A világ, amelyben nincs benne Papa

Megrázó családi történet arról, hogy mi adhat erőt a továbbéléshez, amikor megtörténik az, ami elképzelhetetlennek tűnt

Kapcsolódó cikkek

Papánál általában a kerekes székben ülök. Szerencsére nem kell ide-oda manővereznem, csak kuporgok az ágya mellett. Papa ügyesen emeli be magát a székbe. Megtámaszkodik a kezével, elfordítja a törzsét, két lábának csonkja máris a túloldalon, és hopp, elfoglalja a helyét. – El tudom én látni magam, csak akkor szoktam szólni a nővérkének, ha a hátamat kell megmosni – mosolyog. – A seggemet is ki tudom törölni, nem kérek én senkitől segítséget.

Tényleg jól van. Pedig alig múlt két éve, hogy kórházba került, szinte ugyanaznap, mint a Mama. Aztán levágták az egyik lábát. Térd alatt. Egy hónapra rá meg a másikat. Térd fölött. Hogy ne legyen a kettő között szintkülönbség, hát hozzáigazították az előzőt is. A két műtét között pedig meg akart halni. A kórházban én öltöztettem át, alig volt súlya – egy kézzel tudtam tartani.

Aztán mentem a Mamához a másik kórházba, a rákosztályra. Mindennap. Mama most már jól van, de rettegve várja a félévenkénti kontrollvizsgálatokat. Aztán mindig arról beszél, hogy amitől nagyon félünk, az bekövetkezik. – Látod, a Papa is attól félt, hogy levágják a lábát, mint a bátyjaiét.

Végül is egy komolyan nem vett cukorbetegségnek, érszűkületnek lehet ilyen következménye, persze.

Amikor Papát kidobták a kórházból és a rehabilitációs intézet – a korára való tekintettel – nem vállalta, hogy újra megtanítja járni, gyorsan keresni kellett egy férőhelyet egy bentlakásos otthonban.

Most már jó erőben van, és a súlya is gyarapodott. Már meg sem tudom emelni, ha ünnepkor vagy családi eseménykor hazaviszem autóval. Ilyenkor megkapaszkodik a kocsi ajtajában, és nagy lendülettel az ülésre huppan.

Végleg nem hozhatjuk ki, mert Mama szerint nem tudjuk biztosítani az intézeti körülményeket. Hát, nem is tudom. Sokat beszélgettünk erről. Lehet, hogy jelentősen át kellene építeni a házat. Kivenni a küszöböket, kiszélesíteni az ajtónyílásokat, átalakítani a fürdőszobát, a vécét. Mamát nem is a felfordulás zavarná, hanem az, hogy sohasem tudhatja, mikor kell újra meg újra kórházba mennie, és egyáltalán, meddig tart még ez a szenvedés, amit egyesek Életnek hívnak.

Így aztán hurcoljuk az öreget jobb híján, karácsonykor, névnapkor, születésnapkor vagy csak úgy. Hozzánk vagy a Mamához. Ilyenkor mindig így köszön el a szobatársaitól: – Jövök ám vissza! – És vigyorog. Nem tűnik úgy, mintha szüksége lenne vagy akár csak emlékezne az intézeten kívüli életre.

Most nem egyedül jöttem, Dorka is velem van. Papa nem győz betelni Dorka szépségével. Ha fényképet mutatok róla, felkiált: – Gyuszkó, neked milyen szép feleséged van!

Most Dorkának is megmondja. Dorka kicsit elpirul. – Köszönöm.

Rám néz, nem tud mit kezdeni magával, a helyzettel. Igazán Papával sem beszélgetett még három mondatnál többet, most is legszívesebben csak hallgatja, hogy felszínesen fecsegünk. Mi történt az elmúlt héten, ilyesmi. Tulajdonképpen olyan gyakran találkozunk, hogy nem is történik velünk semmi az együttlétek között. Papával meg végképp nem.

Meg kellett volna vele osztanom az érzéseimet. Már késő

Valahogy bujkál bennem, hogy kimondjam, kisbabánk lesz. Pedig nem is vagyok biztos benne, csak Dorka úgy megszépült az utóbbi napokban, hogy elképzelni sem tudom, hogy nem így lenne. A teszt elkészítéséhez van még bőven időnk, Dorka sem érez semmi különöset, hát hagyom.

Amikor búcsúzunk, ismét úgy megmondanám. De csak intek felé a lépcsőfordulóból. Nevet, örül, hogy itt voltunk, köszöni, hogy eljöttünk. – Jövök, amikor tudunk – mondom. Mindig ez a koreográfia.

Hazafelé Dorka így szól: – Milyen jól nézett ki ma az apukád.

– Igen.

