A vadon hívó szava

Öt évtizede kezdte tanulmányozni a csimpánzokat Afrikában Jane Goodall főemlőskutató, aki arról mesél, mit tanulhatunk az állatoktól az emberségről

Megjelent: 2010. október

Kapcsolódó cikkek

Jane Goodall, a világhírű főemlőskutató, aki forradalmasította az állati viselkedésre vonatkozó ismereteinket, idén ünnepli 50. évfordulóját annak az úttörő munkának, amelyet a csimpánzok körében végzett Tanzániában, a mai Gombe Nemzeti Park területén.

Goodall, az első olyan ember, akit a csimpánzok csoportjai valaha befogadtak maguk közé, az évek során megismertetett bennünket az emberi érzelmek (öröm, bánat, szeretet, neheztelés) kifejezésére képes felejthetetlen állati szereplőgárdájával – Szürkeszakállú Dáviddal, Fifivel és Frodóval. Kutatása, amelyet az 1971-es Az ember árnyékában című könyvében ismertetett, bebizonyította, hogy az emberek és az emberszabású majmok közötti különbség inkább fokozat-, mint minőségbeli. Előadókörútjai és televíziós műsorai révén Goodall milliók ismerősévé vált világszerte.

A Jane Goodall Intézetben és a Rügyek és gyökerek (Roots and Shoots) elnevezésű ifjúsági mozgalom keretében kifejtett tevékenységének középpontjába az utóbbi időben a környezet- és állatvédelem került. Elismerésben részesítette az ENSZ főtitkára és II. Erzsébet királynő, aki a „dáma” (a lovagi cím női megfelelője) címet adományozta neki. A néhai Stephen Jay Gould fejlődésbiológus szerint Goodall munkássága „a nyugati világ egyik legnagyszerűbb tudományos teljesítménye”.

Goodall 76 éves és nagymama, de az idő múlásával energiája nem csökkent. Évenként 300 napot utazik, telt házas előadásokat tart, és anyagot gyűjt gondolatébresztő könyveihez, amelyek közül a Hope for Animals and Their World (Remény az állatok és világuk számára) tavaly jelent meg.

Bostonban találkoztunk, ahol épp a Harvardon tartandó előadására készült. Szállodai lakosztályában a nyitott bőröndjén játék csimpánz üldögélt. Elmagyarázta, hogy a kabalaállatot egy kollégájától kapta (édesapja egykori ajándékának pótlására), és mindenhová magával viszi a Mr. H. névre keresztelt játék majmot.

Reader’s Digest: Milyen gyakran jár vissza a Gombe Nemzeti Parkba?
Jane Goodall: Évente kétszer, de csak rövid időre. Visszamegyek egy kicsit feltöltődni. Már nem tanulmányozom a csimpánzokat, jóllehet az idősebbek még felismernek. Fifi, aki négy évvel ezelőtt pusztult el, mindig tudta, hogy megjöttem. Már-már kísérteties volt. Vannak odakint olyan dolgok, amelyeket nem lehet tudományosan megmagyarázni.

A bennünk lévő agresszivitást valószínűleg egy hatmillió éve élt főemlőstől örököltük

RD: Hogyan foglalná össze, mit tanult a vadon élő csimpánzok között eltöltött ötven évben?
JG: Egy kis alázatot. Az ember egyedi, de azért nem különbözünk annyira, mint valaha hittük. A csimpánzok és az emberek DNS-e között ugyanis mindössze egy százalék a különbség. Legjobban a beszélt nyelv különbözteti meg az embert, mivel olyan kulturális fejlődést tett lehetővé számunkra, amely a csimpánzoknak nem adatik meg. A gombei kutatás során nem csupán a csimpánzokat, de a többi állatot is megtanultuk tisztelni. Arra is ráébresztett, hogy a bennünk lévő agresszivitást valószínűleg egy hatmillió évvel ezelőtt élt főemlőstől örököltük. De a szeretetet, a részvétet és az önzetlenséget ugyancsak – és ezek a tulajdonságok a csimpánzokban is megtalálhatók. Ha tehát hiszünk egy közös ős létezésében, tulajdonságaink mindkét válfaját – természetünk sötét és nemes oldalát egyaránt – valószínűleg egész hosszú fejlődéstörténetünk folyamán magunkban hordoztuk. Ezért egyesek azt állítják, hogy az erőszak és a háború elkerülhetetlen. Szerintem ez badarság. Az emberi agy tökéletesen képes uralkodni az ilyen típusú ösztönös viselkedés fölött. És többnyire ez is történik.

