A vékonyság bűvöletében

Először csak mások előtt nem ettem, majd egy idő után a nem evés sokkal könnyebbé vált, mint az evés. Anorexiás voltam

Az én betegségem tizenöt éves korom körül kezdődött. Nem voltam jó tanuló, tehetséges nővérem mellett éppen hogy közepesen teljesítettem az iskolában. Szégyelltem magam, szégyelltem, hogy a szüleim nem dicsekedhetnek velem.

Különböző dolgokkal próbálkoztam: színjátszókörbe jártam, sportoltam, gyermekvasutas voltam, amikért el is ismertek, de ettől még nem változott a feketebárány titulusom.

Ma már nem vagyok biztos benne, hogy valóban annyira „elítéltek” és megbélyegeztek az iskolai teljesítményemért, mint amennyire ezt én átéltem. Vékony alkatú lévén ez volt az egyetlen mentőövem saját magamnak. Bele is kapaszkodtam.

Ebben nyilván segített az is, amit a tévében és az újságok oldalán nap mint nap láttam: cérnavékony, „sikeres” modelleket és más hírességeket, de sosem voltak a példaképeim, én csak jobb szerettem volna lenni. Ez tehát egy betegség volt nálam, nem pedig egy divathóbort!

Mindig utáltam, hogy karcsúságomat az alkatomra fogják, tudat alatt arra gondoltam, hogy akkor majd én bebizonyítom, hogy valamiben én is jó vagy jobb vagyok mint a többiek, hogy nekem ez küzdelmek árán elért siker, és nem adottság.

Először csak mások előtt nem ettem, majd egy idő után a nem evés sokkal könnyebbé vált, mint az evés. És rafinált voltam, illetve gyorsan az lettem. Azt mondtam, hogy már máshol ettem, odaadtam másnak, kidobtam, ha meg mégis ennem kellett, hashajtóztam. A családom látta rajtam, hogy vékony vagyok, de mindig is vékony voltam. Elküldtek néha vérvételre, adtak vitamint, piszkáltak.

A középiskolában egyre szaporodtak az olyan konfliktusok, amelyeket nem tudtam kezelni. A „megoldásom” az anorexia lett. Éveken keresztül időről időre előjött, majd elmúlt a koplalási kényszerem. Ezek az időszakok egyre csak sűrűsödtek, majd ez vált általánossá. Úgy éreztem, mindenki gyűlöl, és mérges rám. Végül azonosultam ezzel a szereppel. Én magam is elkezdtem gyűlölni magamat. Gyűlölni teljesítményemért, alakomért, személyemért, létezésemért. Ekkora már az indokom a nem evésre az lett, hogy „nem érdemlem meg”.

Szenvedtem és egyben élveztem új életemet. Egy-egy átszenvedett nap vagy leküzdött kilogramm sikerélménnyel töltött el, valójában észre se vettem, hogy magamat teszem tönkre. Az anorexiában nincs olyan, hogy elég. Elég jó, elég szép, elég vékony – ilyen nincs. „Akkor érem el a célom, ha a hóban már nem látszik a lábnyomom” – ez egy anorexiásokra jellemző mondat. Abba, hogy ez elérhető-e, az anorexiás nem gondol bele. Egysíkúan gondolkozunk: szinte csak a fogyáson, a kalóriákon. Ezért veszítjük el a barátaink egy részét is. Ők féltenek, és nem értik, hogy a mindennapok arról szólnak „megegyem, vagy ne egyem?”, „rám jön az xxs-es nadrág, vagy nem?” Vagyis a látótér teljesen beszűkül. Még engem is megdöbbentett, amikor egy társam azt kérdezte: – Hány kcal lehet egy kétcentis uborkaszelet?

Hírt kaptam arról, hogy egy bulimiás társunk meghalt. Ekkor határoztam el magam

Az érettségihez közeledve azonban az energiám egyre csak csökkent, sokszor a talpon maradás is nehézkes volt. Egy víznap során nagyon rosszul lettem, alig bírtam lábra állni, majd hírt kaptam arról, hogy egy internetes társaságból egy bulimiás társunk meghalt, ekkor határoztam el magam először. Majd visszaestem, és így folytatódott ez az ördögi kör.

Egy barátnőm támogatásával segítséget kértem, és talán ez mentette meg az életem. A testnevelő tanáromhoz fordultam. Egyetlen kérésem volt, hogy a szüleimet hagyjuk ki belőle. Épp elég vacakul éreztem magam, úgy gondolom, én teremtettem ezt a betegséget, nekem is kell eltüntetnem…

A segítség lassan érkezett, bár tanárnőm szemmel tartott, támogatott, de szakembert nehezen találtunk. Rengeteg támogatást kaptam tőle, osztályfőnöknőmtől, illetve a védőnőtől is. Próbáltak beszélni a fejemmel, de az már nem segített: kőkemény szigor kellett, és fenyegetés.

Először egy pszichológushoz kerültem, aki továbbküldött egy speciális helyre, ambuláns kezelésre. Itt a segítségük inkább ártott, de a diagnosztizálás megtörtént. A típusú anorexia nervosa. Ekkor 43 kiló voltam 168 centis magasságomhoz, ami nem mondható annyira rossznak.

Végül az Országos Gyermekegészségügyi Intézetben kaptam meg az igazi segítséget. Pszichológushoz járok másfél éve, és néhány hónapja dietetikushoz is. Hullámzó az állapotom, de nagy keservesen eljutottam odáig, hogy öt hónapja nem szedek hashajtót, jelenleg tápszert is fogyasztok, a napi 3 étkezés, plusz a zöldség és gyümölcs mellé. Ez hatalmas eredmény a korábbi egy joghurthoz, egy almához vagy zöldségnapokhoz képest.

Hogy van-e kiút? Van! Nem egy gyógyult testképzavaros segít beteg társainak, így nekem is.

Meg lehet gyógyulni, az egyetlen kérdés, hogy akarja-e az ember. Lehet, hogy ennek a kérdésnek a pozitív megválaszolásához hónapok, évek kellenek, de a lehetőség fennáll. Még ma is sokat szenvedek, de egy ilyen berögzült szokást, életvitelt magunk mögött hagyni, nem egyszerű.

Az volt az életem, ami a létemet fenyegette. Amióta a főiskolán kitűnő eredménnyel zártam az első évet, azt gondolom, bizonyítottam magamnak.Meg kellett találnom azt, ami az én utam, az én érdeklődésem, amiben fejlődhetek, és ez nem az anorexia. Igaz, elvesztegettem bő három évet az életemből, de sokat tanultam az életről, a múltról és a jövőről, a testem működéséről, ételekről, tápértékekről, sportról.

Hiszem, hogy eljutok a túlpartra, bár az út nem aszfaltozott, és a súly is nehéz a vállamon, de épp ezért lesz annyira felemelő.

Vote it up
315
Tetszett?Szavazzon rá!