.

Ha belegondolt, nagyon elege volt már abból, hogy a barátaik előtt felvágni kívánó gazdagoknak segítsen állatokat ölni.
 

A vadász és fegyverhordozója, Pasang még pirkadat előtt elindult a tisztáshoz, ahol a tigrist meglőtték. Párás, hideg idő volt, a nap fénye még éppen csak derengett a horizonton. A vérnyomot követve eljutottak egy füves foltig, ahol Byrne halvány párafelhőre lett figyelmes – a tigris leheletére. Most már a hideg talajon heverő állat körvonalait is ki tudta venni. Felemelte a puskát, és átlőtte a tigris nyakát.

A fegyvert továbbra is lövésre készen tartva, óvatosan közelítette meg a vadat. Pasang szorosan a nyomában haladt. Byrne az állat gerincéhez nyomta a puskacsövet, de a tigris már nem lélegzett. Ekkor a ragadozó fejéhez emelte a fegyvert.

– Még él! – sziszegte Pasang.

Byrne nem volt biztos ebben, ezért a puska csövével hozzáért a tigris szeméhez. Ekkor vált érthetővé, miért sziszegett Pasang: a tigris szeme, akár két drágakő, csillogóbb és színesebb volt, mint bármi, amit Byrne valaha is látott. A gyönyörű kora reggeli napfény megvilágította a tigris pofáját, s csak még jobban kiemelte a két döbbenetes szépségű gömb ősi ragyogását. A természet olyan ajándéka volt ez, amitől a vadásznak a lélegzete is elakadt.

Ám még mielőtt ideje lett volna felfogni, milyen csodát adatik meg látnia, a szemek változni kezdtek. A ragyogás elhalványult, s helyét fakó fátyolosság vette át.

Byrne rögtön megértette, hogy olyasmit látott, amit tizenhat évi öldöklése során eddig mindig el tudott kerülni. Látta, ahogy elszáll az élet, s helyét a halál szörnyű színtelensége veszi át.

Ezen a napon volt kénytelen Byrne szembesülni addigi munkája valóságával. A felismerés olyan fájdalmas volt, hogy úgy döntött, leteszi a fegyvert, s a természet védelmének szenteli az életét. A parkot, ahol vadászott, rezervátummá alakította át, s mára eredeti nagyságának háromszorosára növelte.

Létrehozott egy kis nonprofit szervezetet is, International Wildlife Conservation Society (Nemzetközi Vadvédelmi Társaság) néven, amely a park fenntartására és a vadorzók távoltartására ügyel. Az 1970-es években azután a nepáli kormány, részben Byrne kitartó unszolásának hatására, jelentősen korlátozta a vadászati lehetőségeket.

A ma 80 esztendős Byrne hol a nepáli rezervátumban, hol pedig Los Angeles-i otthonában él. Legújabb terve egy természetvédelmi központ felépítése, amely tudósokat és turistákat fogadhat majd.

Nemrég együtt ebédelt azzal a szafariszervezővel, aki egykor az ügyfeleit küldte.

– Vannak még egyáltalán vadász megbízói? – kérdezte Byrne, és nem lepődött meg, amikor a szervező nemmel válaszolt. Hátradőlt a székében, és elgondolkozott azon, milyen sokat változott a világ. Immár nem az ember a legnagyobb vadász Nepál vadonjában, hanem a tigris.

Vote it up
249
Tetszett?Szavazzon rá!