RD: Legutóbbi könyvéből úgy tűnik, ön az állatok fogságban történő tenyésztését a veszélyeztetett fajok utolsó mentsvárának tekinti. Sokan állítják, hogy ez nem segít a helyzeten, mert az így szaporított állatok soha nem szerzik meg a vadon éléshez szükséges készségeket.
JG: Először is, nem szeretem a fogságban történő tenyésztést. Amint elszakítjuk a csimpánzokat az anyjuktól, és izolált ketrecbe helyezzük őket, még ha hallják is egymást a folyosón keresztül, nem fogják tudni, milyen csimpánznak lenni. Gyűlölöm, ha az állatokat – akár a kaliforniai kondorkeselyűket is, amely Amerika egyik legveszélyeztetettebb faja – fogságban párosodásra kényszerítik. De némelyikük enélkül már nem létezne. Néhány szinte már kipusztulásra ítélt faj vissza fog térni. És a fogságban tenyésztett állatok igenis képesek fennmaradni és szaporodni a vadonban is.

A Gombe Nemzeti Parkban 1965-ben egy csimpánzbébivel

RD: Mit gondol a PETA nevű állatvédő szervezetről, amely azt hirdeti, hogy az állatok nem azért vannak, hogy etessenek, öltöztessenek, szórakoztassanak bennünket vagy hogy kísérletezzünk rajtuk?
JG: Engem az állatkísérletek fanatikus ellenzőjének tartanak, azonban a PETA bizonyos szélsőséges akcióival nem értek egyet. Szerintem a szélsőséges megnyilvánulások ideje lejárt, több kárt okoznak, mint
amennyi hasznuk van, mert kedvezőtlen színben tüntetik fel azokat, akik hozzám hasonlóan igyekeznek tenni a természetvédelemért.

RD: Márpedig önt sokan bírálják azért, hogy a veszélyeztetett fajok – például a csigák és bogarak – védelmében folytatott küzdelme akadályozza a haladást és a fejlődést.
JG: Erre csak azt válaszolhatom, hogy még most sem ismerjük teljesen az élet bonyolult összefüggéseit. Amikor egy rész – például egy rovarfaj – elvész az ökoszisztémából, kiderülhet, hogy ezzel egy másik élőlény fő táplálékforrása szűnik meg. Ami jelentős következményekkel járhat a tápláléklánc magasabb szintjén. És ha ez a faj szintén kipusztul, végül akár az egész ökoszisztéma is összeomolhat. Egyszerűen nem tudunk eleget arról, hogyan illeszkednek egymáshoz a különböző elemek.

RD: Ön vegetáriánus. De ha elfogadjuk, hogy bizonyos állatok más állatokat esznek meg, mi, emberek, miért ne tehetnénk ugyanezt? 
JG: Mert értelmünk olyan óriási fejlődésen ment át, hogy képessé váltunk erkölcsi normák kialakítására. És ha megértjük, hogy – például a nagyüzemi állattenyésztés révén – szenvedést okozunk egy másik érző lénynek, akkor kétszer is meggondoljuk a dolgot. A nagymértékű húsfogyasztás károsítja a környezetet és az ember egészségét, és a nagyipari állattenyésztés szörnyű szenvedést okoz az állatoknak, valamint metán formájában üvegházhatású gázokat termel. Ha az embereknek muszáj húst enniük, az származzon háztáji biogazdaságokból.

RD: Az állítja, hogy a csimpánzoknak nincsenek erkölcsi normáik?
JG: Nem hiszem, hogy ugyanúgy lennének erkölcsi normáik, mint nekünk. Vannak érzéseik, de nincsenek erkölcsi normáik. Bizonyos mértékben felfogják, ha fájdalmat okoznak. De azt hiszem, csak mi vagyunk képesek a gonoszságra, a szándékos kínzásra. A csimpánzok értelme nem alkalmas az ilyen típusú gondolkodásra. Az csimpánz és az ember agya anatómiailag majdnem egyforma, csak a miénk nagyobb. Így hát nem meglepő, hogy vannak olyan értelmi képességeik, amelyekről valaha azt hittük, hogy kizárólag ránk jellemzők. Megértik az absztrakt szimbólumokat, tudnak általánosítani, meg tudnak tanulni legalább négyszáz jelet az amerikai siketnéma jelnyelvből, képesek tervezni a közeli jövőre, valamint szerszámokat használni meg készíteni. Olyan érzelmeket mutatnak, amelyek hasonlítanak arra, amit mi örömnek, szomorúságnak, félelemnek, kétségbeesésnek, dühnek vagy egyébnek nevezünk. Kifejezésre juttatják a bánatukat: azokon a kicsinyeken, akik elvesztették anyjukat, felfedezhetők a klinikai depresszió jelei. Van humorérzékük, valamint öntudatuk is. Véleményem szerint az emberi evolúció egy bizonyos pontján kialakult bonyolult nyelvi kifejezésmód, a beszéd indította el robbanásszerű értelmi fejlődésünket. Egyedülálló képességünk van, amely alkalmassá tesz bennünket arra, hogy kifejezzük és átadjuk érzelmeinket. És ez a képesség teszi számunkra lehetővé, hogy erkölcsi normákat fejlesz-szünk ki.

