A világ legszebb autós útja

A hawaii Hana autópálya olyan izgalmas, mintha egy csak növényekkel benépesített Jurassic Parkban járnánk

Paiában, a Hawaiihoz tartozó Maui-szigeten levő hajdani cukornád-ültetvényes városban ragyog a reggeli napfény. Arra várok, hogy az egyetlen jelzőlámpa zöldre váltson, s már indulok is kifelé a városból. A növényzet gyorsan sűrűsödik körülöttem. A szélvédőtől alig néhány ujjnyira a halványlila orchideák úgy nőnek, mintha gyomnövények lennének. Arrébb skarlátvörös virágú afrikai tulipánfákat, terebélyes koronájú sámánfákat és banánfürtöket látok, csupán karnyújtásnyira. Aztán hallom a vulkanikus fekete sziklákon megtörő hullámok robaját.

Nem egészen egy kilométerrel odébb és 300 méterrel magasabban már csak vízesések zúgása és a passzátszél fújta pálmalevelek susogása hallatszik. De a levegő virág- és gyümölcsillattal teli.

A Hana autóúton haladok, amely vitathatatlanul a világ legszebb országútja. A két sáv rengeteget kanyarog, s a hidaknál olykor egyetlen sávra szűkül az út. Az ember mintha egyfajta, csak növényekkel benépesített Jurassic Parkban haladna. Nagyon sok látogató teszi meg a 71 kilométeres utat Hana városába, hogy aztán ott megforduljon és visszaautózzon Paiába. Én körbe akarom autózni a szigetet, amíg a másik irányból elérem Paiát. Hana után az út még keskenyebb, s helyenként nincs is leaszfaltozva. De felkészültem rá, és az autóm is bírni fogja. Az elmúlt 21 évben most megyek végig kilencedszer a Hana autóuton, de megunni soha nem fogom: a 170 kilométer felejthetetlen élmény a szemnek, a fülnek és az orrnak is.

Vagy 15 kilométer után állok meg először. Keanae, ez az apró városka az úttól távolabb, egy hüvelykujjra emlékeztető félszigeten fekszik, s lakói a környék szabályos téglalapokba rendezett táróföldjein dolgoznak. A táróból készítik a poi nevű ragacsos keményítőt, amely a helyi konyha egyik fő alapanyaga.

Itt, egy ház előkertjében működik a „Sandy néni banánkenyere” névre keresztelt kis frissítős stand, ahol mangók, papáják és ananászok állnak halmokban. Egy piknikasztalnál két ősz úriember kávézgat. – Itt kapni Hawaii legjobb banánkenyerét – mondja kéretlenül az egyikük. Veszek egy friss, még meleg cipót a pult mögött álló hölgytől. Elmondja, hogy a férje családja hét nemzedék óta él itt – s mind tárót termesztettek.

Táróföld Keanae kisváros közelébenLeautózom egy sziklás partszakaszra, és megállok a tábla alatt, amelyen a következő felirat áll: „Veszélyes tengerszakasz. Erős hullámzásban súlyosan megsérülhet, vagy meg is halhat!” Az óceán haragosan ostromolja a köveket, a szélvédőt is bepermetezi. A levegőnek tengerszaga van. Megnyalom az ajkamat, és sós ízt érzek. Aztán beleharapok a banánkenyérbe. Tényleg nagyon finom.

Néhány száz kalóriával később már újra az úton haladok. Balra lent a tenger tárul elém, a jobb oldalon pedig a felhőkbe burkolózó Haleakala 3000 méteres tömbje magasodik – ez a tűzhányó formálta tűzzel és kövekkel Maui tengerpartját. Utoljára 1790 körül tört ki, de a geológusok szerint csupán szunnyad – vagyis lehet még benne élet.

Az út számtalan kőből rakott, boltozatos hídon halad át, hogy alatta szabadon szaladhassanak a tenger felé a Haleakala oldalában eredő patakok. Minden egyes hídnak megvan a maga hawaii neve, és a legtöbbjük csak egy sáv széles. Mindig az előbb érkező autó kelhet át rajtuk, s addig a szemből jövők várakozni kénytelenek.

