A vízre bocsátott vitorlás

Tízévesen az egész nyarat, életem talán legmeghatározóbb hónapjait a nagyapámmal töltöttem egy tanyán

Kapcsolódó cikkek

Emlékeimben a nagyapámmal, Jørgennel együtt töltött idő őrződött meg mindebből a legjobban. Nagyapámban először is a bozontos bajszát vettem észre, meg a széles vállát. Utána pedig azt, milyen elképesztően tud dolgozni. Egész nyáron őt figyeltem. Széles mozdulatokkal kaszálta a füvet, majd összegereblyézte, és állványra terítve megszárította. A szénát aztán nagy bálákba rakta, összekötözte, és a hátán egyesével becipelte a pajtába.

Köszörűkövön élezte a kaszát, disznót vágott, halat fogott és sózva tartósított; vízzel hajtott kis malomban őrölte az árpát, burgonyát termesztett és tárolt. Az ottani rövid nyár alatt annyit kellett termesztenie, hogy az elég legyen a családnak és az állatoknak a hosszú, hideg télre. Csak annyi időre állt le, hogy egyen és olykor szundítson egy keveset.

Mégis szánt időt arra, hogy velem kettesben legyen. Egy nap, miután hazatértünk a távoli városba tett útról, nagyapa átadott nekem egy kést tokban, és azt mondta: – Ez a tied. Most pedig figyelj!

Előhúzta a saját kését, a fáról levágott egy vékony leveles ágat, és leült mellém. Munkától kérges kezével megmutatta, hogyan kell furulyát faragni. Ma, 63 évvel később, valahányszor a furulya tiszta hangját hallom, eszembe jut a nagyapám, aki egy vékonyka faágból képes volt zenét előhívni. A mindentől távol eső hegyi gazdaságban, ahol a környéken nem akadt se szomszéd, se bolt, azzal kellett beérnie, ami rendelkezésére állt.

Amerikai lévén mindig azt hittem, az emberek egyszerűen megvásárolják, amire szükségük van. Hogy nagyapám mit gondolt erről, azt nem tudom. De alighanem meg akart nekem valamit tanítani, mert egy nap azt mondta: – Gyere csak, van itt neked valami.

Követtem az alagsorba, ahol az ablak mellett álló munkapadhoz vitt.

– Kellene neked egy játék vitorlás. Storvassdalnál vízre engedhetnéd – mondta a háztól néhány kilométerre levő kis tóra utalva.

Remek, gondoltam, és körbenéztem, hol a vitorlás. Nem volt sehol.

Nagyapa felemelt egy kis fatömböt. – Ebben van benne a vitorlás – mondta. – Elő tudod hozni. – Majd átnyújtotta a borotvaéles fejszét.

Nem igazán tudtam, miként fogjak hozzá, ezért nagyapa megmutatta, hogyan használjam a szerszámot. Nekiveselkedtem, hogy levagdossak a tömbből és megformáljam a hajó orrát. Később, amikor megtanította a véső és a kalapács használatát, kivájhattam a hajótestet.

„Minden ízében a kezed munkája lesz.” Szavai munka közben is a fülemben csengtek

Nagyapa gyakran lejött az alagsorba, ahol a fagereblyéket javította vagy szerszámokat élezett. Válaszolt a kérdéseimre, javaslatokat tett, de arra gondosan ügyelt, hogy a munka rám maradjon. – Jó kis hajó lesz, és minden ízében a kezed munkája – mondogatta. Szavai munka közben is a fülemben csengtek.

Amikor végre elkészült a hajótest, következett az árboc és a vitorla. A vitorlás nem volt szép ugyan, de büszke voltam a munkámra.

Azután elindultam a művemmel Storvassdalba. Az emelkedőn felmászva elértem ez erdőig, onnan a keskeny ösvényen haladtam tovább. Kis patakokon keltem át, szivacsos mohán tapodtam, csúszós kőlépcsőkön másztam egyre feljebb, amíg az erdőhatárig értem. Hat vagy hét kilométer megtétele után értem el a gleccser vájta kis tóhoz. Meredek partját különféle méretű és formájú kövek borították.

Vízre tettem a vitorlást, és ábrándoztam, miközben az enyhe szellő a tavacska túlpartjára vitte a hajómat. Csípősen friss volt a levegő. Egy madár csicsergésén kívül nem hallatszott hang.

Sokszor visszatértem a tóhoz a vitorlásommal. Egy nap sötét fellegek lepték el az égboltot, majd megnyíltak, és özönvízszerű eső támadt. Egy nagy kőtömb mellé kucorodtam, éreztem a benne felgyülemlett meleget. Az esőfüggönyön át láttam, amint kis vitorlásom a hullámzó vízen halad. Azt képzeltem, a tenger háborgó hullámaival derekasan viaskodó nagy hajó. Aztán előbukkant a nap, és helyreállt a rend.

