A vigasznyújtás és a szeretet művészete

Miként lehet segíteni a szenvedőknek? Tudja meg a családtól, amely egymás után két rettentő traumát is átélt

A Woodiwiss családot kétszer sújtotta tragédia. 2008-ban az akkor 27 éves Anna a hadsereg rekreációs központjában teljesített szolgálatot Afganisztánban. Április 1-jén a lova ledobta a hátáról, és ő belehalt a sérüléseibe. 2013-ban Anna húgát, Catherine-t, aki 26 esztendős volt, elgázolta egy autó, miközben kerékpárjával a munkahelyére tartott. Számos operáción ment és megy ma is keresztül. Felépülése lassú folyamat.

Aki traumát élt át, írja Catherine a Sojourners magazinbeli blogbejegyzésében, az nap mint nap „úgy érzi, mintha önmaga reszkető, gyáva árnyéka volna. A kétségbeesés szörnyű szakadékként tátong előtte, és a félelem megbénítja az öröm képességét.”

Édesanyja, Mary, beszél a mélységes fájdalomról, amelyet a szülő érez, aki elveszíti az egyik gyermekét, a másikat pedig súlyos sérülésekkel kell ápolnia. A fájdalomról, amely csontig hatol, és minden sejtet átjár.

Ám a szenvedés nagy tanítómester. A család közzétette a tapasztalatait, hogy segítsen másoknak a szenvedőkkel való jobb kommunikációban. Bár nincs egy jó, minden helyzetben működő módszer, Woodiwissék tanácsai – köztük Catherine javaslatai – hasznosak lehetnek mindenki számára.

Legyen jelen
Sokan úgy gondolják, a szenvedőnek egyedüllétre van szüksége, de ennek általában az ellenkezője igaz. A legtöbben igénylik a többi ember jelenlétét. Woodiwissék csodálkoztak, milyen sokan fejezték ki együttérzésüket a két tragédia után, még olyanok is, akiket csak távolról ismertek.

Ám meglepte őket az is, hogy közeli barátaik közül néhányan elfoglaltságaikra hivatkoztak, és nem látogatták meg őket. Anna és Catherine apja, Ashley azt mondja, nem tudott felfedezni semmilyen sémát, ami segített volna megjósolni, ki lesz az, aki támogatja őket a jelenlétével és ki az, aki távol marad.

Soha ne hasonlítson össze
„Sejtem, milyen lehet elveszíteni egy gyermeket. Már az is nagyon kemény volt, amikor a kutyám elpusztult.” Felejtse el a párhuzamokat, bármily odaillőnek tűnnek is! Tiszteletben kell tartani minden megrázkódtatás egyediségét.

„Az összehasonlítások tőrdöfésként hatnak – írja Catherine –, úgy hangzanak, mintha tudatlanságból vagy figyelmetlenségből fakadnának, vagy egyszerűen hamisak lennének.”

Az ember hajlamos rá, hogy minden problémát meg akarjon oldani. Ám amire igazán szükség van, csupán az, hogy jelen legyen

Szerezzen apró örömöt
A törődés nemverbális megnyilvánulásai gyógyítóbb hatásúak minden szónál. Amikor Mary a baleset után Catherine-t ápolta, egy barátjuk észrevette, hogy nincs kádkilépő a fürdőszobájukban. Elment a boltba, és vett egyet. Mary pedig örökké hálás lesz neki ezért.

Ne mondja: „Túl leszel rajta!”
„Nincs olyan, hogy túllenni rajta – írja Catherine. – Egy nagyobbfajta megrázkódtatás nyomában új normák születnek. A régi önmagam, amihez vissza lehetne térni, nem létezik.”

Legyen építő
Woodiwissék szerint kétféle ember van, aki segít a bajban: a tűzoltó és az építő. A tűzoltó eldob mindent, hogy ott lehessen a krízis pillanatában. Az építő viszont éveken át jelen van, és segít újjáépíteni a világot. Csak nagyon kevés ember képes betölteni mindkét szerepet.

Ne mondja: „Talán jó, hogy így történt”
Ne keressen értelmet a tragédiában! Catherine és a szülei szelíden, csendes komolysággal beszélnek a tapasztalataikról, ám nehezen viselik a színlelt és indokolatlan optimizmust.

Ashley óva int a túl- és belemagyarázásoktól is, attól, hogy valaki magyarázni próbálja a megmagyarázhatatlant. A mélyen vallásos, keresztény Woodiwissék szerint a vallás a végső reménység alapja, nem pedig képlet, amellyel egyes eseményekre lehet megoldást találni.

Az ilyen megpróbáltatások passzívan aktív magatartást kívánnak. Az ember hajlamos rá – különösen teljesítményorientált korunkban –, hogy minden problémát meg akarjon oldani. Holott valójában arra volna szükség, hogy végezze a kötelességét anélkül, hogy mindenáron ellenőrzése alatt akarná tartani, meg akarná változtatni az alapszituációt.

Rá kell hagyni a természetre, hogy végezze a maga dolgát. Hagyni kell a szenvedőt, hogy a maga módján élje át a gyógyulás folyamatát. Ülje végig türelemmel a fájdalom és kétségbeesés pillanatait! Legyen gyakorlatias, e világi, egyszerű és közvetlen.

Ashley és Mary pár hónappal Anna halála után elutaztak Afganisztánba. Mintha megszűnt volna körülöttük az idő. Együtt zokogtak az afgán falusiakkal, és úgy érezték, megérintette őket a kegyelem.

„Ez az időszak megváltoztatott, és felnyitotta a szemem – emlékezik vissza Ashley. – Az, amit úgy nevezünk, jelenlét, és úgy, szeretet, könnyebben elérhető, mint gondoltam. Könnyebb átadni magunkat ezeknek, mint azt valaha is képzeltem.”