Paiától vagy 40 kilométerre ismét letérek az útról a Csendes-óceán felé, hogy megnézzem Nahikut, ezt a régi gumiültetvényes városkát. Megállok egy kis bungaló előtt, ahol egy férfi épp a füvet nyírja. Ahogy meglát, leállítja a fűnyírót, és odajön hozzám kezet fogni. Azt mondja, a gumiültetvény azért ment tönkre, mert Nahikuban túl sok az eső. – Ezért olyan zöld itt minden – állapítom meg.

– A növények itt a mennybe mennek – feleli hamiskásan félrehajtott fejjel.

A nap már lefelé ereszkedik nyugaton, de úgy döntök, egy helyen még megállok: a Waianapanapa Nemzeti Parknál, ahol megcsodálom a fekete homokpartot nyaldosó türkizkék vizet. Különösen érdekel itt egy természetes, vulkanikus kőkapu. A képződmény évmilliók alatt jött létre, s Georgia O’Keeffe amerikai festőnő 1939-es maui látogatása során meg is örökítette. Nekivágok a keskeny parti sziklaösvénynek, és szinte azonnal megpillantom. Szívesen elidőznék, de már sötétedik.

A park után az autóút nagy ívben jobbra kanyarodik, és a nap óriási égi pénzérmeként készül a tengerbe hullani. Éppen idejében kapcsolom be a lámpákat ahhoz, hogy meglássam a táblát: „Isten hozta Hanában, a régi Hawaii szívében.” Nyolc órája hagytam el Paiát, s ez alatt – a kitérőket is beleszámítva – vagy 80 kilométert tettem meg, 617 kanyart vettem be, 56 hídon haladtam át, és 11-szer álltam meg.

A szél- és tengerjárás világszerte ismert hullámlovashellyé teszi Paia tengerpartját

Az autóút jelentette kaland egyik legizgalmasabb része maga Hana. Bejelentkezem a város egyetlen szállodájába, az 1946-ban megnyitott Travaasába, amely egy csodás, 36 hektáros birtokon fekszik a Haleakala buja növényzetű lejtőjén.

Másnap Danny Mynarral, a Travaasa igazgatójával reggelizem. Családja már három nemzedék óta él Hanában, s a nagyapja és az apja is a szállodában dolgozott. Elmondja: egy héten legalább egyszer végigmegy a Hana autóúton. – Oda- és visszafelé menet más-más perspektívából látom a tájat, a fényviszonyok pedig a nap- és évszaktól függően változnak – ez megunhatatlan.

Másnap a Hasegawa vegyesboltban vagyok, amely 1910 óta működik a városban. Jelenlegi tulajdonosától, Neil Hasegawától megtudom, hogy az üzletet a dédapja alapította a fivérével – mindketten a századforduló táján érkeztek ide Japánból, a cukornádültetvényekre szerződtetett munkásként. – A Wal-Mart hálózata is egy ilyen családi vállalkozásból nőtt ki – somolyog a bajsza alatt.

A Kaupo közelében fekvő Hui Aloha-templomDélelőtt tízkor folytatom az utat. A Haleakala lejtőire évenként akár 10 000 milliméter eső is hullhat – ebből kapok ízelítőt úgy fél órával Hana elhagyása után. Hamarosan azonban ismét kisüt a nap, és az égen megjelenő szivárvány mintha engem követne. Megállok egy standnál, és veszek két banánt. Tizenöt kilométer megtétele után lekanyarodom egy jelöletlen, mangófák szegélyezte köves földútra. Így jutok el Kipahulu Pointba, a Palapala Hoomau gyülekezeti templomba, Charles Lindberghnek, a repülés nagy úttörőjének végső nyughelyére. Ez a Föld egyik legfestőibb pontja. A szélben lágyan ringatózó, árnyas fák övezte, fehérre meszelt templom a tenger fölé magasodó hegyfokon áll. A temetőt vulkanikus kövekből rakott fal veszi körül. A sírokra hullott bougainvillea-szirmok olyanok, akár a konfetti. Lindbergh 1974 óta nyugszik itt; közvetlen szomszédja az 1910-ben, alig egyévesen elhunyt Hapalok Opiopio.

