A tudományért szundítottak

Hónapokat töltöttek ágyban, csak hogy kiderüljön, miként viselik majd el az igazi űrhajósok a Marsig tartó utat

Kapcsolódó cikkek

Súlyos dolgok
A Johnson Űrközpont legnagyobb csontvázával a két méter magas John Charles büszkélkedhet. Már tízévesen elhatározta, hogy űrhajós lesz, csakhogy túl nagyra nőtt. Végül PhD tudományos fokozatot szerzett, és a NASA-nál talált munkát: segít megóvni az űrhajósok testét és csontjait.

Akárcsak a Földön, a csontok megtartásának legjobb módja az űrben is a megfelelő testedzés. A súlytalanság állapotában a súlyt is mesterségesen kell előállítani. A drága megoldás erre az, hogy kialakítanak egy forgó helyiséget az űrállomáson, amely kifelé, a falak felé lendíti az űrhajósokat, s ezzel mesterséges gravitációt idéz elő. Efféle szerkezetben kocogott Keir Dullea is a 2001: Űrodüsszeia című filmben. Az olcsó megoldásnál az űrhajós testét hámmal és gumikötelekkel húzzák egy futógépre, amivel a testsúlyát imitálják – ám a módszer nem hatékony.

Egyelőre nem teljesen világos, mennyit számít a testmozgás. – Valószínűleg jobb az űrben is testmozgást végezni, mint nem – mondja Charles –, de nem tudjuk, mennyivel jobb, mivel ilyen kísérleteket még soha nem végeztünk.

Nem volt még elég űrhajós ahhoz, hogy nagyszabású vizsgálatokat folytassanak, és senkit sem akarnak kitenni a testmozgás teljes hiányához hasonló csontvesztésnek. Thomas Lang csontrendszerkutató szerint az űrállomáson hat hónapot töltők csonttömegük 15-20 százalékát veszítik el.

Peggy Whitson amerikai űrhajós már átélte azt a helyzetet, amely miatt John Charles a legtöbbet aggódik – vagyis amikor a súlytalanságban hónapokat töltő asztronauták vészhelyzetbe kerülnek, s a kényszerleszállás során vagy az űrkabinból kiugorva hirtelen nagy nehézkedési erőhatások érik őket. Whitson és két társa 2008-ban a Nemzetközi Űrállomásról (ISS) tért haza. A kabin meredek, ballisztikus pályán lépett be a légkörbe, s eközben, valamint a földet érés során az űrhajósokat 10 G (a földi nehézkedési erőnél tízszer nagyobb terhelés) érte. A leszállás során keletkező szikrák lángra lobbantották a kazahsztáni sztyeppe füvét.

Vajon Whitsonnak eszébe jutott aggódni amiatt, hogy eltörhet a lába, miközben futva menekül az orosz Szojuz űrkabin közeléből?

– Ugyan már! – feleli a nő. Volt annál nagyobb gondja is, például az, hogy lélegzetet vegyen a visszatérés során ható rendkívüli erők ellenében.

Whitson azt mondta, hogy sok testmozgást végzett. Az ISS űrhajósait is tanulmányozó Tom Lang azonban nem tartja megnyugtatónak a helyzetet. Lehetséges, hogy a visszatérő űrhajós csonttömege hasonló az indulás előttihez, ám ez a tömeg másként oszlik el. A visszaépülés javarészt azokban a csontokban megy végbe, amelyekre a járáshoz van szükség. A medencecsont azon részei viszont, amelyek egy esés során eltörhetnek, jelentősen kisebb tömegűek lettek, mint korábban voltak, s ebből az következik, hogy a Whitsonhoz hasonló űrhajósnőknél nyugdíjaséveikben igen nagy lehet a törések kockázata.

Miért a Marsra?
Persze ha alaposan utánajárunk a dolgoknak, kiderül, hogy valójában nincs igazán hatásos módszer. – A ma ismert legkorszerűbb megelőző intézkedések ugyanazok, mint 40 éve voltak – ismeri be John Charles.

Ám az űrhajósokat ez sem érdekli. – A Marsra akarnak menni – mondja Charles.

A tervek szerint a 2030-as évek előtt aligha fog bárki is a Marsra lépni. Akkorra pedig talán kifejlesztenek egy hatékony és biztonságos gyógyszeres megoldást. Vagy talán genetikai vizsgálatok is szerepet kapnak majd az űrhajósok kiválasztásában (a csontveszteség üteme ugyanis jelentős mértékben örökletes tényezőktől függ). Charles el tudja képzelni, hogy az űrhivatalok szinte „golyóálló” személyeket fognak kiválogatni a marsi expedíciókhoz.

Persze rögtön felmerül még egy kérdés: érdemes egyáltalán a Marsra menni? Egy űrhajósokkal indított Mars-expedíció költségét 500 milliárd dollárra becsülik. Miért kéne embereket küldeni a Marsra, amikor a robotok ugyanolyan jól el tudják végezni a kísérleteket, még ha lassabban is?

A NASA Közönségkapcsolati Irodája hosszú listát tud mutatni azon termékekről és találmányokról, amelyeket korábbi űrrepülési programjainak köszönhetünk. De hivatkozhatunk Benjamin Franklinre is: a történelem első emberi repülésekor – ez az 1780-as években történt, a Montgolfier fivérek hőlégballonjával – valaki megkérdezte Franklint, mi hasznát látja az efféle hívságoknak.

– Ugyan mi a haszna egy újszülöttnek? – hangzott a válasz.

Vote it up
364
Tetszett?Szavazzon rá!