RD: De világunkat a klímaváltozás, a túlnépesedés és a környezetpusztulás veszélye fenyegeti. Nincsenek rémálmai éjszakánként?
JG: Ha az ember napközben minden tőle telhetőt megtesz a dolgok jobbra fordítása érdekében, estére úgy elfárad, hogy muszáj aludnia. Annyi pozitívum akad. Nem szabad csak a rossz dolgokon rágódni, mert használhatatlanná válunk.

RD: Jobb vagy rosszabb helyzetben van a bolygónk most, mint amikor 1960-ban elkezdett dolgozni? 
JG: Sok szempontból rosszabban. Gyarapodott a népesség, és az ökoszisztéma károsodásának mértéke is nőtt. Továbbra is szembe kell néznünk a fajok kipusztulásával és a klímaváltozás fenyegetésével. Azt hiszem, kiveszett belőlünk a bölcsesség. Nem azt kérdezzük, a mai döntések milyen hatással lesznek az eljövendő nemzedékekre, hanem azt, hogy milyen hatással lesznek az üzleti bevételre. Talán elvált egymástól az okos elme és a szív – ahol a szeretet és a részvét fészkel.

A csimpánzok kifejezik a bánatot és a félelmet is. Van öntudatuk, humorérzékük

RD: Hogyan foglal állást a darwinizmus (az ember az emberszabású majom leszármazottja) és kreacionizmus (az embert Isten teremtette) közötti vitában? 
JG: Az, hogy hogyan lettünk azzá, amik most vagyunk, végtelenül jelentéktelen kérdés ahhoz képest, hogy össze kell fognunk, és valahogy ki kell másznunk abból a slamasztikából, amelyet a bolygónkon okoztunk.

RD: Hisz Istenben?
JG: Fogalmam sincs arról, hogy Isten kicsoda vagy micsoda. De hiszek egy nagy spirituális hatalomban. Nem tudom, minek nevezzem. Különösen olyankor érzem ezt, ha kint vagyok a természetben. Van valami, ami nagyobb és erősebb nálam vagy bárki másnál. Érzem. És ez nekem elég.

RD: Ki volt a legnagyobb hatással önre az életében?
JG: Az anyám, aki nagyon bölcs asszony volt. Azt szokta mondani: „Ebbe a családba születtél, és a nagyapád keresztény volt, hát keresztényként nevelkedtél. De születhettél volna valahol a Közel-Keleten, és akkor most Allahot emlegetnéd. Vagy születhettél volna egy zsidó családba is… Vagy egy buddhista családba…” Anyám mindig helyesen ítélte meg a dolgokat. Azt mondta, csak egyetlen Isten létezhet, és az, hogy hogyan hívjuk, attól függ, hol nevelkedtünk.

RD: Ön prozopagnóziában, egy ritka neurológiai rendellenességben szenved, amelyet néha arcvakságnak is hívnak, mert megnehezíti az emberi arcok felismerését. Ugyanilyen nehézséget okozott önnek a csimpánzok felismerése is? 
JG: Igen. Ami annyit jelent, hogy kicsit tovább tartott, amíg megismertem a csimpánzokat, és összekapcsoltam a nevüket az arcukkal.

RD: Ezzel együtt ön lett a leghíresebb főemlőskutató a világon. Eltűnődött valaha azon, hogy „Miért éppen én?” 
JG: Folyton ezen gondolkodom. Szüntelenül csodálkozom rajta. Azt hiszem, azzal a képességemmel függ össze, hogy kapcsolatot tudok teremteni az emberekkel. Vannak bizonyos adottságaim. Ki tudok állni egy ötezer fős hallgatóság elé, és sikerül lekötnöm a figyelmüket. Jól írok. És arra próbálom használni ezeket a képességeimet, hogy változtassak. Fontos mondanivalóm van… Amikor az emberi tudás és a természet rugalmassága az elhivatott egyének találékonyságával ötvöződik, a tönkretett, meggyalázott táj új esélyhez jut – és az állat- és növényfajok is megmenthetők a kipusztulástól. Sok fiatal írja és mondja nekem: „Megtanította nekem, hogy ha ön képes volt megváltoztatni dolgokat, akkor én is képes lehetek rá.”

RD: Pályája legnagyobb részében közszereplő volt, aki megosztotta idejét a dzsungel és a pódium között. Származott-e előre nem látott előnye ebből a kettős életből? 
JG: El se tudja képzelni, hány férfi jött oda hozzám, és mondta azt nekem: „Míg te Tarzanba voltál szerelmes, én beléd, Jane.”

RD: Még egy utolsó kérdés. Bízik a jövőben?
JG: Igen, de – és ez egy nagyon nagy DE – csak akkor, ha valamennyien megtesszük a magunkét. Csak ha felismerjük, hogy mindegyikünk mindennap hatást gyakorol a bolygónkra. És mindegyikünknek lehetősége van változtatni. Aki nem remél, nem is próbálkozik.

Vote it up
104
Tetszett?Szavazzon rá!