Innen lejtős földút vezet tovább. Óránként 15 kilométerre csökkentem a sebességemet. A Haleakala lejtőjének ezt a mindentől távol eső részét kisebb-nagyobb vízmosások szabdalják. Az egész térség lávamező, a tűzhányó utolsó, két évszázaddal ezelőtti kitörése hozta létre: az olvadt kőzetek mértanilag leírhatatlan alakzatokba dermedtek.

Nem sokkal Kaupo városa előtt aztán ismét megjelenik járművem kerekei alatt az aszfalt. Kaupo olyan, mintha egy fél évszázados képeslapot látnánk. A bádogtetős kaupói vegyesbolt (alapítva 1925-ben) nyitva van, s tornácán két keverékkutya hűsöl lógó nyelvvel.

Az eladó Melissa Derricks, barátságos nő. – Ma már nehéz elhinni, de évszázadokkal ezelőtt Kaupo fontos tengerparti falu volt – meséli. – A rivális törzsfőnökök még harcba is szálltak érte. – Érdeklődésemet látva egyre lelkesebben folytatja: – A 18. században több százan éltek itt halászatból. Később a gőzhajók is rendszeresen kikötöttek: árut hoztak, és elvitték a halat. Ma már talán csak 60-an élnek Kaupóban, főleg paniolók (tehénpásztorok) a közeli ranchról, meg a családjaik. – Azt is megtudom tőle, hogy vevőinek zöme a Hana autóúton közlekedő turista.

A Hanába vezető út mentén jó néhány kellemes pihenőhely van, például a Huelo kilátó

Kávét főz nekem frissen őrölt kávébabból. Kiülök a lanaira (tornác), s hallgatom, hogyan fütyül a szél a magas fűben, amely a tajtékos hullámoktól fehérlő tengerig nyúló legelőt borítja. Most már tényleg mindent láttam, amit látni lehet az út mentén. Ám hirtelen hosszúszárnyú bálna veti ki magát a vízből, visszazuhanva uszonyaival nagyot csap a felszínre, s be kell látnom, hogy tévedtem.

Ahogy tovább haladok, a levegő melegebbé és szárazabbá válik, a táj pedig egyre sivatagosabb lesz. Ha tőlem balra nem lenne ott most is a szüntelenül hullámzó Csendes-óceán, azt hihetném, hogy Coloradóban vagy Texasban vagyok. Délután egy óriási legelőn figyelem, hogyan terelgetik a marhákat a farmernadrágot, mellényt, cowboykalapot és csizmát viselő paniolók. Az itt legeltetett állatok egy része azon marháktól származik, amelyeket George Vancouver kapitány és más korai felfedezők hagytak itt.

Egy éles jobbkanyar után eltávolodom a tengertől, s egyenesen észak felé haladok. Az út kiszélesedik, s közepén megjelenik a sárga felezővonal. Elérem a 7300 hektáros Ulupalakua ranchot, ahol David hawaii király 1889-ben vendégül látta Robert Louis Stevensont. Itt kezdődik Maui híres felföldje – Paia úgy 40 kilométerre van innen, és vagy 600 méterrel alacsonyabban.

Nahikutól nem messze található a Haleakala oldalából a tenger felé tartó víz alkotta számtalan zuhatag és tavacska egyike

A maui felföld roppant kedvelt a művészek és írók körében – bájos kisvárosok, hullámzó dombok, párába burkolózó hegyek, szürkészöld eukaliptuszfák és dúsan virágzó kertek váltogatják egymást. Itt már vannak iskolabuszok, postahivatalok és egymáshoz közeli csoportokba épült, nyírt sövénnyel körülvett lakóházak is. Az út azonban így is csodaszép. Kulánál levendulaszínű virágú jakarandafák szegélyezik. Paiához közeledve a visszapillantómba nézve pazar naplementében gyönyörködhetek.

Így ér véget kilencedik körutam a Hana autóúton. Nagyjából 200 kilométert tettem meg, az óramutató járásával megegyező irányban kerülve meg a Haleakalát. Legközelebb az ellenkező irányba fogok elindulni!a

Vote it up
127
Tetszett?Szavazzon rá!