Meg kellett volna vele osztanom az érzéseimet – motoszkál még bennem egy percig, aztán elveszünk a szombat délutáni forgatagban.

Szerda reggel Mama telefonál: az intézetből hívták, Papa az éjjel rosszul lett, nincs magánál, a mentő a Szent Imre Kórházba vitte. Egy óra múlva én is a kórházban leszek, válaszolom neki, ott találkozunk.

Mama a felvételi részlegnél vár. Együtt lépünk a pulthoz. Kérdem, mi van.

– Édesapja a sokktalanítóban van, mindjárt beviszik a cétébe.

Negyedóra múlva látom, hogy a folyosó végén kitolnak valakit az egyik szobából. – Ott van – mondom, és már rohanok is. Mama utánam.

Papa orrából, szájából csövek lógnak, egy ápoló magasra emeli az infúziós palackot. Az orrunk előtt tolják be a szobába.

Tíz perc múlva kihozzák, még mindig nincs magánál. Újra be a sokktalanítóba. Fél óra múlva kijön egy nő, és Papa hozzátartozóit keresi. Felállunk. – Nincs jó hírem.

Tehát vége. De nem.

Agyvérzést kapott, nagyon sok vér borítja és nyomja az agyat. Most átviszik a Merényibe, és ha vállalják a műtétet, ott tartják. De több az esélye annak, hogy visszaküldik ide.

Mire számíthatunk? – Nem tudom önöket sok jóval biztatni.

A rohamkocsival nem mehetünk. Mamával megegyezünk, hogy ő hazamegy, én vissza a dolgozóba, és majd megtelefonálom, mi a helyzet.Hívom a Merényi kórházat, persze nem vették föl Papát, visszafordították a mentőautót. Hívom Mamát, hogy délután négytől lehet menni a stroke-intenzívre.

Háromkor ott találkozunk, csengetünk. Egy ápolónő az orvoshoz kalauzol. Kemény kézfogású, határozott kis nő. Beinvitál a szobájába.

– Mit mondtak a kollégáim?

– Semmi jóra ne számítsunk.

– Az túlzás. Az édesapja konkrétan meg fog halni.

Mutatja a felvételeket, centiméterenként készítették a metszeteket a koponyájáról. Minden képen másfél centi vastag fekete mező – bevérzett terület – a koponyacsont mellett. Emellett a hányástól tüdőgyulladást kapott, a katéter felhelyezése során fertőzést is szerezhetett. Az ő korában ezek közül egy is elég.

Maximum két hét, de már az is sok. Lehet, hogy egy óra múlva meghal. Adjak egy telefonszámot, majd értesít. Mondja, hogy este tíz és reggel hét között nem hívnak senkit telefonon. Nem is bírnám ki azt az éjszakát.

Beöltözünk, bemegyünk hozzá. Megfogjuk a kezét, jéghideg. A gépek csipognak, zümmögnek, csöpög az infúzió.

Mamát hazaviszem, aztán hazaérek én is. Dorka mutatja, a Newsweek éppen az agyvérzéssel foglalkozik a tudományos rovatában. Elolvasom, teljen az idő, múljon már el tíz óra. Nemsokára apám is csak statisztikai adat lesz egy cikkben.

Nem hívnak másnap sem, délután megyek a kórházba. Most már meleg a teste. Továbbra is eszméletlen, csak az öntudatlan reflexek szorítják meg olykor a kezem. Mielőtt eljövök, megsimogatom a vállát, és arra gondolok, tényleg meg kellett volna mondanom, hogy babát várunk. Most már késő.

Péntek délben Mamát telefonon majdnem arra kérem, hogy ha előbb ér oda, mint én, mondja meg Papának: nagypapa lesz. De aztán inkább elharapom a mondatot.

Háromnegyed négykor a kocsiban ülök, csörög a telefon, a húgom száma világít. Mama szól bele, hogy ne menjek már a kórházba, Papa három órakor meghalt. Mire odaért, már függöny volt az ágy körül. A húgom hazaviszi, hétfő reggel tudunk csak bármi hivatalos dolgot intézni. És lerakja.

Mondom Dorkának, hogy mi történt, és kérdem, milyen az a világ, amelyikben nincs benne Papa. Az én drágám arra kér, hogy nyugodjak meg és érjek szépen haza.

Leparkolom az autót, Dorka elém jön, és átölel. Nem szól semmit. Később, amikor látja rajtam, hogy valamennyire használható állapotban vagyok, odalép a fiókhoz, kivesz valami lázmérőfélét, és azt mondja:

– Gyusz, ma megcsináltam a tesztet – azzal átnyújtja a szerkezetet.

– Mi ez a két vonal?

– Azt mutatja, nem vagyunk egyedül – és megsimogatja a hasát.

Vote it up
189
Tetszett?Szavazzon rá!