A válsághelyzet akkor állt elő, amikor vissza kellett térnünk Amerikába. – A vitorlást nem hozhatod magaddal – mondta anyám. Anélkül is túl sok volt a poggyászunk.

Könyörögtem – mindhiába. Szomorú szívvel bandukoltam még utoljára Storvassdal felé. Megtaláltam a menedéket nyújtó, nagy kőtömböt, az alatta lévő üregbe helyeztem a vitorlást, majd a nyílást kisebb kövekkel eltakartam, és megfogadtam, hogy egy napon visszatérek ide a kincsemért.

Elbúcsúztam nagyapától. Nem tudtam, találkozunk-e még az életben. – Isten veled! – mondta, és megszorongatta a kezem.

1964 nyarán a szüleimmel, a feleségemmel és a gyerekeinkkel Norvégiába utaztunk. Egy nap elindultam a Storvassdalhoz, hogy megkeressem a nagy követ. Rengeteg volt arrafelé, reménytelennek tűnt.

Már-már feladtam, amikor kis kőhalmot vettem észre egy kőtömb alatt. Kiszedegettem a köveket, és benyúltam az üregbe. A kezem hozzáért valamihez. Előhúztam a vitorlást, és megcsodáltam. Harmincnégy éven át várta, hogy visszatérjek. A kidolgozatlan hajótesten és az árbocon nem fogott az idő – csupán a vitorla vászna mállott szét.

Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Ahogy magamhoz szorítottam a vitorlást, éreztem nagyapa jelenlétét. Akkor már 22 éve nem élt, mégis valamiképp ott volt. Újra hármasban lehettünk: nagyapa, én meg a kis vitorlás – a kézzelfogható tárgy, amely összekötött bennünket.

Fogtam a vitorlást, hogy mindenkinek megmutathassam, majd két évszámot véstem az oldalára: 1930-at, illetve 1964-et. Valaki azt javasolta, vigyem haza Amerikába. – Szó sem lehet róla – feleltem. – Storvassdalban van a helye, a nagy kőtömb alatt.

És vissza is tettem oda.

1968-ban, 1971-ben, 1977-ben és 1988-ban is visszatértem a kis tóhoz. Minden alkalommal előhúztam a vitorlást, s miközben az oldalába véstem az évszámot, nagyapát a közelemben éreztem.

Utoljára 1991-ben mentem fel Storvassdalba. Ekkor velem volt két lányunokám is Amerikából: a 13 éves Catherine és a 12 esztendős Claire. Mialatt felfelé kapaszkodtunk, nagyapámra gondoltam, és összevetettem az életét az unokáiméval.

A lányok eltökéltek és önállók – ezt látom a viselkedésükben, amikor tanulnak és amikor játszanak. De miközben nagyapának olyan kevés segítség adatott a munkájában, a lányoknak nagyon sok.

Többnyire úgy van, hogy amiről álmodozunk, amiért dolgozunk vagy küzdünk, az tűnik számunkra a legbecsesebbnek. Lehet, hogy a jóléttel megáldott unokáimtól a sors megtagadja az igazi örömöt?

Abban a mindentől távol eső gazdaságban, ahol fáradságot nem ismerve dolgozott, nagyapa megtanította nekem, hogy azért kell hálásnak lenni, illetve annyival kell beérni, amennyi jut az embernek – akár sok, akár kevés. A terheket cipelni kell, az öröm minden másodpercét pedig élvezni. Sok minden akad, amire nincs ráhatásunk, de ha lehetőségünk kínálkozik, meg kell próbálnunk javítani a dolgokon. Önmagunkra támaszkodva kell a lehető legjobbat kihozni az életből.

Kényelmes kertvárosi otthonukban felcseperedő lányunokáim élethelyzete merőben más. De remélem – és hiszem –, hogy a maguk módján ugyanolyan derekasan helytállnak majd, mint a nagyapám, és hogy meg fogják tanulni azt a fontos dolgot, amelyet sok évvel ezelőtt én tőle tanultam. Aznap, amikor felvittem őket Storvassdalba, azt reméltem, meg fogják érteni a kis vitorlás jelentőségét és az önerőre támaszkodás egyszerű üzenetét.

Fent a hegyen vonakodva szólaltam meg, nem akartam a nyugalmat megzavarni. Aztán Claire hirtelen felriasztott merengésemből. Halkan megszólalt: – Egy nap majd visszajövök ide, nagyapa. – Aztán hozzáfűzte: – És elhozom a gyerekeimet is.

Vote it up
209
Tetszett?Szavazzon rá!