A varázstükör

A szerző és a tizenéves csemete, Mici reggeli fürdőszobai mizériája, avagy milyen érzés, hogyha az ember lánya lángosképű

Van itt ez a Mici. Okos lány, szép lány, olyan-olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem, mert ha ránézek, visítani kezd, hogy hagyjam már békén, és ne nyitogassak be folyton a fürdőszobába, és behúzza a riglit.

A baj csak az, hogy egy fürdőszobánk van, és benne egy illemhely, ráadásul reggel van, a suliba és munkába indulás ideje, és olyan jó lenne bejutni oda. – Csak két percre – könyörgök, és kaparászom az ajtót.

– Tényleg csak két perc! – mondja szigorúan. És én betartom.

Mert én is voltam egyszer Mici korú lány, és tudom, hogy azok a pillanatok a fürdőszobában drámai jelentőségűek. Mert az embernek sehogy se akar úgy állni a haja, ahogy kéne, na, nem jól, csak épp normálisan, mondjuk minden kitüremkedés és dudor nélkül.

A második óra kémia, kémián a Kovács Tibi mellett ülök. A dudor meg egyre nő. Földhöz vágom a kefét, aztán rárogyok sírva, aztán már zokogva, mert a sírástól koromfekete csíkok csorognak alá az arcomon (anya szemfestéke), és ki ne zokogna ordítva, ha azt látná, hogy a feje kócdudor, az arca meg zebra, hát ki ne üvöltene ilyenkor végtelen, tehetetlen fájdalmában. (Mici fegyelmezett, Mici nem sír, Mici csak fel akar robbanni. Száját összeszorítja, és gyilkos pillantásokat lövell a kutyára, aki genetikailag jól fésült, vagyis puli.) És fogom a bőrnyíró ollót, és nyissz, kimetszem a rakoncátlan tincset tőből, fog itt nekem dudorodni. És két hétre rá, megint a kémián, a Kovács Tibi közel hajol, egészen közel, felemeli a kezét, bennem meghűl a vér, a keze már a szemem előtt lebeg, úristen, most mi lesz. És ekkor két ujjával összecsippent egy tüskepamacsot a homlokomon. Érdekes a hajad, mondja.

A Mici nevű lány, aki szép, hiába szép. Mert szenved. Sötét, hömpölygő bánat borítja el a tudatát. A kín, amit nap mint nap a fürdőszobában átél, megbontja az elméjét, és így szól fröcsögve hozzám, aki szültem: – Miért nem voltál képes egy kicsivel kisebb orrot nekem.

És csavargatja az orrát, a szeme is könnybe lábad, és sziszeg, hogy egy ronda lyukas krumpli ez, és nem orr. (Ma a Nagy Peti mellett ül fizikán.)

Bámulom az orrát, és akárhogy is bámulom, szerintem kicsi, sőt, nincs is, de nem vitatkozom, inkább próbálom rávenni, fújja ki azt a krumplit, ne szipogjon, mit szól majd a Nagy Peti, hogy szippantgat.

Jó ég, hány álmatlan éjszakát gyötrődtem át ragtapasszal a fülemen, miközben lázasan kutattam a családfát, volt-e a felmenők közt elefánt. – Hát elefántfülem van nekem? – rontok Micire, és fogom a két fülemet és húzogatom.

Majd frászt kap, bal kezéből kiesik egy hajtincs, jobb kezéből meg a bőrnyíró ollóm (nincs új a nap alatt), aztán méreget, meghibbantam-e.

És akkor a fülébe súgom a legfájóbbat, ami még ma is kísért: – És lángosképem is volt

Együtt nézzük a tükörben a fülemet. Meghitt pillanat. Megragadom. Elmesélem, mennyit szenvedtem az elefántfül miatt, meg a vattahajam miatt, amit akárhogy fésültem, folyton szétnyílt a fülemen, és Mici végre nevet. És akkor a fülébe súgom a legfájóbbat, ami tán még ma is kísért, ha csúnya húst ad a hentes: – És lángosképem is volt.

Néz engem a Mici nevű lány, a hajáról már el is feledkezett, aztán átölel, bújik, hagyja a lyukas krumpliját a fenébe, és azt mondja: – Nincs is lángosképed, anya.

Úgy állunk ott, anya és gyermeke, ölelkezve a csöpp fürdőszobában, egészen biztos, hogy elkésünk ma is, de kit érdekel, mi most szépek vagyunk, lessük a tükörben, a tükör mosolyog ránk. Jó így.

– Nem lángos. Inkább holdvilág. A tükör elsötétül, hullámzik, villámlik, tizennégy vagyok megint, egyre dagad a fejem, kerek és sárgás rózsaszín, mint a telihold, oldalán két hatalmas, elefántfül mered, puha vatta omlik szét a koponyámon, seszínű és elektromos. És kidudorodik. Meg akarok halni.

– Csak vicceltem – nevet Mici, hangja kristálycsengő, és kilökdös a fürdőszobából.

Vote it up
79
Tetszett?Szavazzon rá!